Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1923-01-27 / 4. szám

4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. A Detroiti Református Egyház évi jelentése. Istennek jóvoltából végére értünk egy esztendő­nek. Ha vissza tekintünk erre az elmúlt esztendőre, le­hetetlen fel nem fedeznünk azt, hoyg az Urnák kegyel­me bizony velünk volt. Talán az egyház történetében nem volt még egy másik esztendő, amelyikben oly sö­tét felhők tornyosultak volna az egyház élete felett, mint az elmúlt esztendőben. Uj fölöttes hatóság alá való helyezkedés, uj lelkész választás, uj viszonyok és körülmények közé való átlépés: oly megrázkódtatást jelentettek, hogy igen sok jó lélek felsóhajtott s bi­zony-bizony csak nem arra a meggyőződésre jutott, hogy ez a gyülekezet nem éli túl ezeket a megpróbál­tatásokat. De a jóságos Isten nem hagyta magára az ő anyaszentegyházát: a detroiti református egyházat. Megsegítette. És lassan bár, de fokozatosan bontako­zott ki a félreértések, a hamis vádak tömkelegéi közül, hogy ma diadalmasan és erősebben, mint valaha állja meg a maga helyét ott, hol ami Istenünk rendelése folytán ennek az egyháznak állnia kell. Én, mint ennek az egyháznak csak fél éves lelké­sze, keveset tudok mondani arról az időről, amit nem töltöttem e gyülekezet körében. De annál sokkal töb­bet mondhatok arról a fél évről, amit itt töltöttem. Bizonyára minden ember egy nagy kérdő jelet rajzolt képzeletében az én Detroitiba való jövetlem elé. Mi lesz most már? Kérdezték önmaguktól sokan. Lesz-e ma­gyar prédikáció? Hát gyermekeink vájjon magyarul fognak-e tanulni? Nem lesz-e ami édes magyar nyel­vünk megszorítások alá vetve? Ne vitassuk azt, hogy jogos volt-e az ilyen kérdések feltevése, vagy sem! Annyi bizonyos, hogy aki meg akart róla győződni, ha­marosan meggyőződött, hogy a föntebb említett kér­déseknek nem volt alapjuk s csakhamar belátták, hogy itt bizony minden téren éppen úgy, sőt bizonyos tekin­tetben még inkább érvényesült a mi magyarságunk, mint azelőtt. Ezek aztán meg is nyugodtak s egyen­ként állottak az egyház vezetője mellé s segítették őt nehéz feladatának megoldásában. Mikor látták azt, hogy az uj lelkész vezetése a- latt sem a felnőttek, sem a gyermekek magyarsága veszélyeztetve nincs, akkor kívülről, valahonnan Du- quesne környékéről azt dobták a detroitiak egyházi életének mezejére, hogy mi nem vagyunk reformátu­sok s nem vagyunk kálvinisták és hogy a mi vagyo­nunk sem a miénk már, mert eladták a német missió­nak. Hála legyen a jóságos Istennek, ezt a képtelen, csúnya és aljas állítást sem hiszi ma már egyetlen jó lélek sem. Még azok sem, akik mindez ideig még nem nyújtottak nekünk békejobbot. Ma már mindenki meg van arról győződve, hogy a mi magyarságunk nincs veszélyeztetve, sőt a mai viszonyok között van igazán biztosítva. Ma már mindenki tudja, hogy mi kálvinis­ták vagyunk és azok is fogunk maradni, mig az Isten megengedi nékünk, hogy lélegzetet vehessünk. Tudja ma már mindenki, hogy vagyonunk soha sem volt el­adva és soha és soha sem is lesz eladva. Azonban minden szerénytelenség nélkül mondhat­juk, hogy ilyen körülmények között munkárk nagyon nehezen indult meg a rendes kerékvágásba. De megin­dult. Már júliusban megalakult az énekkar, mely roha­mosan fejlődött s rövid időn belül 60 tagot számlálha­tott. A mellett, hogy az énekkar időről-időre gyönyörű összhangzatos énekekben gyönyörködtette a gyüleke­zetét, félévi munkálkodása eredményeképen az egyhá­zat 426 dollárral segítette. Ma az énekkarnak az a tö­rekvése, hogy ne csak rendkívüli alkalmakkor és nagy ünnepeken lépjen fel, hanem minden vasárnap emelje összhangzatos énekével a gyülekezeti istentiszteletet. Áldja meg az Isten a mi énekkarunkat és segítse eme törekvésének megvalósításában. Alig hogy az énekkart megszerveztük, megala­kult a női egyesület. Már első fellépésével, a nyáron tartott piknikével, bebizonyította, hogy ez az egyesü­let lesz a jövőben egyházunknak egyik leghathatósabb támogatója. Tagjai oly odaadással, oly lelkesedéssel, oly bámulatos energiával és oly csudálatos szeretettel dolgoznak az egyház javán, hogy ennek az egyesület­nek a tevékenységét valóságos istentiszteletnek kell tartanunk. Gyűléseik a mugy is egy-egy kis istentisz­telet számba mennek. Énekelnek, imádkoznak minden szerdán este és csak azután fognak hozzá az egyház javát szolgáló ügyeknek tárgyalásához. De meg is se­gíti őket az Isten. Hat hónap alatt összesen 1822 dol­lárral szaporították az eyház bévé telét. Ez a tény ma­gában véve is kell, hogy kiváltsa mindannyiunk lei­kéből az elismerés szavait. És én itt az egyház ez évi történetében örökítem meg a mi fáradságot nem is­merő asszonyaink érdemeit s az egész gyülekezet ne­vében hálás köszönetemet tolmácsolom a női egyesület minden egyes tagjának. Különös elismerés illeti őket a karácsonyi bazár rendezéséért, amikor emberi szá­mítás szerint a lehetetlenségnek mentek neki és mégis diadallal kerültek ki. De hát amint föntebb mondám: akik Istenbe vetett erős bizodalommal kezdenek mun­kához, azoknak munkálkodását a biztos siker koronáz­za. Tartsák meg a mi asszonyaink ezt a nemes indula­tot továbbra is lelkűkben, bízván abban, hogy aki min­deneket lát és jegyez: meg fogja őket szép munkáju­kért jutalmazni. Ha sorrendben megyünk, akkor a vasárnapi isko­la az, melyet egészséges és a mai kornak megfelelő alapokra fektettünk. Október elsején szerveztük meg a vasárnapi iskolát és osztottuk be osztályokra. A mel­lett, hogy a gyermekek igy fokozottabb és hatható­sabb valláserkölcsi nevelésben részesíthetők, meg volt ennek a szervezésnek az az örvendetes eredménye is, hogy a vasárnapi iskolát önfentartóvá tette rövid há­rom hónap alatt. Ugyanis azelőtt a karácsonyfa ünne­pélyre az egyház minden esztendőn elköltött a saját pénztárából 50—60 dollárt. Ez esztendőn három hó­nap alatt anyagi tekintetben úgy megerősödött a va­sárnapi iskola, hogy nemcsak fedezte a saját pénztá­rából az egyház segítsége nélkül a karácsonyfa összes kiadásait, de még 53 dollárt adományozott is az egy­háznak. Ebben a szellemben és ebben az irányban ó- hajtjuk mi a jövőben is vezetni a vasárnapi iskolát és

Next

/
Thumbnails
Contents