Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1919 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1919-07-19 / 29. szám

/

i;_ AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

6

______________A BAGYI PAPNÉ.______________

Bágy ott fekszik a hegyek között, az országút fölött. Úgy tetszik nekem, hogy gyermekkoromban, a- mikor először néztem föl e csöpp hangya-fészekre, sokkal magasabb volt a hegy, közel az éghez. A vár romjai komoran néztek le a völgybe s a romladozó bástyák mintha verdesték volna a magasságos eget. Most, hogy huszonöt esztendő múltán újra elvitt utam a kicsi székely falu alatt, olyan törpének tetszett a hegy, a vár.... Azaz, hogy a várnak csak a fundamentuma van már, na meg a kapu kulcsa, gondolom, Dáné uramnál.

Úgy esett most a télen, hogy a könnyű szánkó, mely pehelyként röpült végig a jó ismerős országúton, egyszerre csak lekanyarodott a mezei útra s a barna csikók prüszkölve, gangosán száguldottak ki Bágy felé. Mert hát én magam is úgy akartam. Még inkább mások. Azt mondták, Bágyot nem szabad kikerülni. Népe a legtisztább erkölcsű messze földön, ott a hegyek között még nem fért hozzá az uj kor rontó szelleme s ősidők óta tizenhárom próbás — ellenzéki.

Hát már minek tagadjam: politikában szánkáztam. Hogy el voltam csigázva! Akkor éppen két teljes hete faluztam már.

Vasárnap volt. Mikor a szánkónk beröppent a faluba, épp szállingózott haza a templomból a nép.

—Hová szállunk be?

—A paphoz.

Egyszerű, vén parókhiában lakik a bágyi tiszteletes. Vén a ház, vén a pap is. Hallottam a hírét addig is: messze földön a leghíresebb pomológus. Az ő kertjében teremnek a legszebb, a legizletesebb gyümölcsök.

A vén tiszteletes már ott állott a tornácon. Amint megpillantottam piros arcát, melyet fehéredő szakáll foglal rámába, szivem megkönnyebbülten dobbant meg. S mikor bevezetett abba az egyszerű, oleánder-virágos szobácskába, ahol a vén tiszteletesné fogadott szelíden, édes anyámra emlékeztető szeretettel: egyszerre csak kimondhatatlan vagy lepett meg, szerettem volna sokáig, sokáig itt maradni, itt ülni e tisztes öregek közt, nem be szélűi senkihez és senkivel, csak ezzel az ál dott szivü öreg párral. Mohón szívtam az alma és virágillatot s a kandalló melegétől édes zsibongást éreztem minden tagomban. A tiszteletes ur, a tiszteletes asszony ki nem fogyott a beszéd — tárgyakból. A pap fiatal korában szenvedélyes vadász volt, de aztán jött a vadász-adó.... Kicsi a fizetés, nem telik erre. Inkább vett egy kis kertecskét, azt teleültette fákkal s hála légyen a jó Istennek megérte, hogy ehetik gyümölcséből. Sőt az udvarhelyi urak is mind tőle vesznek cseresznyét, korán érő körtét, téli almát, mely eláll az uj termésig. Az idén gazdag is volt a termés, olyan gazdag, hogy szinte száz forint árát adott el. Tenger pénz egy szegény kálvinista papnak.

A tiszteletes asszony, mind csak az iránt érdeklődött, hogy hány gyermekem van? Hány a fiú, hány a leány, mi a nevük?

—óh, hozza el Őket a nyáron!

S ezt olyan melegen, annyi érzéssel mondotta, hogy én ma is bűnnek tartanám kételkedni a meghívás őszinteségében.

—Nem is gondolja, milyen szép ez a mi falunk nyáron. Az egész megyét, sőt azon túl is messze, messze lehet látni a hegy tetejéről. Hozza el őket! s rám nézett hosszan, sokáig, olyon különösen. Én bennem

meg egyszerre megvillant egy kérdés: hol láttam én ezt az asszonyt, ezt a jóságos arcot? S amig beszélt, beszélt a tiszteletes assony, egyre akartam kérdezni, de tudja Isten, miért, visszafojtottam a kérdést.

Aztán — erre nem is gondoltam — a tiszteletes asszony kivezetett a szomszéd szobába, ahol megtérítve állott az asztal. Terített asztal! Ahhoz voltam szokva, hogy reggeltől estig dikciozzak a reggeli kávéra. Túró, szalonna, melegített pálinka: ez volt a rendes kosztom. Terített asztal! S mi minden került erre az asztalra. Először is olyan leves, amit gyermekkorom óta nem ettem. Leves malacaprólékkal Szegény kis malackának ott busult a fejecskéje is egy tál közepén. Persze, hogy én kaptam a legnagyobb részt az agyából. De ha a levesben malacaprólék van, akkor lenni kell a konyhán malacpecsenyének is. Az is bekerült. Még a kolbász is, a füstölt oldalas is káposztacikával. És még sok minden jó. Bor is volt, finom bor — egy pohárkával. Régesrégen kapta ajándékba a tiszteletes egy úrtól. Régesrég iszogatja pálinkás poharankint s még maradt egy pohárkával. Hát ez kit illetne meg, ha nem engem?

—Ugy-e jó?

—Ó de jó, ó de pompás!

—Mi kár, hogy nincs több belőle! — sóhajtnak föl egyszerre. Nem maguk miatt, de miattam.

Közben a tiszteletes lemegy a pincébe s onnét fölhoz egy kosár almát, körtét. Igaz gyönyör rájuk nézni, egyik szebb a másiknál Váltig biztatnak, hogy egyem ■meg azt a nagy körtét, a legnagyobbat. Sajnálom megenni, olyan szép. De ha nem, bizony akkor bele is teszik a bundám zsebébe. S bele is teszik. Tele rakják külső, belső zsebjeit almával, körtével. Hadd egyenek azok a pesti gyerekek bágyi almát, bágyi körtét.

Ah, de jönnek az emberek nótával, muzsikával. Menni kell. Beszélni kell. A legellenzékibb falunak a legrövidebben beszélek, sietek viszsza a jó öregekhez.

—Én is meghallgattam ám! — fogad a tiszteletes asszony. — Az asszonyoknak is kell hallani valamit, mosolyog az öreg tiszteletes asszony.

Pedig beteg volt, nagyon beteg. Úgy tetszett most is, mintha az arca, szeme lázban égne.

De nekem végre is el kellett válnom a jó öregektől. Bizony, bizony érzékeny volt a búcsú, de váratlanul érzkenyebbé lett még.

Mikor én azt mondtam: Kezét csókolom, tiszteletes asszony, tartson meg jó emlékezetében, — akkor a tiszteletes asszony szeme könnybe borult hirtelen s no- solyogva mondá: Én Benedek-leány vagyok!

Hát azt én nem tudom leírni, hogy milyen hatást tettek rám e szavak. Csak azt tudom, hogy az én szemem is könybe borult, örömtől és fájdalomtól egyszerre. Lám, ezért volt nekem olyan ismerős ez az arc! Most már láttam is benne az én édes anyám haszonmását. Mintha csak testvérek volnának. Mind az, amit éreztem, egy fölkiáltásban tört ki: édes néni!

Aztán a szemrehányás jött:

Miért titkolta el az atyafiságot. Miért nem mondta hamarább? De most már csakugyan elhozom a famíliámat !

Hanem.... hogy is Írjam tovább.... A minap gyászjelentőt hozott a posta. Megtört szívvel jelenti a bágyi tiszteletes, hogy elvesztette lelke jobb felét. Egyedül áll a világon.

—Gyerekek, meghalt a tiszteletes néni, nem me- hetünk Bágyba.......