Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1922 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1922-09-16 / 37. szám

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA.

3

is olyan nagyon régen együtt voltunk mindenben s együtt dolgoztunk ugyanazokért az eszmékért, amelyeket most oly rettentőn támad ?!

Nem habazom kijelenteni és megállapítani, hogy ennek a nagy átváltozásnak oka nem elvi, hanem személyi motívumokban keresendő. Alacsony, kicsinyes, személyi okokban, amelyekhez jó.kora adagot szolgáltatott a hiúság és elbizakodott kevélység. Én láttam es napról-napra szemléltem ezt a folyamatot és Sebestyén lelkésztársamat figyelmeztettem is nagyon sokszor, de az én jóakaratu törekvésem megtört az ő kevélységén.

1920 őszén, amikor még egyék voltunk mindnyájan a békességben, személyes differencia támadt közötte és egy harmadik személy között. Eh, nincsen sem mi okom arra, hogy elhallgassam a neveket: személyes differencia támadt közte és Kalassay esperes között. Én, aki naponkénti érintkezésben álltam mindkét féllel, jól láttam, hogy ez be fog következni. Figyelmeztettem rá Sebestyén barátomat, aki akkoriban mindennapos és mindig szívesen látott vendége volt az én házamnak. A kényelmetlen helyzetnek nagyon könyen elejét lehetett volna venni. Nem kellett volna egyéb hozzá, mint egy udvariassági látogatás Kalassay esperesnél, aki neki mindig atyai jó barátja, Amerikában legnagyobb jóltevője volt. Aki mindig úgy tekintette őt, mintha csak édes gyermeke lett volna s akinek házánál Sebestyén lelkésztársam amióta csak Amerikában van, mindig úgy volt, mintha csak otthon lett volna. Asztalánál reggel, délben, este, nappal vagy akár éjszaka, mindig terítve volt a számára. Nem volt az a szívesség, amit Kalassayék a legjobb akarattal ne adtak volna meg nekie.

Egy kérése volt csupán, amit az “apa” nem teljesített, mert annak teljesítése nem ő tőle függött. Ez volt az a nagy bűn, amiért Sebestyén lelkésztársam máról-holnapra hátat fordított annak a háznak, amelytől Amerikában a legtöbb szívességet nyerte. Ezért utasította vissza az én kérésemet, hogy elkerülnénk a neheztelést. Ezért viselkedett aztán Kalassayékkal szemben úgy, ahogy intelligens embernek viselkednie nem szabad. Egyszer mondottam is neki, hogy “az öregnek” roszul esik a magatartása. Uramfia! micsoda fölháborodás lett ennek a szelíd figyelmeztetésnek a következménye! Csak úgy röpködtek a “rothadt banda” és ehhez hasonló, müveit emberhez és még hozzá lelkészhez nagyszerűen illő kifejezések.

Mondom és állítom, hogy ez volt a tulajdonképeni oka annak is, amiért annak idején az egyházmegyei gyűlést visszautasította. Ez magában véve egy külön történet, amelynek minden egyes mozzanatát ismerem és igy bizonyságot tehetek arról, hogy Kalassay még akkor is nemesen viselkedett, amikor pillanatnyi felháborodásában ő is elragadtatta magát. Sebestyén lelkésztársam azonban napról-napra jobban belelovagolta magát a hiúság által fütött kevélységbe, ő, aki annyira szereti hangoztatni az alázatosságot, kevély és büszke volt, mint a sátán, amelynek lelke ekkor már teljes erővel dolgozott benne. Ezért viselkedett a múlt évi pittsburghi e. m. gyűlésen úgy, hogy magaviseletét

jegyzőkönyvi határozattal kellett megbélyegezni.

Természetesen, ez a jegyzőkönyvi megrovás csak olaj volt a tűzre. Ettől kezdve nemcsak az esperes, hanem mindnyájan föl lettünk diszitve a legkülönbözőbb jelzőkkel, egyedül jómagam képezvén a kivételt, miután “a jelen levők mindig kivétetnek.” Sebestyén lelkésztársam már ekkor kijelentette előttem, hogy ilyen “bandával” sohasem hajlandó együtt munkálkodni. Kalassay, az egész amerikai magyarságnak ez az egyik legtisztesebb alakja, kapott is tőle olyan gorombaságokat, amilyeneket alig lehet e helyen jellemezni.

Nem valami mélységes elvi differenciákban, — hiszen akkor még ő is ott volt velünk! — hanem pusztán és kizárólagosan alacsony személyeskedésben keresendő tehát az ő pálfordulásának gyökere. Hiúság, kevélység és dölyf: ezért kellett Sebestyén lelkésztársamnak összevesznie az összes barátaival, ezért kellett szenvednie a mckeesporti egyháznak, és ezért kell Duquesne-nek kiszakítva élnie a többi testvér gyülekezetek közül! Minden ellenkező állítással szemben ez a száraz igazság és semmi más. És ha úgy tetszik, szolgálhatok még részletesebb bizonyítékkal is.

Természetes dolog, hogy ezzel nem lehetett nyíltan kiállani a világ elé. A sértett hiúságnak szüksége volt az elvek álarczára. Ez is megkerült a Dr. Nánássy által propagált independentizmus alakjában, noha később ez megint csak álarcznak bizonyult, az — episz- kopálizmus érdekében.

Ekkor, a múlt év tavaszán, még állandó volt köztünk az érintkezés. Ebben az időtájban volt az, én bizony nem jegyeztem föl a dátumát, hogy Sebestyén lelkésztársam egy alkalommal keletről jött haza. Azonnal érintkezésbe lép velem s különös magatartással kérdez: tudok-é titkot tartani?

Attól függ, mondom, hogy miről van szó.

Kérlek, keletről jövök, ahol nagy tárgyalásom volt Nánássyval. Nem is képzeled, hogy mi van készülőben. Szeretném veled közölni, de ígérd meg, hogy titokban tartod.

Sajnálom, de egyházi ügyekben nem Ígérhetek titoktartást.

Tovább is kapacitált még, de eredménytelenül s igy én nem tudtam meg a nagy titkot, az — episzko- pális készülődéseket. Hanem gyönyörű bizonyítéka ez annak, hogy Dr. Nánássy és Sebestyén ugyanakkor, amikor még javában verték a függetlenségi nagy dobot s amikor talán még lehetett volna is valamely remény annak megvalósítására: már az episzkopálisok- kal tárgyaltak.

Amikor aztán Dr. Nánássy a nyilvánosság elé lépett ezzel a gondolattal előttem, sőt részben a gyülekezete előtt is, Sebestyén is levetette az álarczot. Szám talanszor igyekezett engem kapacitálni az~ episzkopá- lizmus érdekében. Legutoljára a múlt évi November hó utolsó hetében, a ligonieri e. m. gyűlést megelőző napokban, amikor egy egész délutánt Töltött el nálam avégett, hogy ebben az irányban befolyásoljon.

Ekkor nekem már tudomásom volt arról, hogy ő