Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1922 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1922-06-24 / 25. szám

6 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. \ FAMILY ALTAR. ROVATVEZETŐ: Nt. Tóth Mihály alphai ref. lelkész. ISTEN SEGÍTSÉGÉNEK FELISMERÉSE. Élőének: 103 Zsoltár 1. 2. 5. Bibliai ;•'•/: Zsu!i. I«1 31. Utó ének: 25 Zsoltár 12 6. ÜLŐIM A. Áldásokban gazdag Isten! Magasztaljuk szentsé- ges nevedet. Dicsőítjük jóságodat. Mert te megbocsá­tod bűneinket, ha hozzád térünk. Megsegítesz, ha te hozzád kiáltunk. Feltartasz, ha a bűnben sülyedünk. Felemelsz, ha elesünk. Vedd kedvesen buzgó imánkban bemutatott hálaáldozatunkat! Szánalommal ismerjük be. Atyánk, hogy szemein­ket behunytuk, elménket elhomályosítottuk, szivünket megkeményitettük és nem láttunk meg téged az élet apró eseményeiben, nem értettük meg, hogy a megpró­báltatások a te szeretetteljes gondviselésednek meg- nyilvánúlásai s igyekeztünk téged életünkből lehetőleg kizárni. De te könyörülő és kegyelmes Atya vagy és nem nézted bűneinket, hanem utat mutattál, midőn bujdos­tunk, kenyeret adtál, midőn éheztünk, a szorongatok kezéből kimentettél, a sötétségből világosságra hoztál, a halál árnyékából az élet kies mezejére vezettél és bűneink kötelékeit elszaggattad. Hálát adunk néked, Atyánk, a te kegyelmedért és irántunk való csodadolgaidért! Vedd kedvesen köszone- tünket és légy nekünk ezután is az, aki voltál: szaba- ■ditónk, megtartónk, erősségünk és örök segedelmünk! Ámen! TANÍTÁS. Zsolt. 107:6. Ott ül a jó öreg háziasszony fogadószobájában s beszélget egy úri emberrel, aki immár két hónapja nya­ral nála feleségével együtt. Már egészen megszerették ezt az ősz hajú öreg asszonykát, kinek arcáról a ked­ves jóság és a napsugaras elégedettség szinte lemoso­lyog. A beszélgetés valahogyan, úgy egész természete­sen, mint a hogyan e jó asszonyka társaságában ren­desen történni szokott, a vallásra terelődött. Ez az úri ember sietett értésére adni háziasszonyának, hogy bi­zony ő hitetlen. “Hogyan ?! Ön nem hisz az Istenben ?” — kérdezte meglepődve a háziasszony. ‘‘Nem én,”— felelt őszintén az ember. “Miért higy- jek? Nem látok én semmi elfogadható okot arra, hogy higyjek Istenben. Olyan Istenben pedig, aki személyes lény lenne s velünk, szegény halandókkal a legcseké­lyebb mértékben is törődnék: már igazán nem hiszek.” Mélységes szánalommal tekintett ez a jó asszony erre a kétkedő úri emberre s azután igy szólt: “Figyel­jen ide! Elmondok egy történetet, ami önt is érdekelni fogja. Emlékszik arra, úgy-e, hogy ezelőtt két hónap­pal jött hozzánk lakást kérni? Mikor ajtónkon kopog­tatott, lányommal együtt buzgón imádkoztunk. Kér­tük azt a jóságos Istent, hogy segítsen meg minket. Önmagunkra vagyunk hagyatva s egy árva cent nem sok, de annyival sem bírtunk s letettük sorsunkat a gondviselő Isten kezébe. És ekkor kopoktatott ön. Mie­lőtt ajtót nyitottam volna, igy szóltam lányomhoz: “Mielőtt kérnétek, megadom néktek.’’ ön azt mondotta, hogy megrongált egészsége miatt kénytelen ezen a vi­déken hosszabb időt tölteni. Szerény jövedelme azonban a szállodai árakat nem bírná el. Befogadnám-e önt fe­leségével együtt lakásomba? És amikor még ki sem mondtam az “igent”, aggódva gondoltam arra, hogy miből fogom az önök számára az első ebédhez szüksé­ges élelmi cikkeket megvásárolni? Egy árva centem sem volt s idegen voltam e kis nyaraló helyen, tehát hitelre nem számíthattam. Amily hirtelen ez a gondo­lat megszületett elmémben, ép oly hirtelen szivemet Istenhez emeltem és egy elröppenő sóhajban segítsé­gét kértem. Talán emlékezni fog rá, hogy amint kifor- dúlt, hogy az állomásról ide szállíttassa podgyászát, a kiskaputól visszatért és igy szólt: “Talán jó lenne, ha egy pár dollárt biztositékképen előre lefizetnék?” És átadott nékem öt dollárt. Ebból az öt dollárból készí­tettem én azt az ebédet, melyet ön és kedves felesége házamban először oly jó étvággyal elfogyasztott. Csu- dálkozik-e azon, hogy én hiszek az Istenben ? Életemből sok ily eseményt tudnék elmondani, melyek engem mind arról győznek meg, hogy van Isten és pedig olyan Is­ten, aki törődik vélünk, szegény halandókkal.” Ez a férfi mélyen meghatva darab ideig hallgatott. Azután oda lépett háziasszonyához és igy szólt: “Asz- szonyom! Köszönöm. Szavait soha sem fogom elfelej­teni. Az Isten létezése mellett ez még a legerősebb érv, amit valaha életemben hallottam, óh boldog, igen bol­dog lehet az, aki úgy tud hinni, mint ön. Én az élet örömeit és fájdalmait a puszta véletlennek, vagy leg­feljebb egy kegyetlen erő szeszélyes játékának tulajdo­nítom. E perctől fogva azonban legerősebb vágyam ez lesz: vajha jönne az én életembe is olyan időszak, ami­kor oly erős hittel dicsekedhetnék, mint az öné! Akkor boldog, nagyon boldog lennék. Áldja meg az Isten!” Hát mi, birunk-e ilyen hittel? Hiszünk-e az isteni gondviselésben? Felismerjük-e életünkben az Isten se­gítségének jeleit? Ennek a jó öreg asszonynak az isteni gondviselésbe vetett hitét élettapasztalatai csak táp­lálták. Nekünk is vannak ilyen élettapasztalataink, melyek éltető elemeit képezhetik a személyes, a min­denekre gondot viselő, segítő Istenbe vetett hitünknek. Emlékezzetek csak! Hányszor állottunk már a sir szé­lén! És eddig még nem estünk bele. Ki tartott vissza? Az Isten. Hányszor hullattunk keserű könnyeket! Ki szárította fel? Az Isten. Hányszor beborúlt felettünk életünk derűs ege! Ki oszlatta el a sötét fellegeket? Az Isten. Hányszor voltunk már azon a ponton, hogy lábaink felmondják a szolgálatot és összeesünk a vég­veszedelem örvénye felett! De ha az ingadozás eme

Next

/
Thumbnails
Contents