Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1922 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1922-08-05 / 31. szám

Ml

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA.

be jutottak azok az apró kedveskedések, mikkel édes apja oly sokszor elhalmozta öt. Ezek lassan-lassan bizonyossá tették őt arról, hogy édes apjának valami igen jó oka lehetett arra, hogy őt elküldte hazáiról és megengedte, hogy ilyen kegyetlen bánásmódban rész :sitsék.

Elhatározta tehát, hogy most már türelmes lesz. Többé nem kutat és nem kérdezősködik, hanem csöndesen bevárja, mig édes apja érte jön és haza viszi a megszokott, kedves otthonnba.

Mintha csak önmagunkat látnám ennek a kis gyér meknek szomorú helyzetében Bánat és szen.vedés, szomorúság és fájdalom vesz körül minden oldalon bennünket. Szemeinkből kicsordul a könny és a helyett, hogy könnyeink íátyolán keresztül meglátnók a szenvedés igazi okát: zúgolódunk és istenkáromló gondolatok születnek elménkben. Kételkedünk a mennyei Atya szeretetében, melynek oly sok jelét tapasztaltuk a múltban.

Bizony, bizony mi felnőttek, tanúihatnánk ettől a kis gyermektől! Lehetne legalább annyi hitünk, mint ennek. Mert csakis hit által győződhetünk meg arról, hogy a szenvedés nem mindig olyan rossz, mint amilyennek mi látjuk, vagy érezzük. És amikor a mennyei Atya úgy látja jónak, hogy vállainkra a megpróbáltatások súlyos keresztjét fektesse és szemeinkből a fájdalom keserű könnyeit fakassza: ezt azért teszi, mert ez végeredményében ránk nézve csak jó következményekkel járhat. Szeretetteljes és bölcs célját akarja ezzel életünkben megvalósitani.

Ha ilyen lélekkel itélnők meg az élet apró tüszú- rásait és kellemetlen eseményeit: könnyebben megértenék a fájdalom titokzatosságát. Mert csak egész természetes, ha ezt kérdezzük: “Miért kell nekünk ennyit szenvedni ? Miért kell nekünk gondokkal küzdeni ? Miért kell nekünk könnyeket hullatni? Miért kell nekünk ezt a súlyos keresztet hordozni? Hiszen mi úgy tudjuk, hogy van nekünk egy gyöngéd, figyelmes és szerető mennyei Atyánk? És ha igazán szeret engem, miért engedi meg, hog könnyhullatásom legyen az én kenyerem éjjel és nappal?”

Qh, ha annak a kis gyermeknek a hitével fogunk birni, megkapjuk ezekre a kérdésekre a kielégítő választ. Mert amiépen az a földi atya tudta nagyon jól, hogy mi a lényeges gyermekének jövendő jólétét illetőleg: épp’ úgy nekünk is éreznünk kellene, hogy ami mennyei Atyánk bizonyára legjobban tudja, hogy mi a lényeges az ő teremtményeire nézve. És a helyett, hogy szivünkben megkeserednénk és ajkainkat zúgolódásra nyitnók, igyekeznénk magunkévá tenni annak a kis gyermeknek magyarázatot nem kérő, egyszerű és mégis fenséges hitét.

Igen sok bánat nyomban örömre változnék, ha a- zok, akik sírnak, könnyhullatásaik tárgyát a maga valóságában látnák. Egy-egy jó barát elvesztése elég ok arra, hogy szivünk csordultig megteljék keserűséggel. De ha ezt a jó barátot követhetnék a mennyei dicsőségbe: túláradó örömmel telnénk meg. Mily gyógyíthatatlan sebet üt egy-egy jó gyermek elvesztése az édes anya szivén. De ha meglátná őt ez az édes anya a mennyei seregek táborában, hálával borulna le az

isteni gondviselés előtt.

Hogyha azokat a dolgokat, amiket mi veszedelmeknek tartunk és úgy gondoljuk, hogy azát sóhajtásokra fakasztannak minket, ha — mondom — ezeket a dolgokat úgy látnok, mint azokat ami jóságos Istenünk látja: a legbennsőbb áldásoknak tekintenék őket. Ha Mária a Jézus testét úgy találta volna a sírban mint ahogy ő előre elképzelte: nagy oka lehetett volna a fájdalomra. Az az üres sir azonban, amely fölött Mária mégis csak kesergett: az egész világ reménységévé lett. Mária ebben az üres sírban és az előtte álló Jézusban nem ismerte meg a világ reménységének meg- valósúlását. Mi most már tudjuk, hogy fájdalmának semmi alapja sem volt. Mert ha ő akkor igazán megismeri a Jézust: szivét csordúltig töltötte volna meg a legédesebb öröm.

És miveliink talán másképen volna ez? Amikor ránk szakad a félelmek fellege, amikor üt a rettegés órája és beköszönt a kétségbeesés ideje: talán mi másképen gondolkozunk, mint Mária? Óh, nem! Ott áll melletünk is a Jézus. Még beszél is hozzánk. De mi nem ismerjük meg. Nem tudjuk, hogy az ő. Még csak vigasztaló szavait sem halljuk. Mi csak bánkódunk tovább. Hullatjuk könnyeinket. Engedjük, hogy egészen elnyomjon a keserűségek nehéz súlya. És mindez idő alatt nem tudjuk, hogy ez a szomorúság csak árnyéka a jövendő nagy örömének és boldogságának. És ami nekünk pótolhatatlan veszteségnek és betölthetetlen ürességnek tűnik föl, az tulajdonképen a mennyeknek örök üdvössége.

Sok jó lélek követi el azt a hibát, hogy Istennel szemben követelődzik. Megállapítja magának, hogy ő szereti az Istent. Ebből levonja azt a következtetést, hogy Isten is szereti őtet. És ha Isten szereti őt, akkor kell, hogy minden dolgot javára fordítson és minden eseményt megismertessen véle. Ha azonban ez nem mindenben történik igy, megütközve kérdi: “Ha az Isten igazán szeret engem, miért sújt és miért nem adja meg mindazt, amit kérek?”

Óh, ak k igy gondolkoznak, azok elfelejtik, hogy a gyermek nem érthet meg mindent, amit az édes apa véle cselekszik. Elfelejtik, hogy amit az édes apa talán a legönfeláldozóbb szeretetből cselekedett, az a gyermek elő:: eokszor égbe kiáltó kegyetlenségnek tünk föl.

Zúgolódó kérdezósködéstinkre kétféle választ ka- purk Istentől. Az egyik az, hogy ő nem azért okoz fájdalmat, mert ebben gyönyöi íiséget talál, hanem mert ezek, a fájdalmak idővel elvezetnek bennünket a mennyei tisztaságra, melynek dicsősége a világ minden fájdalmánál nagyobb súlylyal bir. A másik pedig igy hangzik: “Amit én cselekszem, azt te még most nem tudod, de megtudod majd ennek utánna.” Azt a titokzatosságot, amit még ma hiába törekszünk megérteni, tisztán és világosan fogjuk látni, ha majd ott állunk Isten dicsőségének ragyogó fényességében.

Elégedjünk meg hát azzal, amit megtudhatunk és amit tudunk. Ha bizonyosak vagyunk az Isten szerete- te felől, akkor bizonyosak lehetünk a felől is, hogy mindenek javunkra szolgálnak.

Folytatása a következő lapon alól)