Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1922 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1922-11-25 / 47. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. 5 szellem és lélek kell. Hogy egy ifjú ezt mondhassa: nem fogom környezetem ifjúságának könnyelmű, élvhajhászó, Istenről megfeledkező életét élni; hogy egy üzletember ezt mond hassa: nem követem azokat a kétes értékű üzleti fogásokat, melyek anynyira jellemzik ma az üzleti világot; hogy egy nő elmondhassa: nem a divat szeszélyeinek, hanem a Krisztusnak fogok élni; hogy egy vallásos ember ezt mondhassa: távol tartom magam olyan dolgoktól, melyek lelkiismeretemen sebet üthetnének; nem követem a tömeget csupán csak azért, mert a tömeg elégedett; sőt legfőbb gondolataimat arra szentelem, hogy az életet legmagasabb értékére emeljem: mindezek bátor szivet, onnan felülről megerősített akaratot, fegyelmezett elmét, naponkénti imádkozással hevített lelket, Istennel való öntudatos járást tételeznek föl, sőt egyenesen megkövetelnek. Akik ezeket igy elmondhatják, azok valóban Istennek kiválasztottjai. Ezek többé nem ide-oda hajlítható vesszők, nem tetszés szerint alakítható agyagok, hanem olyan erősségei a világnak, akiknek lelkét a mindenhatónak végtelen ereje és soha ki nem alvó tüze hevíti. Ezeket nem a világ szülte. Nem a világ hiábavalóságai formálták gyönge bábokká. Eszményképek, vezérek ők, akiket Isten maga adott e világnak azért, hogy e világ ábrázatát megváltoztassák. Óh nékünk az erőseknél erősebbeknek kell lenni! Nékünk ragaszkodni kell a mennyei erőhöz, hatalomhoz és szeretethez, ha mindjárt a legcsekélyebb mértékben akarunk is megfelelni ennek a parancsnak: “Ne szabjátok magatokat e világhoz!” Vigyázzunk azért, hogy a világ magával ne ragadjon. Sőt inkább mi ragadjuk e világot magunkkal. Legyünk készen minden pillanatban arra, hogy fogadhassuk az embernek fiát. És ezt úgy tehetjük meg, ha abban a kis körben, hová a gondviselés állított bennünket, hivatásunknak becsülettel megfelelünk. Képzeljetek magatok elé két asszonyt. Mindkettőnek férje halászmester. A két halászmester kimegy a tengerre, hogy naplementekor dús zsákmánnyal térjen vissza. Mindkét asszony remegve várja vissza örömeinek és szenvedéseinek osztályosát: élete társát. Az egyik reggeltől estig le és fel sétál a tengerparton s lesve lesi a visszatérő halászbárkát. A másik a kedves és barátságos családi körben sürög-forog, tesz-vesz és készíti az ízletes, párolgó étkeket fáradt s kimerült házastársának s csak olykor olykor tekint szeretetteljes vággyal a nyílt tenger felé. Mit gondoltok? E két asszony közzűl melyik felelt meg hivatásának becsületesebben ? A bibliai szüzek nem álltak őrt egész éjszaka, midőn várták a vőlegényt. De azért néhányan közűlök mégis el voltak készülve az ő jövetelére. Teljes lehetetlenség az, hogy mi szakadatlanul egyebet se tegyünk, csak vigyázzuk a Krisztus jövetelét. De az már igazán lehetséges, hogy készüljünk és készen is várjuk az ő jövetelét. Készüljünk pedig ma és ebben a pillanatban. Mert nézzétek! Utunk még ma egyenes, sima és gördülékeny. Holnap már megváltozhat] k. Nagy és szokatlan feladatokra bukkanhatunk. Holnap talán szembe találjuk magunkat a nyomorral, szenvedéssel és betegséggel. Talán a veszedelmek árnyékába érünk. Talán megcsap bennünket a gyásznak és elhagyatott- ságnak hideg szele. Talán meglátjuk magát az élet és halál urát. Nyomor, szenvedés, betegség, veszedelem, elhagyatottság, halál! Ezek elkerülhetetlenek. Mit cselekedjünk? Hogyan készítsük elő ezekre magunkat? A holnapra való készülésnek legkiválóbb eszköze a lelki éberség: a mának tökéletes élete. Akaratunkat s gondolatainkat összhangba kell hozni az Istennek Olyan lelki állapotba kell magunkat helyezni, hogy az Isten tetszésének keresése legyen minden pillanatban a legfőbb vágyunk. Nem valami könnyű rendületlenül bízni az Istenben. Gyakoroljuk hát magunkat ebben még ma, ebben a pillanatban. Vegyük észre és cselekedjük azt, ami legköz elebb áll mihozzánk. Közvetlen kötelességeink hű teljesítését, a nem várt feladatok sikeres megoldását, a közelgő megpróbáltatások elviselését mindig öröm mel s Istenbe vetett erős bizodalommal vállaljuk magunkra. Töltsük meg a jelent boldog szeretettel. Vállaljunk közösséget még ebben a pillanatban magával az élő Istennel. Töltsük meg a mát szent hittel és akkor ne féljünk a változásoktól, melyek jönnek. Mert a csekélységekben elkészültünk világot rengető nagy dolgokra. A-szürke hétköznapok egyenes utján erőt gyűjtöttünk a hegyes-dombos utakra. A füves legelőkön és a csendes vizek mellett bátorságot gyűjtünk a halál árnyékának völgyére. És mikor aztán csakugyan ránk szakad a megpróbáltatások súlyos keresztje, amikor csakugyan belépünk a halál árnyékának völgyébe, amikor csakugyan rátérünk a meredek s tövissel kirakot? útra: mi akkor már bírni fogjuk az Istent. Isten bennünk fog lakozni. Ekkor pedig már semmitől sem kell félnünk ezen a világon. De térjünk az Istenhez most, ebben a pillanatban. Mert nem tudjuk, hogy mikor jő el az embernek fia. Nem tudjuk, mikor üt végóránk. Dr. Moodyt, a hírneves evangélistát, egy teljes- héten keresztül minden este meghallgatta egy egyszerű bányász. Dr. Moody látta, hogy ezt az embert az igazság után való szomjúság hajtja minden este az istentiszteletre, de nem tudta megérteni, hogy miért nem tért még eddig meg? Végre oda lépett hozzá és megkérdezte tőle, mondván: “Ember! Nem veszed-e észbe, hogy elközelitett Istennek országa? Mit vársz tehát? Miért nem térsz meg?” És az ember felelt: “Keresem a Krisztust. Azért jövök ide minden este. De még nem vagyok bizonyos a felől, hogy megtaláltam-e? Ezért várok.” Ezt az embert Dr. Moody még azon az estén elvezette a Krisztushoz és ő a megtalált Krisztust elfogadta mesterének, megváltójának és megtalálta benne lelkének nyugalmát és örök üdvösségét lerakva minden bűneit az Ur lábaihoz. Másnap borzalmas robbanás történt abban a bánya ban, hol ez az ember dolgozott, összetörve, vérezve, sebesülve, haldokolva szedték fel a legtöbb bányászt a romok alól. És ez az ember is köztük volt. Mikor arcá
