Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1923-07-21 / 29. szám
2 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. Én hiszek bennek, édes Krisztusom, Ha bűnös lelkem,könnyekkel mosom. Mert száz oM megsiratni múltam, Mit általélni nem to;c. S bár eleven szén, lángoló v. __ A, Ma sem tudlak hivenkpvetni tpged D< ' " iövőtő)^mégse reszket, -— í nordoztad a keresztet. Én hiszek *. ^éd, édes Krisztusom, Ha kisértések árjain úszom. A szenvedések tengerét látom Tombolva szétörnói.l a világon S engem ; Ikap egy-egy forgatag]a: Lelkem t «tód szélét megragadja, S te győzedelmes minden szenvedésen, Utat mutatsz az egyhületre nékem. ' Én hiszek benned, édes Krisztusom, Ha majd verejték lepi vánkosom, Mit kisajtol a félelmek királya Én rám borul a hosszú éj homálya. Mert bár adóját e testem megadja S megfagy eremben vérem hő patakja: Porom vetés lesz s hozzád száll a lélek S dicsőségben veled örökre élhet. Medgyaszay Vince. kz urvacsorázás elhanyagolása. Azt olvassuk az apostoli gyülekezet tagjairól, hogy foglalatosak valának a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben. Milyen régi szavak ezek! Olyanok, mint a régi aranypénz, amelyről lekopott az irás és a királyi fej. Sajnos, az urvacsorázás és a könyörgés szent kötelessége elkopott, elhanyagolt kincse gyülekezeteinknek, melyeken annak a nagy Királynak a képe aki szerezte, alig ismerhető fel. Elhangzik a prédikáció s a lelkész kihirdeti, hogy az urasztala teritve van. Az éneklés alatt pedig a gyülekezet nagyrésze szép rendben s minden lelkiismeret- furdalás nélkül eltávozik. Alig marad a templomban a jelenvoltak tizedrésze. Ha számbavesszük az urvacso- rázókat az olyan gyülekezetben, ahol “sokan” szokták felvenni az úrvacsorát és meggondoljuk, hogy minden alkalommal úgyszólván ugyanazok járulnak a szent asztalhoz, nagyon kis számot kapunk a gyülekezet konfirmált tagjainak számához viszonyítva. Miért van ez? Miért tértünk el annyira az őskeresztyén egyház és apáink példájától? Nagyon hosszú felelétet lehetne adni e kérdésre. Én azonban csak röviden akarok felelni. Azért nem élnek sokan az úrvacsorával, mert nem érzik annak szükséges voltát. Nem is érezhetik, mert nem is tudják, hogy mi az úrvacsora s mire való az? Azt,amit mint fejletlen gyerekek tanultak róla az ágen- dázáskor, régen elfeledték. Annyit tudnak, hogy valami emlékezésről, és bünbocsánatról van szó, de minek ahhoz az úrvacsora, hogy emlékezzenek Jézus haláláról. Meg miért is kell arra emlékezni? Bünbocsánatra csak azoknak van szüksége, akik bűnösök. Akik pedig nem élnek az úrvacsorával, azok nem tartják magokat bűnösöknek, ők már megelégedtek önmagukkal. Már a régi bölcsek megmondták, hogy aki nem akar jobbá lenni, az már megszűnt jó lenni. A keresztyén élet legfőbb tulajdonsága a növekedés, a gyümölcstermés. Megmondta Jézus, hogy amely szőlővesz- sző gyümölcsöt nem terem az igaz szőlőtőkén, azt az Isten, a szőlőmives lemetszi. Ha valakinek a hite nem hozott áldást életébe, ha valaki nem tapasztalta, hogy Krisztusban hinni, Vele együtt élni az egyetlen élet, amit érdemes élni, — az nem akar jobb lenni, az nem törekszik fölfelé s annak az úrvacsora áldásaira nincs semmi szüksége. Nem is gondolja sok ember, hogy milyen súlyos ítéletet mond ki maga fölött, amikor “hátat fordít” az urasztalának. Ezzel azt mondja, hogy neki nincs szüksége Jézus Krisztusra, halálának érdemére, a Véle való le.ki egyesülésre. Ha pedig valaki ide jutott s ha valaki évek során el tud lenni úrvacsora nélkül, igazán szeretnem tudni, hogy milyen címen nevezi magát református keresztyénnek, mert reformátusnak lenni annyit jelent, mint a Szentirás szerint élni s az abban elénk adott apostoli példákat követni. E példák között pedig, ime olvassuk, hogy foglalatosak valának a kenyérnek megtörésében. Tudjuk, hogy a jeruzsálemi gyülekezet tagjai minden nap vettek úrvacsorát. Nálunk egy évben hat alkalom van arra, hogy kövesük a példát. És követnünk kell, mert ha jobbak nem akarunk lenni, rosszabbakká leszünk. Ifjaink confirmálásakor. János: X, 9. Komoly és jelentőségteljes lépés a református ember életében a konfirmáció. És most épen azelőtt állunk. Ifjú növendékeink közzül sokan készülnek hitvallást tenni, felesküdni a Krisztus zászlója alá, belépni Isten országába, Isten láthatatlan anyaszentegyhá- zába, hogy munkálják annak diadalát, dicsőségét. Ennek az országnak tagjai a Jézus Krisztusban kiválasztott, üdvözített lelkek tábora, kik Krisztusban egy testté lévén egy belső lelki közösséget alkotnak. Ennek az országnak tagjaivá lenni nemcsak a konfirmálandó ifjaknak, hanem minden igaz keresztyén embernek törekvése kell, hogy legyen. Hogy azzá lehessen, meg kell keresnie az ajtót, amelyen oda bejuthat. Aki rósz helyen keresi, úgy jár, mint az az ember, ki be akar menni egy szép, fényes épületbe, de sehogy sem találja az ajtót s igy kívül marad rajta. Az Isten országába bevezető egyetlen ajtó Jézus Krisztus. Nekünk Rajta keresztül kell bemennünk. Más helyen hiába is próbálkozunk.
