Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1919 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1919-08-23 / 34. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 7 az által; ha mindnyájan együtt éreznek és a köz javára munkálkodnak. Mert ha elesik is az egyik, az ő társa felemeli ötét. “ Jaj pedig az egyedül valónak; mert nincsen a ki felemelje ötét, ha elesik. Hogy ha együtt fekszik is a kettő, megmelegesznek, — az egyedül való pedig mimodon melegedhetik meg? — Ha a másiknál erősebb leszen is valaki, ketten ellene állhatnak annak, és a hármas kötél nem hamar szakad el. (Préd. 4, 10—12). (folytatása következik.) j Isten nélkül...Istennel j — Elbeszélés. — Irta: Nagy Endre. —Valóban, nagycn szép mesét mondott Tiszteletes úr, — szólt az özvegy fia, — de hasztalan. Én többé nem akarok mesével foglalkozni. Sok mindent elhagy az ember, ha megismeri az életet, ha bővül az ismerete, különösen pedig a mesékkel való foglalkozást. —Még ha vallásnak meg istenfélelemnek nevezik is a papok, — mondták a czimborák csípős gúnynyal. —óh, mennyire Istentelenek! Mennyire aljasok! — szólt az özvegy. —Talán tévedni méltóztatik? — vélekedtek nevetve hárman is a fiatalok közül. —Mindenesetre — hagyta helyben a fia mosolyogva. —Egy szót se többet! — szólt az ősz lelkipásztor szik rázó szemekkel, dörgő hangon. — Az én jelenlétemben legalább ne merd keseríteni a szülő anyádat! —Vájjon mért ne mondhatnám meg az igazat a Tiszteletes úr jelenlétében is? —Nem mondasz igazat. Telve van a lelked neked is, a barátaidnak is hazugsággal, rosszindulattal. Megtagadjátok az Istent. El akarjátok tüntetni azt, a ki bh éggel és a földdel egyaránt? A kinek teljes hatalom adatott mennyen és földön. —Dehogy akarjuk. Nekünk pénz, vagyon, egészség —Balga beszéd, fiú! Vigaszt a gyászolónak, békét a háborgónak, reményt a nagybeteg szeretteinek vájjon adhat-e a pénz ? Ha beteg leszel, elhagynak a barátaid, nem törődnek veled a többi emberek sem, vájjon mi ad reményt, ha csüggedezel, vigaszt, ha keserűség fojtogat? Szólj, beszélj! Nem önkéntelenül is az ég felé emeled-e szemeidet, hogy hátha ... hátha mégis van ott valaki, a ki segíthet, könyörülhet rajtad? Nem vágyódsz-e majd ő hozzá. Nem útá!od-e meg azt a környezetet, melyben lelkedet beszennyezte, testedet összetörte, éltedet únottá tette a bűn? Nem óhajtasz-e megerősödni az ő szeretető által? Nem óhajtod-e visszanyerni élet- kedvedt az ő irgalmából. És mikor a világ, az emberek, azt a rút hálátlanságét, mit saját szülőanyáddal elkövettél, ezerszeresen adja majd vissza, könyörtelenül, fájó sebeket ejtve sziveden, nem rázkódsz-e össze e- gész valódban és nem emeled-e könnyes szemeidet, szenvedő arczodat az ég felé? Nem kiáltod-e súlyos bűneid és nyomorult voltod tudatában: Uram, vétkeztem az ég- ellen és az én anyám ellen. Ha lehetséges, bocsásd meg az én bűneimet! —Eh, ne rontsa már el egészen a kedvünket, Tiszteletes úr, — szólt kedvetlenül az egyik fiatal-ember.— A többi arczát is nagy nyugtalanság szállta meg. Az özvegy fia halkan tette hozzá: —Azenyémet már el is rontotta. Erre az öz-vegy reményteljes arczczal fordult a fiához és kérve, esdekelve mondta neki: —Fiam, egyetlen gyermekem! Hallgasd meg esdő szavaimat! Ne rohanj bele abba a nagy veszedelembe, melybe ez a társaság igyekszik. Az Isten nevére kérlek, hagyd el ezt a társaságot! Gyere haza! —Igyunk, fiúk! — kiálltotta most az egyik fiatalember, fölkapva egy poharat — mert még megtévesztenek bennünket, elveszik a kedvünket. A felhívásnak meg lett a kellő foganatja Sietve, mohón hozzáláttak az iváshoz valamennyien, mintha csak a kellemes mámorba akartak volna menekülni a kellemetlen igazság elől. Rá se hallgattak többé se az özvegyre, se az ősz lelkipásztorra, a kik ezt látva, el is hagyták a társaságot. Négy évvel ezután egy júniusi délutánon nagy csoport ember tolongott a Táblásné háza előtt, úri emberek, hivatalos Írással a kezükben, a községi biró, a kis- biró dobbal az oldalán és sok súgóbúgó férfi és asszony. Liczitálták Táblásné összes ingó és igatlan vagyonát, aminek az árát a fia már előre elköltötte. Az árendás és a korcsmáros mindenáron meg akarták venni a birtokot. De három módos gazda előre összebeszélt, hegy a keresztyén polgár birtokot nem engedik idegen kézre jutni. Az özvegy vagyona a módos gazdáké lett, akik kijelentették a kesergő, kétségbeesett özvegynek, hogy amig él, szabadon használhatja a házat, kertet. Leírhatatlan volt erre az özvegy öröme. Nem tudott szólni egy szót se, csak nézte hálás mosolylyal a jó embereket. Másnap pedig elment az agg lelkészhez és elmondta neki az eset. Hangsúlyozta, hogy nagyobb öröm, nagyobb meglepetés még sohasem érte az életben. De — mondta elkomorodva — még ennél is nagyobb öröm ért volna, ha a fiamat, egyetlen gyermekemet adták volna úgy vissza a becsületes, Istennek tetsző életnek. amint elveszett vagyonomat visszaadták. De tudom, hogy azt nem érem meg. Tudom, hogy az sohasem fog eljönni ..... —Az űr dolgai kiszámíthatatlanok. Bízzék az ő bölcs kegyelmében, ö mindent megtehet. —Mindent megtehet — rebegte a lelkész után az özvegy — és mélyen elgondolkozott. Szemeiben pedig a reménység sugarai jelentek meg. A nagy bánatban megtört özvegy nem sokáig használhatta a visszakapott javakat, összeroskadt a nagy fájdalmak súlya alatt. Két évvel később ismét nagy sokaság volt az udvarán. Sokkal nagyobb, sokkal csendesebb, mint a Hezitálás idején. De dobpergés helyett most bús harangszó hívta az embereket. A gyepes udvar közpén egyszerű, fekete ravatal állott. Rajta virágokkal telehintett, résztvevők könnyével öntözött koporsó. Az arezok bánatosak, a szemek könnyesek voltak. Az ősz lelkipásztor alig tudta elvégezni a szertartást. Egyrészt azért, mert minden fájdalmát, minden szenvedését ismerte a magboldogultnak. másfelől azért, mert körülte sirt, zokogott az egész falu népe. Elérzé- kenyült ő is; szavai el-elcsuklottak, szemeiből pedig hullottak a könyek. A jelenlevők kalapjukat levéve, mély meghatottsággal mondták utána a megindító imát. Hazamenet pedig kisebb-nagyobb csoportokra oszolva mondogatták : (folytatása következik.)
