Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1921 (22. évfolyam, 1-51. szám)
1921-07-16 / 29. szám
4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. A HITETLENEK BIZONYSÁGTÉTELE A KERESZTYÉN VALLÁS IGAZSÁGAIRÓL. B-után irta: Daróczy Mátyás, 3-ad éves theologus. A keresztyén ember egyik kötelessége: a Krisztusi vallás terjesztése. Ezt a feladatot a mi hitünk alapitója akkor kötötte hallgotói lelkére, amikor az Atyához volt visszamenendő, ezt mondván: “Elmeméig tanítsatok minden népeket....” A keresztyén tanításnak a lényege és eszménye pedig a bibliában találtatik. Keresztyén, vagy nem keresztyén egyaránt tudni akarja, bizonyos akar lenni, hogy vájjon az az erkölcs — és hitelv, amely a bibliában van megírva: igaz-é. A keresztyének nagy része igenis hiszi és vallja, hogy azok “mind igazak és ámenek.” Ennek bizonyítása, ismertetése a keresztyén papság kötelessége. Ez a lelkészi hivatás egyik része. Ennek teljesítésében többféle módszert használhatunk fel. Használhatjuk az a priori módszert, amely szerint vehetünk egy előzetes lehetőséget s azután törekszünk annak bizonyítására. Pl. ha van Isten, úgy minden bizonnyal kijelenti magát. A bibliában levő tények Isten létezését bizonyítják s ugyancsak a Jézus Krisztus élete még nagyobb bizonyíték erre, mert Isten maga az Ő létét és jellemét jelentette ki Benne. Használhatjuk az a posteriori módszert: azaz vonhatunk conclusiót a tényekből. Vannak esetek és tények, amelyek láthatók és ismertek minden ember által, de ezeket nem magyarázhatjuk meg másképen, hanem ha őket annak a természetfeletti erőnek tulajdonítjuk, amely összpontosul a Krisztusban. De állításunk lényeggé tehető külső bizonyíték által is. Ha a történelmet vizsgáljuk, észrevesszük, hogy a keresztyén vallás géniusza beragyogta azt, mint a hajnal angyala a setétségben és a halál árnyékában lakozókat. A mai országok közül is csak azok haladtak, művelődtek a tudomány és művészetek terén, amelyekre már régóta reá sütött az az isteni világosság, amely a Krisztus vallásában van befoglalva. A nagy reformátorok, úgy egyházi, mint társadalmi (szociális) téren nem-é a krisztusi tanokat vették munkájuk alapjául még akkor is, amikor azt nem a- karták beismerni? A benső bizonyság: személyes tapasztalat is rendelkezésünkre áll. E tapasztalatok ellen nem lehet semmiféle tagadás, mert az ilyen esetekben mindig az őszinte Ember beszél. “Nem tudom, hogy bünös-é; ez egyet tudom, hogy vak voltam és most látok” mondja a világtalan a kérdezősködő farizeusoknak. Hányán vannak ma is ilyen farizeusok. Ezeknek tanúbizonyságot tesz az a sereg, amely keresztül halad a történelmen a keresztyén vallással; tanúbizonyságot tesznek azok, akik érezték a vallásnak és a Krisztusba vetett hitnek az erejét a megpróbáltatások nehéz óráiban.... A krisztusi igazságok bizonyítására a bizonyítékok végnélküliek. A keresztyén vallás igazságainak a kimutatására felhasználhatjuk azokat a bizonyságtételeket, amelyeket királyok, fejedelmek, nemzetek vezérei, bölcsek és tudósok tettek évszázadokon keresztül, Konstan tintól Viktóriáig. Nagy filantrópisták, mint Howard és Wilberforce készséggel vallják, hogy munkáikban, amely a társadalom megjavítására irányult: nem tettek egyebet, mint azt, amit az írás szava diktál. Mikor embertársaikkal a jót tették: érezték, hogy Annak a nyomdokaiban járnak, Akinek az életrajza ebben a mondatban van legszebben kifejezve: “Széllyel- járván cselekedte a jót.” a fent •említett pontokon kívül van még egy másik bizonyíték is és ez az ellenség ta- nubizonyságtétele. A régiek azt tartották, hogy jó dolog tanulni ab hoste, azaz az ellenségtől. És ebben igazuk is volt. így, habár a történelem azt bizonyítja is, hogy nagyszámú volt az ellenség, kegyetlen az üldöztetés, mégis megmaradt a Krisztus vallása és a Világosság egyre terjed... Célom ez alkalommal bebizonyítani a Krisztus istenségét és a keresztyén vallásnak az erejét, amely összpontosul ő benne, olyan hitetlenek és pogányok által, akik nem közönséges, mindennapi emberek, hanem népek nagyjai, vezetői, irói, hadvezérei voltak. De kezdjük élőiről: I. Az első tanukat, akik többé-kevésbé személyesen ismerték a Krisztust és igy személyes bizonyságot tehetnek róla, három részre oszthatjuk. a. Pilátus, ő volt az, aki a Jézust halálra Ítélte. A- zonban egy fönséges pillanatban vizet hozatott és kezeit mosva, ezt mondotta: “Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől.” A szó , amit alkalmazott “igaz ember” görögül “dikaios”, ugyancsak ezt a szót használta Plátó is, amikor az eszményi embert jellemezte. b. A százados, akire a Jézus megfeszítése volt bízva. Ez egy kipróbált és megbízható katona volt, aki hozzá volt szokva a vérontáshoz és kegyetlenkedéshez, de mégis, amikor látta Jézus magaviseletét a kereszten: mélyen meg volt hatva és igy kiáltott fel: “Bizony ez az ember igaz vala.” (Itt ugyancsak “dikaios” a Plátó szava van használva.) A százados e kijelentésében unitárius. De amint az idő haladt és látta a Jézusnak alázatosságát, isteni türelmét, megbocsátó kegyelmét, felülemelkedett az unitárizmuson és igy kiáltott fel: “Bizony, ez az ember Istennek Fija vala.” Ez a százados ismerte Izráel reményeit az eljövendő Messiásra vonatkozólag, akinek egyik neve: “Isten Fija” volt és a látottak által arra a meggyőződésre jutott, hogy Jézusban, akit a megátkozott keresztre feszittettek, tényleg összpontosultak a messiási remények. c. Judás. A megfeszítés reggelén elmegy a templomba a papi fejedelmekhez, hogy visszavonja szavát és amikor látja, hogy késő: eldobja az árulásdijat s felakasztja magát. Még csak az este történt, hogy hideg vérrel eladta Urát, ma már lelkifurdalás bántja. Ezek a vérpecsétes ezüstpénzek napjainkig jutottak az áruló eme kiáltásával: “Ártatlan vért árultam el.” II. Majd eljutunk az apostolok-utáni korszakba s itt találunk egy zártkörű, szigorú társaságot, amely ellensége volt a Jézusnak. Lássuk, mit mondanak ezek. a. Jósephus áll köztük első helyen. Zsidó történész, aki a keresztyén kor első századában irt. ő igy ir: “Körülbelül ez időben élt Jézus, egy bölcs ember — ha he-
