Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1923-01-27 / 4. szám
4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. A Detroiti Református Egyház évi jelentése. Istennek jóvoltából végére értünk egy esztendőnek. Ha vissza tekintünk erre az elmúlt esztendőre, lehetetlen fel nem fedeznünk azt, hoyg az Urnák kegyelme bizony velünk volt. Talán az egyház történetében nem volt még egy másik esztendő, amelyikben oly sötét felhők tornyosultak volna az egyház élete felett, mint az elmúlt esztendőben. Uj fölöttes hatóság alá való helyezkedés, uj lelkész választás, uj viszonyok és körülmények közé való átlépés: oly megrázkódtatást jelentettek, hogy igen sok jó lélek felsóhajtott s bizony-bizony csak nem arra a meggyőződésre jutott, hogy ez a gyülekezet nem éli túl ezeket a megpróbáltatásokat. De a jóságos Isten nem hagyta magára az ő anyaszentegyházát: a detroiti református egyházat. Megsegítette. És lassan bár, de fokozatosan bontakozott ki a félreértések, a hamis vádak tömkelegéi közül, hogy ma diadalmasan és erősebben, mint valaha állja meg a maga helyét ott, hol ami Istenünk rendelése folytán ennek az egyháznak állnia kell. Én, mint ennek az egyháznak csak fél éves lelkésze, keveset tudok mondani arról az időről, amit nem töltöttem e gyülekezet körében. De annál sokkal többet mondhatok arról a fél évről, amit itt töltöttem. Bizonyára minden ember egy nagy kérdő jelet rajzolt képzeletében az én Detroitiba való jövetlem elé. Mi lesz most már? Kérdezték önmaguktól sokan. Lesz-e magyar prédikáció? Hát gyermekeink vájjon magyarul fognak-e tanulni? Nem lesz-e ami édes magyar nyelvünk megszorítások alá vetve? Ne vitassuk azt, hogy jogos volt-e az ilyen kérdések feltevése, vagy sem! Annyi bizonyos, hogy aki meg akart róla győződni, hamarosan meggyőződött, hogy a föntebb említett kérdéseknek nem volt alapjuk s csakhamar belátták, hogy itt bizony minden téren éppen úgy, sőt bizonyos tekintetben még inkább érvényesült a mi magyarságunk, mint azelőtt. Ezek aztán meg is nyugodtak s egyenként állottak az egyház vezetője mellé s segítették őt nehéz feladatának megoldásában. Mikor látták azt, hogy az uj lelkész vezetése a- latt sem a felnőttek, sem a gyermekek magyarsága veszélyeztetve nincs, akkor kívülről, valahonnan Du- quesne környékéről azt dobták a detroitiak egyházi életének mezejére, hogy mi nem vagyunk reformátusok s nem vagyunk kálvinisták és hogy a mi vagyonunk sem a miénk már, mert eladták a német missiónak. Hála legyen a jóságos Istennek, ezt a képtelen, csúnya és aljas állítást sem hiszi ma már egyetlen jó lélek sem. Még azok sem, akik mindez ideig még nem nyújtottak nekünk békejobbot. Ma már mindenki meg van arról győződve, hogy a mi magyarságunk nincs veszélyeztetve, sőt a mai viszonyok között van igazán biztosítva. Ma már mindenki tudja, hogy mi kálvinisták vagyunk és azok is fogunk maradni, mig az Isten megengedi nékünk, hogy lélegzetet vehessünk. Tudja ma már mindenki, hogy vagyonunk soha sem volt eladva és soha és soha sem is lesz eladva. Azonban minden szerénytelenség nélkül mondhatjuk, hogy ilyen körülmények között munkárk nagyon nehezen indult meg a rendes kerékvágásba. De megindult. Már júliusban megalakult az énekkar, mely rohamosan fejlődött s rövid időn belül 60 tagot számlálhatott. A mellett, hogy az énekkar időről-időre gyönyörű összhangzatos énekekben gyönyörködtette a gyülekezetét, félévi munkálkodása eredményeképen az egyházat 426 dollárral segítette. Ma az énekkarnak az a törekvése, hogy ne csak rendkívüli alkalmakkor és nagy ünnepeken lépjen fel, hanem minden vasárnap emelje összhangzatos énekével a gyülekezeti istentiszteletet. Áldja meg az Isten a mi énekkarunkat és segítse eme törekvésének megvalósításában. Alig hogy az énekkart megszerveztük, megalakult a női egyesület. Már első fellépésével, a nyáron tartott piknikével, bebizonyította, hogy ez az egyesület lesz a jövőben egyházunknak egyik leghathatósabb támogatója. Tagjai oly odaadással, oly lelkesedéssel, oly bámulatos energiával és oly csudálatos szeretettel dolgoznak az egyház javán, hogy ennek az egyesületnek a tevékenységét valóságos istentiszteletnek kell tartanunk. Gyűléseik a mugy is egy-egy kis istentisztelet számba mennek. Énekelnek, imádkoznak minden szerdán este és csak azután fognak hozzá az egyház javát szolgáló ügyeknek tárgyalásához. De meg is segíti őket az Isten. Hat hónap alatt összesen 1822 dollárral szaporították az eyház bévé telét. Ez a tény magában véve is kell, hogy kiváltsa mindannyiunk leikéből az elismerés szavait. És én itt az egyház ez évi történetében örökítem meg a mi fáradságot nem ismerő asszonyaink érdemeit s az egész gyülekezet nevében hálás köszönetemet tolmácsolom a női egyesület minden egyes tagjának. Különös elismerés illeti őket a karácsonyi bazár rendezéséért, amikor emberi számítás szerint a lehetetlenségnek mentek neki és mégis diadallal kerültek ki. De hát amint föntebb mondám: akik Istenbe vetett erős bizodalommal kezdenek munkához, azoknak munkálkodását a biztos siker koronázza. Tartsák meg a mi asszonyaink ezt a nemes indulatot továbbra is lelkűkben, bízván abban, hogy aki mindeneket lát és jegyez: meg fogja őket szép munkájukért jutalmazni. Ha sorrendben megyünk, akkor a vasárnapi iskola az, melyet egészséges és a mai kornak megfelelő alapokra fektettünk. Október elsején szerveztük meg a vasárnapi iskolát és osztottuk be osztályokra. A mellett, hogy a gyermekek igy fokozottabb és hathatósabb valláserkölcsi nevelésben részesíthetők, meg volt ennek a szervezésnek az az örvendetes eredménye is, hogy a vasárnapi iskolát önfentartóvá tette rövid három hónap alatt. Ugyanis azelőtt a karácsonyfa ünnepélyre az egyház minden esztendőn elköltött a saját pénztárából 50—60 dollárt. Ez esztendőn három hónap alatt anyagi tekintetben úgy megerősödött a vasárnapi iskola, hogy nemcsak fedezte a saját pénztárából az egyház segítsége nélkül a karácsonyfa összes kiadásait, de még 53 dollárt adományozott is az egyháznak. Ebben a szellemben és ebben az irányban ó- hajtjuk mi a jövőben is vezetni a vasárnapi iskolát és