Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1923-04-07 / 14. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. 3 Amerikában ? Éppen ez az a kérdés, a mire most röviden felelni óhajtok azáltal, hogy rövid vázlatot nyújtok amerikai magyar református testvéreimnek az otthoni legáczióról s annak lefolyásáról. A nagy ünnepek (karácsony, hús vét, pünkösd) e- lőtt körülbelül egy hettel nagy lótás-futás van a vén Collégiumok kongó, ridegen is barátságos falai között. Az “elsődiáknak,” másképen széniomak (a ki ősi szokás szerint mindig egy már végzett theológus, azaz segédlelkész) hivatalos szobájában kisebb diák a nagyobb diáknak adja át a kilincset, hogy hivatalosan is bejelenthesse, miszerint ő is legáczióba óhajt menni és hogy a “libellusát” beadhassa. (Ez a “libellus” nem egyébb, mint egy néhány iv papírból összefűzött kis könyvecske, amelyet később minden legátus visszakap a szeniortól, a ki beleírja, hogy hova küldte ki az illetőt a kollégium legátusnak és ellátja azt a kollégium pecsétjével is. Bent, a széniori hivatalban nagyban folyik a munka. Dolgozik a szén tor, dolgoznak a szémo- ri skribák (irnoko), mert ilyenkor, legáczió választás előtt, sok az írni való. A vidékről jönnek a levelek, táviratok, melyek legátust kérnek a közelgő szent ünnepekre s csak elvétve akad egy egy gyülekezet, mely a legátus kéréstől bizonyos okok miatt néha eltekint. A déli órákban, mikor már a széniori szobában csak a serény irótollak perczegésének végső akkordjai halltsza- nak: kitűzik a kollégiumi kapuhoz a kopott kis táblát, mely bátran hirdeti: “Délután 2 órakor elekczió.” (Elek czió-választás). S valóban, alig hogy elmúlt az ebéd i- deje, sűrű diákra jók lepik el az elekczió színteréül kijelölt teremnek padjait s feszülten várják a szeniornak s szárnysegédeinek: a skribáknak. no meg a “krónikásnak” a megjelenését. Aztán üt az óra egyet, kettőt. S a széniori hivatal felől lassanként megindúl a “hivatalos menet.” Jön, a szénior a skribákkal, a véndiákokkal és a “krónikással.” Hatalmas éljen “kiáltás fogadja őket a teremben. Azután a szénior felkéri a diák sereget valamely karácsonyi, húsvéti, illetve piin- kösti ének eléneklésére. A szénior rövid beszédje után, melyben buzdítja a leendő legátusokat a gyülekezetekben való komoly és ügyes forgolódásra, rendesen a kollégium diáksága kedvencz nótájának eléneklése következik. így pl. Debreczenben Csokonai Vitéz Mihálynak: “Óh, Tihanynak riadó leánya” czimű dalát szokták elénekelni.) Majd a szénior ünnepélyes komolysággal felkéri a “krónikást,” hogy krónikáját, olvasa fel. A krónikás, kit évenként a diákok választanak, még nagyobb komolysággal lép fel az asztal tetejére. Vállán hatalmas nemzeti színű szallag, kezében pedig papírtekercset szorongat. Minden felől hangok hallatszanak: “Halljuk a krónikást.” Az pedig zsebkést vesz elő. ünnepélyes apparátussal felbontja a papírtekercset s neki fog az olvasásnak. Pattognak a rímek, kaczagnak, tapsolnak s pirúlnak a fiúk, mert a krónikás mindent leír, a mit néki nagytitokban a kollegák besugdos- tanak Forog a papirtekecs a krónikás kezében, folyik a kaczaj-könny a diák szemében s csak mikor már a tiz, húsz huszonöt méternél jár a krónikás, csak akkor kiált fel: “Jó szukcesszust néktek, kedves jó czimborák, Ha az Isten éltet Ad nékem és néktek Úgy majd Husvét táján még folytatom tovább!” A krónikás rendesen a fiúk vállán szokott leereszkedni az asztalról a biztosabb talajra. A végső éljenek és kaczaj hangok elhangzása után a szénior felolvassa azoknak a községeknek a nevét, a melyek ez alkalommal nem kérnek legátust. Hatalmas “abzug,” “levele,” “nem is kell” a válasz e községek nevének említésekor a diákok részéről. Azután megkezdődik az “eligálás” hatalmas művelete. A skribák szinte irógépezetszerűen működnek, újra van mit Írni. Fel kell jegyezni, hogy ki melyik gyülekezetét választotta el. Először a szénior választ, azután sor szerint: a véndiákok, a theológusok, a filozopterek, a joghallgatók az orvostanhallgatók, a prepák (másképen tanitóképezdészek) végűi a gimnazisták (az amerikai “high schoolnak” megfelelő növendékek) közűi az utolsó két osztály hallgatói. Néha 100- 150 választó is van s nem egyszer megtörténik, hogy nem is jut mindenkinek “legáczió.” A szegény széniori skribák még a késő esteli órákban is ott körmölnek az asztalon, a diákok pedig nagy örömmel adják tudtára egymásnak, hogy megjutott nékik a választás alkalmával az a gyülekezet, a melyhez menni óhajtottak. Másnap délelőtt van az u. n. konfirmáczió, mikor is a kollégiumi igazgató megerősíti a választásokat. Egy két nap múlva pedig 100-150 gyülekezet templomának falai visszhangozzák a lelkes ifjak Ige hirdető szavait. Odahaza a nép körében, de különösen a diák hagyó mányok között élő valóságok voltak és ma is azok az a sok legendás kaland, a mely ős apáink legáczióiból ránk maradt. Hosszú lene itt csak egyet is említeni ezek közűi, de kérdezd meg majd kedves református testvérem a húsvéti legátusotokat, legjobban ő fog majd tudni regélni neked különösen a híressé vált Csokonai Vitéz Mihályról, a nagy magyar költőről, a ki ott él valamerre csak járt a nép ajkán a maga legendás alakjával. Én csak épen rövid ismertetés végett Írtam e pár sort, hogy azok az amerikai magyar református testvéreink, a kik itt születtek és vajmi keveset hallottak erről a most felújított kedves magyar református szokásról, mégis biztos képet alkothassanak arról, hogy ki és mi is az a legátus, a ki őket a nagy ünnepek alkalmával körükben felkereste. De azt hiszem, hogy szívesen végig olvasták e pár sort azok is, a kiknek még volt talál kozásuk odahaza Magyarországon is legátusokkal s azok a lelkészek is, a kik ily messze szeretett óhazájuktól fáradoznak Urunk Jézus Krisztusnak nevében magyar református véreinkért, s e sorok olvasásakor száz és száz visszatérő emlékek rajzása közben visszarepülhetnek a saját diákkorukba s maguk elé képzelhetik újra, mostani valójuk régi mását: azt a képet, melynek centrumában ők maguk is, még mint “legátusok” forgolódnak. Vasady Béla volt debreczeni magyar református theológus jelenleg a Central Theological Seminary hallgatója.
