Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1920 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1920-10-16 / 42. szám
6 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA. CSALÁDI KÖR AZ EVANGYÉLIOM EREJE. Élőének: 109 dics. 1. 2. 4. Bibliai rész: Róm. 1:8-23. Utóének: 51 Zsoltár 1. 4. 5. ELŐIMA. Könyörülő Isten, minden erőnek és hatalomnak kút forrása! Megállunk szent színed előtt és buzgó imádságra nyílnak meg ajkaink. Kérünk, légy ez órában velünk és jelenléteddel szenteld meg érzéseinket. Erősítsd hitünket, hogy szent evangyélíomod mindenható hatalmában megtalálhassuk örök üdvösségünket. Miképen köszönjük meg neked, gondviselő Atyánk, azt, hogy te nem zártad el az újjászületés útját még a bűnben elmerült, romlott lélek előtt sem? Sőt szent fiad tudományában erős támaszt adtál annak, aki az örök kárhozat mélységéből hozzád kívánkozik. Szólnánk, de szivünk remeg s ajkunk akadozik. Nem találunk szavakat hálánk kifejezésére. Mert éreztük mi is a veszedelmet. Állottunk az örök kárhozat örvényének szélén. Haragod kibocsátottad ellenünk, mert az igazságot hamissággal akartuk feltartóztatni. Kijelentetted magadat nekünk, mint Istenünket és mi meg’s nem dicsőítettünk téged, neked hálákat nem adtunk. Elfordultunk tőled. Okoskodásainkban hiábavalókká lettünk és balgatag szivünk megsötétedet. Bölcseknek vallottuk magunkat, pedig balgatagok voltunk. Óh milyen jól esik nekünk igy bevallani előtted bűnös voltunkat. Terhűnk ilyenkor megkönnyebbül és lelünk szárnyain emelkedünk a magasba: a te szentséges sz:ned árnyékába, hol megtaláljuk a bűn és tisztátalan- ság számára felfakadó örök forrást. Megfürdik benne lelkünk és fehérebb a hónál. Meghintjük vele szivünket és újjá születik. Szemeink megnyilatkoznak és látjuk nagy dicsőségedet. Elménk megvi’ágosodik és mrgé t- jük. örök célodat, ó emberünk meghal és újat öltünk magunkra és a menyei seregekkel egyben szent zsolozsmát zengedezünk nagy neved dicsőségének. Ne engedd, örök Isten, hogy vissza essünk előbbeni állapotunkba/ Sőt az evangyéliom erejénél fogva nanon- ként szülj bennünket újra! A te szent fiad, az Ur Jézus nevében kérünk/ Ámen/ T ANITAS. Róm. 1:16. Volt egyszer egy ősrégi templom. Abban volt egy nagy orgona. De nem tudott rajta senki sem játszani. Pedig mindenki próbált. Hozzá ült egyik is, másik is. Mind hiába! Nem adott szép hangot. Egy napon aztán jött a Mester. Az orgonához iilt csak éppen úgy, mint más és elkezdett játszani. Felséges hangokat csalt ki belőle. A nép még csak nem is álmodta, hogy ily isteni, ily égi zenét és összhangot rejt magában ez az ősi nagy orgona. Lélegzetüket vissza folvtva hallgatták és súgva kérdezgették egymástól: “Ez volna az az orgona, Rovatvezető: Nt. Tóth Mihály Alphai ref. lelkész. melyet oly hosszú ideje bírunk? Hallgasd csak: most sóhajt, majd zokog, azután felbúg, lelkesülten tör ki és szenvedélyes örömtől megremegtet.” Ettől a perctől fogva az volt a népnek legédesebb reménysége, hogy újra érzékelhetőve tegyék azt a fennséges zenét, melyet a Mester mutatott be nekik és amikor közülök a legtehetségesebbek a legszebb hangokat csalták ki az orgonából, mondogatták: “Ez a Mester játékára emlékeztet !” Az emberi élet bonyolúlt szervezetével, folyton e- lőtérbe toluló hangzavarával és mélyen rejtett összhangjával hasonlatos a legtökéletesebb hangszerhez: az orgonához. Hány túdós, hány bölcs és lélekbúvár próbált már rajta játszani! Ki is csaltak egy pár szép hangot abból a fennséges zenéből, melyet magában rejt. De mind hiába! Nem tudtak rajta tökéletesen játszani. Egy napon aztán jött az isteni Mester, ő ismerte ezt a bcnyclűlt szerkezetű hangszert: az embert. Tudta, hogy mi rejlik benne. Azt is tudta, hogy miképen kell azt kihozni belőle. Fölibe hajlott tehát és elkezdett rajta játszani. És az emberek szent csudálkozással teltek meg hallván azt az égi összhangot, melyet mesteri művészetével kicsalt belőle. És ettől a naptól kezdve legédesebb reménysége ennek a világnak az, hogy újra érzékeltesse azt a fennséges zenét, azt az isteni harmóniát, melyet a Mester nyilakoztatott ki. És mikor az emberiség legjobbjai legjavukat adják, felhangzik az örvendetes kiáltás: “Ez a Mester játékára emlékeztet!” Óh nincs, soha sem is volt és nem is lesz ember ezen a világon, aki szebben tudna játszani az emberi szív húrjain, mint a legnagyobb Mester, a legbölcsebb Tanító, a világ megváltója: az Ur Jézus Krisztus! A gyűlölködő kebelből kicsalja a szeretet hangját. A romlott lélekből az áldást osztogató összhangot. A bűnben elmerült életből a mennyei üdvösség zenéjét. A megkövesedett szívből az irgalom zsolozsmáját. És ehez az égi zenéhez tankönyvet is adott nekünk, az ő evangé- liomát, mely “Istennek hatalma minden hívőnek idves- ségére.” Egy nagynevű lelkipásztor könnyes szemekkel nézett le a szószékről a nyitott koporsóban elhelyezett ha- lotra s végtisztességet tevő beszédét e szavakkal fejezte be: “Mindazok között, akik városunkban hűséggel munkálkodtak, ő volt egyike a legnagyobbaknak. Az igaz elismerés szavaival adózom nagy nevének. Meghajtom előtte az emlékezés lobogóját. Mély tartalmú életével áldásteli befolyást gyakorolt városunk vallá- smkölcsi hivatásának betöltésére.” Mikor a beszédet befejezte, megindult a nagy tömeg körül a koporsón, hogy még egy utolsó pillantást vessen arra férfiúra, kiről az ehsmerés ily szép szavakban nyilatkozott meg. Amint búcsútekintetüket rá vetették, mindenik arcán ült a legmélyebb megindúltság. Azután jöttek a város szegényei, hogy elbúcsúzzanak legjobb barátuktól. És
