Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1922 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1922-04-15 / 15. szám
4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA, Amikor egyházi életünk szokásairól ir, ő maga állapit meg bennünk olyan értékeket, amelyeknek mi jóformán még csak tudatában sem voltunk. Úgy vagyunk vele, mint pl. a levegővel, amely nélkülözhetetlen kincs mindnyájunkra nézve, de alig értékeljük, mert mindig benne vagyunk. Csak ha elvennék tőlünk, akkor eszmélnénk reá, hogy mit vesztettünk? Ilyen megállapitás pl. templomainknak az elnevezése, amelyek mindig az illető városról vannak elnevezve. Reámutat, hogy ez az egyedül helyes és az egyedül bibliai, szemben az amerikai szokással. Amikor leírja templomi szokásainkat és megjegyzi, hogy 150 évvel ezelőtt legnagyobb részben náluk is megvoltak azok: szinte kiérzik a hangjából, hogy sajnálja, hogy azok a kedves külsőségek náluk jó részben elmaradtak. Ám az idő keresztül gázol mindenen, ami nem tartozik a lényegre. Százötven év nagy idő és sok mindent megváltoztat. Valószínű, azt mondja, hogy hosszú idők múltán a magyaroknál is yáltozni fognak ezek a külsőségek, de még valószínűbb, hogy az egyházhoz való az a megható ragaszkodás, amelyet köztünk láttak, nem fog megváltozni soha. Bizony, nem jelentéktelen gyümölcse az a Tiffini Egyezménynek, hogy az amerikaiak, és a legjobb a- merikaiak figyelme fokozott mértékben fordul felénk és kedvezően ismertet bennünket a többi amerikaiakkal. Vajha mi, akik Amerikában élünk, réges régen törekedtünk volna már erre. Talán sok keserű pohár maradt volna el tőlünk nem csak itt, hanem odahaza is. Melegh Gyula, ref. lelkész. RENDSZERESSÉG AZ ADAKOZÁSBAN. Minél hosszab ideig figyelem az amerikai magyarságnak az életét, s minél többször elmélkedem a mi egyházi életünknek egyes jelenségei felett: annál jobban meg kell győződnöm arról, hogy csaknem minden egyes egyházunknak az életében meg van az a nagy fogyatkozás, hogy a jótékonyságban és általában az egyházi élet anyagi terheinek a viselésében nincs semmi rendszeresség. Kétségtelen, hogy itt kötelező, egyforma mértékkel kiszabott egyházi adózásról nem lehet szó. Az is kétségtelen, hogy az egyházi adózásnak az a formája, amely a magyarországi egyházban gyakorlatban volt, bénitólag hatott az egyházi életre: Az a rendszertelenség is, ami itt van, bénító hatású s előbb-utóbb min- denik egyház megissza ennek a levét. Ha arra az alapra helyezkedünk, hogy Amerikában az egyházi élet terén is a legmesszebb menő szabadságot kell alkalmaznunk: fel kell emelkednünk egyszersmind arra a magasságra is, amelyen megértjük, hogy a szabadság a legnagyobb kötelezettségeket róvja reánk s egyenesen egyénileg tesz félelősekké mindnyájunkat Jézusnak a színe előtt. Ez a felelősség kiterjed nem csak a hitre, hanem a jótékonyságra is. Az egyház anyagi szükségeinek a hordozásában a hívek és a hívők, ki ki az ő tehetségéhez képest, igyekeznek részt venni: de a tulaj dónk épeni jótékonysággal nem igen foglalkoztunk sem én, se más az én lelkésztársaim és az én testvéreim közül. Pittsburghi Kongressusunk ebben az irányban is tanácskozott, de szerencsétlenségre, miután nem csupán a jótékonyságra, hanem másra is gondoltak a tervezek, olyan magas összeget vett fel számításba, hogy mindenkinek el ment a kedve attól, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzék. Ezzel a kérdéssel pedig foglalkoznunk kell, mert ez a hitünknek a bizonyos megmutatója. Azt el fogja bizonyára ismerni mindenki, hogy nem abban áll a mi keresztyénségiink, hogy templomokat építünk, templomba járunk, s az egyház javára kisebb-nagyobb összeget adományozunk évenként! Nem. Ez csak egyháziasság! A mi keresztyénségünk Jézus szerint is abban áll, hogy mit cselekszünk az ő kicsinyeivel, az ő szegényeivel, akik itt vannak köztünk, itt vannak velünk! Hogy a jótékonyságot Jézusnak akarata szerint cselekedhessiik: bizonyos rendszerességre kell törekednünk. Ezt óhajtom elérni minden egyházközségünkben az által, hogy esdve kérem az egyház községek vezetőit, hogy minden egyes egyházközségben tegyenek a- lapitványokat. Százezer dollárnyi alapítvány kamata rendes évi bevétel gyanánt 6000 dollárt jelent. Egy- egy egyház község, egy-egy nagyobb református egylet azt az évi hatvan dollár kamatot meg sem érzi és együttesen még is olyan szép összeg gyülemlik össze, hogy Árvaházunkat nem csak teljes biztos alapra helyezheti, hanem a fejlődésre is képesíti. Én tudom, hogy ott, ahol szívesen foglalkoznak ezzel a gondolattal: egyházaink készen állanak az alapítványok megtevésé- re, sőt egyleteink is szívesen adnak ilyen alapítványt, ha a vezetőkben él Krisztusnak a lelke: a szeretet! Aztán azt értem rendszereség alatt, hogy a mi testvéreink legalább két nagy ünnepünk alkalmával: karácsonykor és husvétkor, emlékezzenek meg arról a nagy szeretetről, mellyel Isten minket szeretett. És ha megemlékeztek, úgy emlékezzenek meg erről a jótékony intézetről is, amelyet közös erővel olyanná kellene fejlesztenünk, hogy ne lenne egyetlen árva se elhagyatva a magyar árvák között s ne lenne egyetlen munkaképtelen magyar ember és magyar asszony sem, akinek itt ne lehetne otthont találni! Ezeket a célokat nem lehet bizonytalanba megvalósítani! Éhez rendszer kell a jótékonyságunkban! Hogy az árvaházat megtudtuk alapozni: annak oka abban a rendszerben keresendő, amelyet Buffaló- ban leraktunk. Ezt tovább kell fejlesztenünk! Vajha, mikor megemlékezünk Istennek irántunk való nagy szeretetéről: mi is mindnyájan megmutatnék a mi szeretetünket ő iránta úgy, hogy megemlékeznénk az árvákról és az árvaháznak a nagy hivatásáról mi közöttünk! Boldog ünnepeket kíván minden testvérnek. Kalassay Sándor, árvaatya.
