Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1922 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1922-10-14 / 41. szám

I

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA.

2

Imádkoztam. Bizony, nem könyvből, hanem ahogy az én háborgó és megnyugtatást kereső szivem diktálta. Imádkoztam Jézusnak ama Leikéért, amely még a háborgó tengeren is bizton tudott járni. Imádkoztam azért a Lélekért, amely még a keresztfán is bocsánatot szólt a Jézus ajakán. Imádkoztam ibünbocsánatért nem csak a magunk, hanem azok számára is, akik lent a gyülésteremben nem nézték most sem, hogy mi Istennel társalgunk. ők folytatták a maguk társalgását a szsnvedélyesség és gyűlölet ördögével.

Istentisztelet végeztével jóformán egy lélek sem ment ki a templomból. A gyülekezet ajka egy néma kérdés volt: mi lesz? Az elöljárók oda jöttek hozzám: mit tegyünk? Az imádság ereje által kissé lecsillapodott lélekkel azt mondottam: önöket brutális erővel •megakadályozták abban, hogy álláspontjukat a kiküldöttek előtt föltárják, önöknek pedig joguk van arra, hogy azt kifejezésre juttassák és senkinek sincs joga ahhoz, hogy önöket ebben megakadályozza. Az urak még együtt vannak a lelkészi lakáson: menjenek be •egy nehányan és tárják föl a kérdés másik oldalát.

A templomból én egy hátsó lépcsőn szoktam lejönni, amely a gyülésterem mellett levő kis szobán keresztül vezet a szabadba.

Ezt a kis szobát már jó előre elfoglalták s be is töltötték az ellenzék korifeusai. És ekkor megtörtént •az, hogy engem, aki ha bűnös ember vagyok is, de mégis Isten fölavatott szolgája, — engem, aki szent hivatásunk tiszteletes jelvényével vállamon békén távozni akartam: az én fölbujtogatott testvéreim körül vettek, szidalmaztak, fenyegettek s talán csak a palást volt az, amely a tettleges bántalmazástól megoltalmazott. A nemtelen támadásra természetesen nekem nem volt egy szó válaszom sem. Csak amikor egyik testvérünk becsapta előttem az ajtót és elállotta a kijárást, hogy ne bocsásson ki: a fölháborodás parancsszavával. szólottám neki távozást s igy jöttem ki az broszlánveremmé vált kisebb szobából.

A leikészi lakás megrohamása.

Istentisztelet alatt az ellenzék egy pár vezetője •bejött az irodába, hogy a kiküldöttekkel beszéljen. Már bent voltak, amikor tanácsomhoz képest bejöttek a csatlakozók kiküldöttjei is. És ekkor talán lett volna alkalom arra, hogy nyugodtan eszmét cseréljünk. Ámde ezt is lehetetlenné tette egy, még az előbbinél is •botrányosabb jelenet.

Amint az ellenzék észrevette, hogy a csatlakozók •kiküldöttjei is bejönnek az irodába, hogy Dr. Schaef- ferékkel beszéljenek: újból szabad utat engedtek a •szenvedélyességnek. Mint a sáska, nyomultak nyomban utánuk és betöltötték az iroda helyiséget és lett megint lárma, zaj és orditozás. Hiába volt minden kérés, minden intés és minden figyelmeztetés: akik nem becsülték meg az Isten házát: még kevésbé becsülték •meg az Isten szolgájának házát.

Szóhoz természetesen nem juthatott senki sem. Dr. Schaeffer csak állta egy darabig a brutális támadást, de egyszer aztán fölállt és bement a belsőbb szobákba. A túlfűtött indulat azonban már nem ismert határt s a tűz tovább is terjeszkedni akart. Volt közöttük, egy, aki mégis megőrizte a tisztességnek egy parányi szikráját s elállta az ajtót, hogy senki be ne mehessen. Ezt félredobták az útból s igy dulakodva elözönlötték az egész házat: férfiak, nők, mind ordítozva, kiabálva, jobbra, balra sértegetve, nem kiméivé még a feleségemet sem.

Ekkor aztán vége volt az én türelmemnek is. Egy párszor fölhívtam mindenkit a távozásra, megmondva, hogy ellenkező esetben a rendőrséget hívom. Mintha csak falra hánytam volna borsót. Nem tehettem mást- telefonoztam a rendőrségért és a lakást rendőrökkel ürítettem ki.

Kit terhel a felelősség?

Csúnyán, nagyon csúnyán viselkedtek az én testvéreim, — és én mégsem tudom őket teljesen elitélni

Nem a kéz a bűnös, amely a gyilkosságot elkövette, hanem a fő, amely kigondolta.

Ezek az emberek csak vak eszeközök voltak a buj- togató kezében, aki őket hazug állításokkal, gonosz és telkiismeretlen módon felizgatta.

Az én házam megrohanásáért, a mckeesporti egyház békéjének felborulásáért, Isten és ember előtt Se- •bestyén lelkésztársamon van a felelősség. Itt, a nagy nyilvánosság előtt vádolom őt gonoszsággal, rósz indulattal, lelkiismeretlenséggel és képmutatással.

Törvényszék előtt nem fog ezekért felelni, mert a véges emberi törvények szerint, a világi törvények szerint, paragrafusokba ütköző büntetendő cseled- ményt nem követett el.

Hanem az Isten: az majd Ítélni fog ő felette is, és •az Isten nem vér bottal.

És én még mindig hiszek az Istenben.

Csak egy pár szót még ezzel kapcsolatban.

Az emberektől lépten — nyomon hallom a méltatlankodó megjegyzést: mit várhassunk a néptől, az egyszerű emberektől, mikor még a lelkészek között is vannak, akik igy viselkednek?

Tökéletesen igazuk van benne.

Nem lehet várai semmit sem. Mert hogy ha még a lelkészek közt is van olyan, aki kevélyebb annál, sem hogy a maga felfogását a többi ekének alávesse, sőt •ellenkezőleg: a maga egyéni véleményének érdekében •nem retten vissza semmitől sem, még a legcsunyább •fegyverek használatától sem: akkor ne reméljük, hogy •előbbre visszük e földön a békesség és lelki fejlődés országát.

Vajon hogy fog ezekért Sebestyén lelkésztársam lelke felelni Isten előtt?

Hol voltak a többiek?

Teljes joggal kérdezheti bárki is az olvasók Tíö- zül: ha a gyülekezetnek csakugyan a többsége állt a csatlakozás mellett, hol voltak akkor és hogy engedhettek, hogy ilyen dolgok megtörténhessenek:?

Válaszként emlékeztetek arra a már előbb megállapított tényre, hogy a csatlakozás mellett a gyülekezetnek higgadtabb, nyugodtabb része állott. Ezek az emberek már természetüknél fogva is szerették és sze