Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1919 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1919-09-20 / 38. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LA. „A a Midőn a Református Egyesület több esztendőre előremenőleg megállapítja a jelen, buf- faloi convenczión a maga követendő munkatervét, — legyen szabad az egyesületi osztályképviselők és a megválasztandó tisztikar figyelmét felhívnunk arra, hogy az Egyesület és az egyházi sajtó közötti viszonyt igyekezzenek minél bensőségesebbé és kölcsönösen áldásos hatásúvá tenni. A mi a Reformátusok Lapját illeti, — ez a lap készen áll minden irányú hü szolgálatnyuj- tásra a mivel csak jót tehet az Egyesületnek. A Reformátusok Lapja együtt született, együtt nőtt fel, és együtt erősödött meg a Ref. Egyesülettel. Érdekei, czéljai is azonosak- Együtt kell hát haladniok is, hogy elősegítsék a hit, a vallás diadalát a gyakorlati kér. élet nagy mezején. A Reformátusok Lapjának képviselője fenn tartás és korlátok nélküli mértékben ajánlja fel a lap szolgálatait a konvenczio alkalmával az Egyesületnek abban a reményben, hogy az E- gyesület őszinte és igaz testvéri szeretettel fogadja el tőlünk a felajánlott segítő készséget és ennek dokumentálásául mindkét árnyalatú egyházi orgánumot az Egyesület hivatalos lapjául választandja el. Lapunk képviseletére Nt. Lud- man Sándor bridgeporti és Nt. Kovács Endre daytoni kiváló lelkészeket kértük fel. A KIS LEÁNY SZIVEKeleti Mese. Volt egyszer egy hatalmas király, a ki annyi aranyat és drágakövet halmozott össze a kincstárában, hogy esztendőkig nem lehetett volna megolvasni. De nem ez a sok kincs tette boldoggá, hanem a három szép leánya, akiket elhalmozott szeretetének minden gyöngédségével. A leányok is hasonló módon szerették az apjukat s mindig ott voltak körülötte, hogy megvidámitsák a lelkét. Történt egy napon, hogy a király meg akarta tudni: hogyan szeretik őt a leányai? —Mondd csak, édes leányom, hogy szeretsz te engem? —Úgy szeretlek, mint a cukrot— felelte a leány. Az apjának nagyon tetszett a felelet. Boldogan mosolygott. Úgy szereti őt a leánya, mint a cukrot — kell-e ennél nagyobb szeretet? —Hát te hogy szeretsz engem, kedves gyermekem? —Úgy szeretlek, mint az édes gyümölcsöt — felelte a leány. Az apjának ez a felelt is nagyon tetszett. Hizelgett neki, hogy úgy szereti őt a leánya, mint az édes gyümölcsöt. Odafordult most a legfiatalabbik leányához s tőle is megkérdezte: —Hát te hogy szeretsz engem ? —Úgy szeretlek, mint a sót — felelte a leány. Az apa egyszerre komoran ráncolta össze a homlokát. Nem volt i- nyére ez a felelet. Megsértődött a hiúságában, Nem tetszett neki, hogy leánya nem az édes gyümölcshöz és még édesebb cukorhoz hasonlította a szeretetét, hanem a közönséges sóhoz. Komorsága hamarosan haraggá változott, mert nagyon indulatos volt a természete. —Eredj a szemem elől, te rossz leány! — kiáltotta a haragos apa. A szegény leány elfutott az apja haragja elől. Nagy bánat lepte meg a lelkét és el akart bujdosni messze földre, ahol majd jobban megértik az ő szerető szivét. Egyenesen az erdőbe futott és kisírta ott a bánatát. Ment, mendegélt, azután a rengeteg erdőben, maga sem tudta, hogy hová, merre? Hét napig bolyongott igen nagy bánatában. Éjjelre valamelyik bokor alatt lehevert a fűbe, de alig kezdtek csipogni, csiripelni hajnalban a madarak, hirtelen talpra szökött és ment, mendegélt tovább. Ha megéhezett, jól lakott gyümölcscsel s ha megszomjazott, csak le kellett hajolnia valamelyik hüs forrás vizéhez. A hetedik napon egyszerre valami zaj ütötte meg a fülét. Hallgatózni kezdett. Lódobogást, csörgést hallott. Nagy rémület szállta meg s hirtelen elrejtőzött a bokrok között. Nemsokára egy daliás ifjú vágtatott feléje fehér paripáján; vadászok száguldottak a nyomában. A daliás lovag ragyogó szemmel nézte a remegő királyleányt s leszált a lováról és odament hozzá. —Ki vagy te? — kérdezte a gyönyörű teremtéstől. — Talán az erdő tündére7 A királyleány remegve mondotta el most az ő nagy baját. A daliás lovag ragyogó szemmel nézett rá s gyönyörködve hallgatta a szavainak csengését. Majd igy szólt hozzá: —Én a szomszéd ország királya vagyok. Gyere velem a palotámba s feleségül foglak venni. Nagyon megörült ennek a szép királyleány, mert neki is megtetszett a daliás király. El is indultak nyomban és meg sem álltak a királyi palotáig. Ott azután nagy lakodalmat csaptak. Egy esztendő múlva a daliás király meghívta vendégéül a szomszéd ország királyát, szépséges feleségének az apját. Nagy pompával fogadták a hatalmas vendéget s királyi házigazdája dúsan terített asztallal várta a palotájában. Lakomához ült a vendég-király, de nagy meglepetésére csak édességeket talált az asztalon. Hozták végre a húst is, de ez sem Ízlett neki, mert sótalan volt. Kereszte a sót az asztalon, de hiába. Itt talán nem ismerik a sót — gondolta magában — s evett tovább nagy kelletlenséggel. Végre megelégelte az izetlen eledelt s félre tolta a tányérját. Királyi házigazdája odafordult ekkor hozzá: —Talán nem ízlik az étel? —Ha már meg kell mondanom az igazságot — felelte a vendég-király, —bizony nekem nem ízlik itt semmi. Csupa édesség van az asztalon, a hús pedig sótalan. —Ha csak ez a baj, nyomban segítek rajta! — mondotta a királyi házigazda. Intett ezután a mellette álló apródnak s a másik pillanatban ott volt a sótartó az asztalon. A vendégkirály kapva-kapott a són s jól behintett vele egy darab húst. Újból hozzálátott azután az evéshez s közben folyton mondogatta: —Jaj de jó! Jaj de jó! Egyszerre megérintette valaki a vállát. Hátranézett s majdnem a torkán akadt a falat. Megpillantotta a legfiatalabbik leányát, aki mosolyogva kérdezte tőle: —Jó apám, megérted most már, hogy miért szeretlek én téged olyan nagyon, mint a sót? A király könnyezve ölelte keblére leányát és el nem eresztette sokáig.
