Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1922 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1922-02-18 / 7. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. 7 A MEGMENTETT i-ÉLEK. Élőének: 40 Zsoltár 1. 2. 3. (Ujénekes) Bibliai rész: Zsoltár 40:1-18. Utóének: 51 Zsoltár 1.2.3. (Ujénekes) ELŐIMA. Felséges Ur, ki nagy kegyelmesen hozzá fordulsz a bűnben elmerült emberhez és kiemeled őt bűneinek fertőjéből! Hozzád kiáltunk, óh hajolj felénk. Vedd figyelmedbe szomorú helyzetünket és könyörülj rajtunk! Ne vond meg tőlünk irgalmadat, mert elveszünk. Igazságod védelmezzen, mert körül vett minket a veszedelem. Kegyelmed oltalmazzon, mert nagy lelki ínségben szenvedünk. Bűneinknek száma több, mint a tengernek fövéye. Csak te bened bízunk mi, Úristen, mert boldog ember az, aki te benned vetette bizodalmát. El akarunk mi fordűlni a bűntől, mert te nem kedvelted a hazugságra vetemedetteket. Hirdetjük mi a te igazságodat mindenütt. A te kegyelmedet és hűségedet nem titkoljuk el, mert te ked vesen veszed, ha vallást teszünk. Uram Isten siess megmentésünkre. Légy és maradj velünk minden időben és soha se szűnjék meg őrködni felettünk a te szent és örök igazságod. Ámen! TANÍTÁS. Zsoltár 40:1-4. A negyvenedik zsoltárnak értékéből egy cseppet sem veszek el, ha ennek négy első versét úgy magyarázom, hogy ez a zsoltáriró saját életének erkölcsi hányát lására és azután az ebből való megtérésre vonatkozik. A zsoltárirót a saját bűne a pusztúlás gödrébe, a végveszedelem sáros fertőjébe vetette.Ebből a gödörből, ebből a fertőből igaz és mély megtérés útján szabadúlt. Nagyon jól tudta, hogy helyzete mily megalázó és mily visszataszitó. Ez azahpige egy olyan embernek a történtét idézi fel emlékünkbe, aki egy elhagyatott helyen beesett egy veszedelmes gödörbe s nincs meg annak a lehetősége, hogy abból egykönnyen szabaduljon. Mikor ennek tudatára ébred: segitségért kiált. Ez a megtérés. És ez a megtérés mély és igaz. Vegyük csak fontolóra a helyzetet. “A pusztúlás gödréből.” Tehát nem földfeletti dologról volt szó, hanem egy veszedelmes melységről: súlyedésről, vagy e- melkedésről, életről, vagy halálról. Borzalmas lehetett ez a pusztúlás gödre! Talán telve volt undok férgekkel, csúszó-mászó állatokkal. És a süppedő mocsárfenék »lig várta, hogy ennek a szerencsétlen embernek jeltelen sírjává legyen. És ez az ember a megtérésben kitartó volt. Sáros fertőről szól az ige. 3 minden mozdulata, minden törekvése arra nézve, hogy szabadúljon, még élesebb színben tüntette fel előtte a saját életének szennyes voltát. A szabadúlás felé tett minden lépésével még csak mélyebb re sűlyedt ebben a fertőben. És még sem adta fel a szabadúlás gondolatát. Napjainkban a megtérés a zsoltáriró megtérésével szemben csak halvány utánzat. Nincs benne kitartás. Olyan ez, mint az elhanyag padláson a leülepedett por és lerakodott pókháló: oly könnyű és oly tarthatatlan, hogy a leggyöngébb üzleti szellőnek megmozdúlása, vagy az öröm hullámainak csekély áradata képes alapjában elsöpörni. A zsoltári- rónak megtérése azonban, bár emberi szempontból véve állapota reménytelennek látszott, mégis oly igaz volt, hogy rendületlenül kitartott benne és imádkozott. “Várván vártam az Urat.” A héber és magyar nyelvnek közös tulajdonsága az eféle szép kifejezés: “Várván vártam. Szeretve szerettem. Tűrvén tűrtem. Ez a kifejezés: “Várván vártam az Urat” a legkitartóbb könyörgést tételezi föl. Imája tele volt erővel és megindulással. Szinte “kiáltott” az Úrhoz. De hiszen egy igazán megtért ember másként nem is tehet. Tele volt ez az írna reménységgel. “'Vártam.” Igen. Várt, mert számított a nagyon is óhajtott szabadulásra. Nem parancsolt, hanem letette ügyét az Ur kezébe és “várt.” Ez az imádkozás álhatatos is volt. “Várván vártam.” A zsoltáriró oly dicséretreméltó értelmességet tanúsít, hogy nem hagyja magát legyőzetni a félelemtől, hanem megőrzi lélekjelenlétét és még imádkozni is tud s vár türelmesen. A jutalom nem is marad el. A biinbocsánatot: a szabaditást, a megmentést elnyeri. “Meghallgatta kiáltásomat.” Hát persze, hogy meg hallgatta. Ezt az Ur mindig megteszi. Az Isten mindig meghallgatja annak kiáltását, aki türelmesen várja az ő nagy és mindenekre elégséges kegyelmét és teljes o- daadással remélli, hogy meg is kapja azt. És ez a megbocsátás teljesen önkéntes volt. “Hozzám hajóit.” Ami azt jelenti, hogy örömmel sietett meg mentésére, midőn látta, hogy a zsoltáriró a szabaditást igazán óhajtja. Ez a szabaditás valóban isteni volt. “Kivont engem.” Kicsoda? Hát ugyan ki más, mint az Isten. A bűneitől megtisztúlt ember szabadúlását mindig Istennek tulajdonítja. Világosan megmondja, hogy “kivc? engem.’’ Tehát nem önmagát vonta ki, hanem az Istrr vonta ki őt. És ez a megbocsátás igazán tökéletes volt. Mert nemcsak segítette, de egészen kivonta a zsoltárirót kétségbeesett helyzetéből. Az Isten meghallgatta a bűnbánó lélek könyörgését és a természetes következmény isteni erőre való jutás volt. “Sziklára állította fel lábaimat.” Az Isten soha sem állítja az ember lábait olyan dologra, mely nem szolgál néki szilárd alapúi, de olyanra állítja, melyen megállhat rendületlenül és merészen küzdhet mindenért, ami szép és jó. “Szikla.” Ez a kép erős és megdönthetetlen alapúi Családi Kör. FAMILY ALTAR. ROVATVEZETŐ: Nt. Tóth Mihály alphai ref. leiké».
