Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1921 (22. évfolyam, 1-51. szám)
1921-03-26 / 13. szám
2 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. Az Amerikai Magyar Reformátusok Lapja számára Irta: Tóth Sándor, clevelandi ref. lelkész. A Krisztus feltámadott! Ha fel nem támadott volna: hivábavaló volna a mi hitünk. A mivel minket is megbiztatott: “Én élek és ti is éltek” — ez a mi reménységünk csak úgy igaz, ha ő is él valóban. Mily szomorú azoknak a sorsa, a kik nem hiszik el, hogy ő él, hogy ő feltámadott. Bizony az ilyeneken beteljesül jóslatának ellentéte: ezek sem élnek. Nem a testi élet az élet. Mennyi testi lény van csak magán a földön, és azoknak az élete még sem érdekel bennünket. Éppen ilyen értéktelen a lelki életet nem élő, sőt általában a Krisztusban nem élő emberek élete. Elmúlnak ők, és töltötték bár be a legmagasabb hivatalokat, vagy lett légyen bármennyi pénzük és gazdagságuk: bizony nyomtalanul tűnnek el az Isten nagy háztartásából. De a mostani alkalommal a tételnek arra a részére kivánjuk a súlyt fektetni, hogy a Krisztus él, tehát mi is élünk. Vagyis a Krisztus által élünk. Mert a Krisztus tartja fenn a mi életünket. Mert élünk többé nem mi, hanem él mi bennünk a Krisztus. Vagyis a mi életünk a Krisztus élete. Sőt még szorosabban véve a dolgot: a mi életünk a Krisztus. Ha keresztyéni tisztünkhöz méltók vagyunk: ennek igy kell lenni. De igy van-e valóban? Tegyük a szivünkre kezeinket és ismerjük be, hogy nagyon sok a gyarlóság bennünk, és még mindig nem értünk el mindnyájan oda, a hol mindezeket elmondhatnánk magunkról. Pedig azt mindenkinek el kell ismernie, a ki a keresztyén vallást ismeri, hogy annak hasznaiban csak úgy részesülhetünk, az Isten országát csak úgy láthatjuk meg, örökéletet és idvességet csak úgy nyerhetünk, ha élünk többé nem mi, hanem él mi bennünk a Krisztus. Vagyis ha nem a régi emberünk, nem az ó-emberünk él még mindig mi bennünk, élősdi, gonosz életet, olyat, mint a repkény a fatörzsön, melynek minden erejét kiszívja, és végre is tönkreteszi, — hanem él bennünk az uj ember, a feltámadt ember: a Krisztus. Ezt nevezzük újjászületésnek, sőt nevezhetjük az írás szerint feltámadásnak is, mert az uj ember feltámadása ez megölt ó-emberünk halottaiból. Feltámadtunk-e igy már mi is? Ujjászülettünk-e? Ki él mi bennünk? Az-é, a kit elcsábított és megejtett a bűn, vagy az-é, a kit vérén váltott meg a Krisztus ? Kié vagyunk ? A Krisztusé-e vagy a Sátáné ? Ezeket a kérdéseket nagyon komolyan el kell döntenünk. Nemcsak az anyaszentegyház érdekében, melynek a mai megpróbáló időkben ugyancsak szüksége van az érte küzdők sikraszállására, hanem a saját érdekünkben is, mert többszörös nagy veszedelem fenyeget bennünket. Az egyik a halál, mely mindig velünk jár. Senki nem tudja közülünk, hogy éri-e még a holnapot? És a halál után már ezekre a kérdésekre nem lehet megfelelni. A halálban már eldőlt jövendő sorsunk, azon többé nem változtathatunk. A másik veszedelem itt a földön fenyeget bennünket. Ezen a nyugtalan, békességét sehol nem találó földön. A melyet megremegtetett az eláradott bűn, és a melynek szörnyű pusztulásaiban csak az állott meg, a ki ahoz az erős toronyhoz folyamodott, a mi az Urnák neve. Lám a kenyérnek a botja is hány kézben összetört, és csak az nem rendült meg, a ki kezdettől fogva azt vallotta: “Az Ur majd gondot visel!” Jehova Jireh! A harmaddik nagy veszedelem a- zokban leselkedik reánk, a kiket legnagyobb gyönyörűségünkre adott az Isten: gyermekeinkben. Hány házban lett az élet e legtisztább boldogságaiból keservek keresztje, a mennyország hozzánk leszállóit fényes angyalaiból a pokol pöfeteg mocsara. Ki volt a hibás? Bizony az, a kinek Isten képét kellett volna viselnie gyermekei előtt: a szülő. Hogy te küldted a gyermekeidet a templomba? Ez a baj. Hívnod kellett volna, nem küldened. Nem ráhagynod, hogy élje az életet magától, úgy a hogyan néki tetszik, hanem véle élned. Kezdve attól, hogy véle mondod el az esti imádságot, folytatva azon, hogy véle mégy be a szentek szentébe, az egész életen keresztül véle együtt élve a szenteknek egyeseégében, végezve ott, a mikor ő fogja be hunyó szemeidet, nem az örökséget leső kapzsi vágyával, hanem boldog megnyugvásban, mert tudja, hogy a kinek te hittél: az megtart tégedet, és nála máj d találkoztok. “Én élek, ti is éltek/” Élsz-e, testvérem?! Az álom nem élet, a betegség sem élet. Pedig sokan vannak köztünk, a ki alusznak, és betegek is sokan. A lelkűk alszik, a lelkűk beteg. A kinek a lelke nem alszik és nem beteg, hanem él, az a Krisztusban él. Nincsen más élet, csak ez AZ ÉLET.— Élsz-e, testvérem?! Remélem, hogy igen. Jöjj és tégy róla tanúbizonyságot ! Megyünk a Golgotha alá, hogy Krisztusunk értünk elszenvedett áldozatát szemléljük, megértsük, még jobban magunkévá tegyünk. Sőt hogy felvegyük az ő keresztjét, és vigyük helyette. Jöjj, segíts. Megyünk az asszonyokkal, feltámadott Idvezitőnk megüresült sírjához. Jöjj, menjünk együtt, hogy együtt örüljünk, és legyen még boldogabb az ünnepünk! Husvét közeledik. Az ünnepekre szeretettel hívlak templomába, megenyhülni, örömünkben tiszta boldogságot nyerni. Kérlek, jöjj el, szerezd meg magadnak is ezt az örömet!
