Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1920 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1920-01-03 / 1. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3 gát s tündérvilágokat festenek szemeik elé. Csoda-e, ha az ilyen erkölcsileg vérszegény lélek elkábul; meg- hasonlik önmagával, meghasonlik a világgal s törne- zuzna mindent, ami körülötte van, de mert azt nem teheti, legalább a folytonos elégületlenségben nyilvánítja benső nyugtalanságát. Ez körülbelül a lélektana azon elégületlen tömegnek, amely körülöttünk örökké háborog s örökké társadalomi avitó reformokon töri a fejét. Hiszen mi, evangyélmi keresztyének, nem vagyunk ellenségei a józan reformoknak, sőt kívánjuk, követeljük, hogy ami helytelen, az a társadalomból kiküszö- böltessék. Tudjuk azonban azt is, hogy ha az emberek társadalomi avitó törekvésükkel célt akarnak érni, akkor első sorban önmagukat kell megjavitaniok; vissza kell térniök az Istenhez, akitől könnyelműen eltávolodtak: életöket meg kell tölteniök Krisztus szellemével, amely nélkül tartós javulás e téren el nem érhető. Mert kérdem: mit ér az, ha a munkabéreket emeljük is, de az igényeket mérsékelni nem tudjuk! Mit ér, ha a munkaidőt leszállítjuk, is, de az embereket a korcsmától visszatartani nem tudjuk! Mit ér, ha nekik több jogot és szabadságot biztosítunk is, ha azokkal helyesen élni nem tudnak! És mit ér, ha a gyomrukat megtöltjük is, lelkűk azonban kong az ürességtől s nélkülözik a hitnek felemelő, megnyugtató, nemesitő erejét! A vallás volt mindig a szivek boldogsága s a népek ereje; s amely ember vagy nép maga alól ezt az alapot kirúgta, az romlásba sülyedett. Épen azért a mai korban kétszeres buzgalommal kell az emberekben ápolnunk a vallásos érzést, mivel azt mindenfelől veszély fenyegeti. Nem lehet eleget hangoztatni az apostol szavát: Amiképen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, aképen járjatok ő benne; meggyökerezvén és tovább épülvén, amiképen arra tanitattatok! Az embereket tovább építeni a Krisztusban, erősíteni a hitben: ez a keresztyén egyház első feladata a szcociális kérdés körül; a második pedig. II. Hirdetni és gyakorolni a szeretetet. A végítélet harsonájának halottébresztő szózatával szeretném oda dörögni a világnak: “Emberek, a- kartok-e kedvezőbb társadalmi viszonyokat, több örömöt és boldogságot? — Akkor nagyobb tért engedjetek életetekben a szeretetnek!” Mert hiszen a mai nyomorúságok nagy része honnan ered? Az emberek önzéséből, amelynek mindenféle rut megnyilatkozásait annyiszor láthatjuk. Lent úgy, mint odafent; a munkásosztálynál épugy, mint az uraknál. Elhomályosodván a lelkekben a Krisztus, természetszerűen a belőle fakadó erények is elhomályosultak vele. S úrrá lett az önzés! Mindenki csak a maga hasznát nézi. A cseléd, ha tudja, csaljalopja urát; a munkaadó meg viszont a munkást sokszor nem tekinti egyébnek, mint saját kényelmére kihasználandó eszköznek. Viszonyukat ritkán szenteli meg a kölcsönös megbeesülés, jóindulat s méltányosság érzete .... A régi szép erkölcsök, mikor a családfő asztalához ültette munkásait s szivének minden jóindulatában részesítette azokat, kipusztultak; aminthogy viszont kipusztultak azok a régi, jó cselédek is, akik tüzbe mentek volna uraikért; s ma a cseléd sokszor fizetett ellensége a gazdájának. Hogy kinek a hibájából fajultak el ennyire az állapotok, azt nehéz volna megmondani. Csak azt látjuk, hogy igy van és — azt mondom__igy is lesz mindaddig, mig a munkaadók meg nem tanulják az apostol szavát: Ti urak, ami igazságos és méltányos, a ti szolgáitoknak megadjátok, tudván, hogy néktek is van uratok a mennyekben! — s mig az alkalmazottak lelkiismeretét is át nem hatja az apostoli intés: Ti szolgák, engedelmesek legyetek a ti test szerint való uraitoknak sziveteknek egyenességében, mint a Krisztusnak; nem a szemnek szolgálván, mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem mint Krisztus szolgái, cselekedvén az Istennek akaratját lélekből! (Efez. 6, 5—6.) Sokan azt hiszik, hogy a munkaviszonyok rendezése, a nagyobb műveltség s a vele járó több belátás megszünteti az e téren tapasztalható nyomorúságokat; én azonban azt hiszem, hogy sem a nagyobb jövedelem, sem a puszta szellemi kultúra nem lendít nagyot az állapotokon, amig a szivek meg nem melegednek. Nem annyira több tudásra, mint inkább több szeretetre van szükségük a mai embereknek! Hogy pedig ezt életre kelthesük, uj életre kell keltenünk a Krisztus szellemét, melyet a mai kor anyagias iránya háttérbe szorított. Ez az egyháznak feladata a szociális bajok körül, lévén feladata az is, hogy maga is gyakorolja a-szere- tetet s abban jó példával járjon elől. A mi egyházunk szegény, de azért szépen kiveszi részét ebből a nemes munkából, s híveinek áldozatkészségéből igen sok emberbaráti intézetet tart fenn, igen sok sebet kötöz be a jótékonyság balzsamával. S ennek igy is kell lennie, szeretteim! Nekünk e- vangélikusoknak, ha nevünkre méltók akarunk lenni, nem szabad megrestülnünk a jótevésben; s nem szabad különösen azoknak, akik bőséges anyagi javakban részesülnek az Ur kegyelméből. Nem szabad felednünk azonban azt sem, hogy a gazdagok asztaláról lehullott morzsák még nem elegendők a szegény Lázárok mege- légitésére, a sok nyomor és méltánytalanság megszüntetésére s az általános jólét meggyökereztetésére, a- zért az egyháznak s minden hívének oda kell hatnia, hogy. III. Az igazság és szeretet szelleme hassa át a törvényeket is, melyek társadalmunkat szabályozni hivat- vák, hogy ahol önként meg nem adódik, a törvény osztó igazsága adja meg mindenkinek, ami őt megilleti. Mert hiszen, ha az egész világ keresztyén volna s magok a keresztyének is nemcsak névleg, hanem tényleg volnának keresztyének: akkor kényszerítő rendszabályokra nem volna szükség, sőt a szociális kérdés mai alakjában egyáltalán fel sem merülhetne, mivel a krisztusi szellemtől áthatott szivek annak elejét vennék. Csakhogy a keresztyén társadalomban nagyon sok a pogány szív, melyek az igazzság és méltányosság magaslatára emelkelmi nem tud i lyenek önzése és kapzsisága ellen a gyöngébbek jogát biztosítani; s a szeretet törvényét nemcsak magán összeköttetéseinkben kell gyakorolnunk, hanem a társadalmat is a szerint kell szerveznünk. Ez a szervezés pedig abban áll, hogy semmit meg ne tűrjünk, ami akárkit is igaz illetékében megkárosíthatna; vagy akárkit is másnak a rovására méltányta-
