Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1920 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1920-01-03 / 1. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 5 Családi kör. Hazajött. El beszélés. Irta: MOLY TAMÁS. Szép délután, október első felében, ezerkilencszáztizenhatban. A katona elnyűtt egyenruhában, kezében erős kampós bottal, a nagy pályaudvar perronján állott, tágra- nyilt szemmel nézte a vonatot, me. lyet most las san, nagyokat lihegve húzott be a hatalmas mozdony. A vonat megállt. Kinyitották a kocsik aj tóit utasok lepték el a peront. Várakozókból meg utazókból apró csoportok alakultak s ezek nem törődtek mással csak önmagukkal. A katona a pályaudvar végében állt és nézte a hoszszu vonatot, vájjon el hozta-e ne ki azt a kit várt7 Az e- gyik kocsiból mely már nem jutott az üveg tető alá, hanem künn maradt a szabad ég alatt, kissé nehéz, késén, ügyetlenül kiszállt egy fiatal parasztasszony. Ijedten, bambán néz körül s indul a kiözönlő tömeg után. Most megpillantja őt a katona. Feléje siet. Amint jobb lábával lép, ez nagyot koppan az aszfalton. Mert jobblába nincsen: a nadrágszárból vaskampó nyulikki. A katona csak úgy lép vele, mint ahogyan valamikor a jobb lábával lépkedett. Az asszonyhoz siet: —Eszter! Az asszony ránéz. Nézik egymást némán. Megint csak a katona szól: —Eszter meggyüttél? — Cirógatja a hangjával. A fiatal asszony mosolyogni próbál. Bólint a fejével s azt mondja: — Meg. Nézik egymást; de csak az egy más arcát nézik. A két arc egyformán halovány. Megint csak a katona szól, halkan: —Beteg voltál? Azasszony int a fejével: igen. —Nagyon, — mondá csöndesen az asszony. —Kolozsvárt vert le a betegség a lábadról ? —Levert az már előbb, de odavittek az ispitályba. A katona izmos, erős kezével végig simít az asszony arcán a simogató kéz egy pillanatra gyöngéden megnyugszik az asszony vállán. Megint a katona kérdi: —És a gyerek7 —Elment, — mondja az aszszony halkan. —Meghalt? — akarja tudni a szegény katona. —Halva, gyütt,— suttogja az aszszony s kissé lehunyja a szemét. Fölsóhajt, mintha sirni kéz dene, de nem sir. A katona, lehet: azért, hogy az asszony fájdalmat ne lássa, vagy hogy a magáét jobban leplezze, körülnéz s látja, hogy az utasok már mind elmentek. Kézen fogja tehát a feleségét és mennek ők is kifelé. A katona kérdi: —Fiú volt, vagy leány?—De nem néz az asszonyra —Gyerök volt, — feleli bánatosan a fiatalasszony. —Szegény Eszter, sokat szén vedéi! — mondja felsohajtva a katona. Jobb lába helyén a vaskampó nagyot koppan, de azt nem hallják most sem az asszony, sem a katona. Némán mennek ki a pályaudvar elé és mert ott megint sok a nép, felre állnak. —Kend is sokat szenvedett! — mondja most az asszony és a katona keskeny sápadt arcába néz. Ez meg jókedvűen mosolyog: —Nem is volt az olyan nagy szenvedés, elmondhatom, most már túl vagyok rajta. így tenne mindegyik ha lehetne neki, mint ahogyan én tettem. —Hazagyütt! — mondja áhitato- san az asszony. —De bizony hazagyuttem! A mikor az oroszok elfogtak, hiába, nagyon sokan voltak, elöntött a harag. Mert addig csak reménykedhettem, hogy el gyün az idő, amikor benyithatok hozzád, Eszter, s újra látlak. De elfogtak, elcipeltek messzire, ott kell maradni, megvárni, hogy mikor lesz már vége. — Nagyon elszomorított, hogy elfogtak és a szivem nem tudott belenyugodni. —Nem kaptam semmi hirt, csak a bojtos Nagy András irta akkor haza, hogy kendet abban az ütközetben látták utoljára. Azt hittük meghalt. —Te is azt hitted? —Hát én .... én csak vártam. Pedig nem irt. —Nem írtam onnan Oroszországból, — mondja világ legtermészetesebb hangján a katona, — mert minek7 Úgy is megvoltam állapodva magamban, hogy nem adok neki sok időt s igyekszem hazafelé. Egy nagy gyárba tettek, a gépházba, mert hát meg mondtam hogy értek hozzá. A- zért hogy ott könnyebben mozog az ember. A mikor ki tavaszodott nagy lett bennem a nyug talanság. Csak azon gondolkodtam, hogy kijussak onnan a gyár ból, azután majd csak eligazítom a többit. Hát ki is jutottam. Egy sötét éjszaka kilopóztam akülső udvarra, ahol az őr jár. Rád gondoltam, Eszter; mindig, meg a házunkra; a földünkre, meg arra, hogy vajon mi történik most otthon, így aztán könynyen tudtam csöndesen ülni, meg sem mozdultam, vártam, amig leváltották; a legény meg, akit vittek oda; nem sokáig járt föl és alá; nekitámaszkodott a kerítésnek és elaludt. Odamentem hozzá szép csöndesen, megfogtam a torkát, jól megszorítottam, balkezemet meg a szájára tapasztottam, hogy ne tudjon kiabálni. Hát nem is kiabált, hanem egyszerre csak nehéz, lett; mint egy nagy zsák krumpli. Én meg leengedtem a földre. Csak a köpenyét vettem el meg a sapkái át, meg a puskáiét. így siettem el onnan. Az orosz katonák azt gondolták, hogy én is orosz katona vagvok és hagytak menni. Azt hitték, hngv valami parancscsal küldenek el engem, mert kinek len
