Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1923-08-18 / 33. szám

4

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

A Tanácsadó Bizottság tehát, amidőn az egyházak összes lelkészeit szeretettel hívja fel a Ref. Lapjának és általában a vallásos irodalmunknak anyagi és szellemi támogatására, ugyanakkor a legkomolyabban elvárja azt is, hogy úgy a Superintendens ur, valamint Szerkesztő ur is, s továbbá az egyes rovatok vezetésére kinevezett lelkész urak is, a benyújtott “fel- terjesztés” teljesítésének az alapján, a szóban forgó intézkedéseket, amig mások nem tétetnek, respektálják és azoknak magukat alávetni erkölcsi kötelességüknek tartsák. Mert ha még ezekután is lesznek, akik a közös célért munkálkodni nem fognak, akkor bátran állapíthatja meg bárki is az alábbi szomorú tényékét.

1- ször, hogy a Tanácsadó Bizottság közvetítő és “executive” működésére többé nincsen semmi szükség;

2- ször, hogy a lelkészi konferencia által beküldött folyamodvány nem volt más, mint a lap szerkesztésére aspirálóknak romboló kritikája; és

3- ször, hogy az amerikai ref. lelkészeknek és egyházaknak nincsen szükségük a Ref. Lapjára és igy a Missió anyagi segélyére sem, mely esetben az egyház vallásos irodalmának a Board által való eszközlése “per se” megszűnik létezni.

Vigyázzunk, mert a “lágymelegség,” vagy a nyilt, de még inkább a titkos ellenszenv előbb-utóbb rajtunk és egyházainkon bosszulja meg magát. Ne téveszszen meg senkit az a téves hit, hogy mert egyes egyházak önfentartőkká lehetnek, ezzel már elértek mindent. Nekünk az egységet, a közös munkálkodást kell fejlesztenünk, amelyben oly hatalmas erő rejlik és amelyre a magyar reformátusságnak oly nagy szüksége van napjainkban. És vájjon ki merné ezt a törekvést az egyéni hiúságnak önző oltárán feláldozni !

Félre tehát minden egyéni érdekkel és gyűlölködéssel, ami közmunkálkodásunkat veszélyezteti. Aki nem akar épiteni, az ne merjen rontani. “Aki azért tudna jót cselekedni és nem cselekeszi, bűne az annak.” (Jak. 4:17.) Hiába prédikáljuk mi a hitet, még ha angyalok nyelvén szólanánk is, ha azt ami tetteink nem mutatják. “A hit, ha cselekedetei nincsenek, megholt magában.” (Jak. 2:17.) S ezzel megegyezőleg mily en szépen mondja ami koszorús költőnk, Petőfi Sándor: “Minden Demosthenesnél szebben beszél a tett.” Ez az, amire nekünk szükségünk van: tettre, tettre, tettre! Kibeszéltük magunkat, most már cselekednünk kell. A lapnak a terve, a beosztása megvan, csak tökéletesítenünk kell. Az újítások a lapban lassan bár, de már megkezdődtek. Álljunk mellé mindnyájan és tegyük annak belső tartalmát szellemi tehetségünkkel, építő cikkeinkkel gazdaggá. Legyünk annak tántoríthatatlan szellemi munkatársai “pro aris et focis,” amint hogy a hazai és az amerikai vallásos lapoknak is vannak ilyen “gratis” munkatársai.

A lancasteri konferencián a kifejezések egész halmazát hallhattuk, hogy “ne nézzék azt, hogy én állok ennek vagy annak az ügynek az élén, hanem tekintsék magát azt az ügyet, a célt, amelynek szolgálatában vagyok.” Ez a helyes! És ha a lelkészi konferencián felmerült ügyek ebben a szellemben voltak elbírálva, amint hogy úgy is volt bírálva minden: úgy ilyen szellemben kell felkarolnunk ami amerikai ref.

egyházaink többi aktivitását is, és igy az egyházi, vallásos irodalmat, tehát a Reformátusok Lapját is.

Azary János, daytoni ref. lelkész, a Tan. Biz. titkára.

AZ URNÁK EGYIK PARANCSOLATA.

Mt. 21, 28. “Gyermekem, menj ma az én szöllőmbe munkálkodni.”

Ez a parancs épen olyan gyöngéd, mint a milyen határozott s hozzá még minden keresztyén embernek szól. Tanuljuk meg azt megérteni, s annak alávetni magunkat.

Gyermekem! Egy atya beszél igy, ilyen tekintéllyel és ilyen jóindulattal. Ismeri gyengeségeinket és nem akar túlterhelni, de vár tőlünk bizonyos dolgokat. Meg akarja látni bennünk a jóakaratot, a buzgóságot, azt az érzést, amellyel elhagyunk minden egyebeket és sietünk oda, a hova ő óhajtja, hogy teljesen átadjuk magunkat az ő szolgálatának.

Gyermekem, menj munkálkodni. Mi nem azért vagyunk a világban, hogy tunyán és haszontalanul éljünk. Mindenkinek megvan a maga teljesíteni való feladata. Csak fel kell azt ismerni, késedelem nélkül cselekedni, annak teljesítésére fordítván buzgósággal minden erőt és tehetséget.

Gyermekem, menj dolgozni az én szöllőmbe. Az Úr szöllője! Tudjuk tehát hová kell mennünk, nem kell a messze-távolban keresnünk, mint némelyek, akik megvetik az egyszerű és közeli kötelességeket, hogy aztán bonyolultabbakat és távolabbiakat találjanak.

Az úr szöllője! Szemeink előtt van az és hogy felismerjük, elég ha önmagunkba és magunk körül tekintünk.

Mi magunk vagyunk és a mi lelkünk ez, amelynek Isten lelke által tisztává és világossá kell lennie, meggazdagodnia mennyei javakkal és buzgóságos törekvéssel előkészülnie arra a tökéletességre, ami megígértetek és amit az űr a világba jövetelekor megfog adni mintegy dicsőséges égi koronául és az isteni változatlanságnak végleges diadalául a múlandó és esetleges vétkes hatalmasságok felett.

A család ez, amelyet nemcsak táplálnunk és ruháznunk kell és e világ fogalmai és foglalkozásunk szerint kincsekkel ellátnunk, de fel kell emelnünk olyan módon, hogy az keresztyén köztársaság legyen, amelyben az Isten törvénye legyen az egyedüli és tisztelt alkotmány és ahol az úrnak lelke: a türelem lelke, a szeretetnek lelke, a folytonos bizonyság lelke uralkodjék, mint fő és tanácsadó.

Az egyház ez, amelynek valódi érdekeivel számolnia kell a tagoknak, annak fentartásában buzgoság- gal elöljárni, hit által erősíteni, munkáiban, kultuszá-