Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1917 (18. évfolyam, 14-52. szám)

1917-05-12 / 19. szám

19. szám Máj 12.

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

3

*******************************-x-***********-*

| Döntés előtt állunk. |

**********-x-*******-x-x-*********-»************** Irta: Kovács Ferencz.

Amint gyorsan repülnek a világháború hónapjai, mind jobban belefásul, beleszokik lelkünk a nagy vihar zúgásába. Mig a háború elején annak minden részlete lekötötte figyelmünket, a három esztendei tusa után mintegy eltűnnek a látásunkat zavaró kisebb füstfel- hök, szemünk előtt mind élesebben válnak ki a nemzetközi élet, sőt sokkal több: az emberi élet legnagyobb problémai. Méltán állíthatjuk, hogy e háború nem nemzeteknek egymás ellen való viaskodása-legalább is nem bizonyos nemzetcsoportok győzelme, vagy bukása a legnagyobb kérdés; e küzdelem a világ vajúdása. A jelek világosak. Lássuk meg tehát, mit fog szülni a legközelebbi jövendő?

Az ipari, kereskedelmi, sőt a tudományos élet is kétségen felül forradalmi esztendőket ért e háború idején. Minket azonban mindezek felett az emberi élet legmélyebb kérdései érdekelnek. Legelső feladatunk megvizsgálni azt, hogy mennyiben érintette meg a müveit társadalom lelki életét a háború ?

Ha a ma háborúját a tegnapéval összehasonlítjuk, csakhamar észre kell vennünk, hogy mig régen ezerek harcoltak, ma milliók, tehát nemzeteknek egész fegy- verbiró népessége a zászlók alatt van- Mig régen csak a harcterek közelében lehetett észre venni a háború nyomait, ma a háborúban álló országok legtávolabbi zugai is be vannak vonva a nagy küzdelembe.' A hadseregek csak mintegy harmadát alkotják a harclóknak; a harcterek mögött a fegyverfogásra nem képes férfiak, nők és gyermekek millióit foglalja le a fegyver- gyártás, ipar, kereskedelem folytatása s a földművelés. Nincs egyén, aki közvetlen nem venne részt a nagy küzdelemben. Alighatalálhatunk olyanokat, akik nem gyászolnak valakit. S csodálatos, a küzdelemre annyi szenvedés, gyász után is van ereje a robotoló, éhező millióknak!... A háború előtt hihetetlennek tűnt fel előttünk az, hogy az “elpuhult”, átfinomult huszadik század gyermekei hónapokig kibírják a nélkülözést, a gyászt, a megpróbáltatást. S ime, már három esztendeje folyik a rövidnek Ígért összecsapás. S a katonák s a nép még hosszabb háborúra készülnek. Micsoda erő tette ilyen önzetlenné, türelmessé e kor pogánynak bélyegzett fiait? Milyen erő az, amely ezer veszedelem között, s a halál állandó jelenlétében megtartja a katonák bizalmát, reménységét egy szebb kor eljövetelére? A hazaszeretetnél mélyebb oka van ennek. Ez emberekben győzedelmeskedett az önzetlenség az “én felett,” minden alacsonyabb érdek eltűnik szemeik elöl- Csak azon cél lebeg szemeik előtt melyért vérüket ontják... S ne higyjük, hogy az ö vérök ontasa nemzetek győzelmét segíti elő. Akár bizonyos nemzetcsoport, kerül ki győztesen a harcból, vagy egyik sem győz, valamennyien magukénak tarthatják az első nagy diadalt: az önzetlenség, a magasabb célok, a lélek diadalát az önzés, a test felett.

Ha fenti érvem jelentéktelennek, sőt valószínűtlennek látszik némelyeknek, a kényszerre hivatkozva, tekintsenek oda, hol nem uralkodik a kényszer. Lássák meg az önfeláldozás számtalan példáit, melyek leírására nem könyvek, de könyvtárak elégtelenek volnának. Az egyházak, iskolák, egyletek, magánosok soha ily széles mederben nem munkálkodtak, hogy a háborús áldozatokon segítsenek, hogy letöröljék a könnyeket bekötözzék a sebeket. Az állami hatóságok képtelenek volnának a jótékonyság ezerféle feladatát teljesíteni, ha az egész lársadalom ki nem nyújtaná segítő kezét: mely a Krisztus keze! A Krisztusé. Mert ha a jótevő nem is tudja, nem is vallja, a Krisztusi szeretet készteti a jóra. Vájjon mikor egyesült ennyire ember az emberrel? S ez egyesülés nem a tudatlan, gyámoltalan bárányoknak veszedelem idején való összebuvása, de a rokonszenv, testvériesség ösztönszerü s mégis öntudatos kifejezése- E szeretet a Krisztusól száimazik s hova vezetne, mint ugyancsak ahhoz, akiben kezdet és vég van ?

És itt találjuk titkát annak, hogy e rettenetes háború ily sokáig tarthatott: a nemzetek életében, a nemzetközi életben a legnagyobb s a müveit társadalomra kiható kérdésekben mintegy száműzték Krisztust. Az ö rokonszenve, szeretete-melyek az ő kezei — nem vezethetett bennünket, mert mi nem nyúltunk kezei u- tán. Ha a háború borzalmai nélkül is ennyire felébredt volna bennünk a rokonszenv; a testvéri szeretet; ha a Krisztusi szeretet nemcsak Isten szolgái, hanem az összes keresztyén hívek hirdetnék és gyakorolnák, a nemzetközi béke álma hamar valósággá válna. Az volt eddig a politikai és nemzetközi életnek nagy baja, hogy benne csupán a hideg, számitó ész uralkodott. Keresztyénnek ismert országokban i s meghódol az egyén a Krisztusnak magán életében, de a hivatalban, az üzletben, az országházban szobájának ajtaján Krisztusnak “Tilos a bemenet-” Vaj jen igaz az, hogy a Krisztusi alázatosság a türelmes, irgalmas önfeláldozó szeretet nem lehetnek irányadók mindennapi életünkben?

Ha igy volna ez, Krisztus elveit, sőt öt is megtagadnék! Ha kétfelé mértéket állítunk fel a magán és társadalmi élet számára, képmutató farizeusok vagyunk! Ez igaz lehetett a közelmúltban; de akármint volt ez azelőtt, minden gondolkodó ember, minden keresztyén érzi, hogy ezen változtatnunk kell. Ha eddig a keresztyén Anyaszentegyház—a politikai élet labirintjában lévénnem emelhette fel szavát ily irányban, ezen túl minden keresztyénnek kötelessége leend befolyását közvetve, vagy közvetlenül, érvényesíteni ott, ahol alkalma van.

Borzasztó az orkán, mely Európa felett tombol, Akik a távolból szemlélik, talán nem érintette meg oly mélyen, mint azokat, akik a háború tüzes kemencéjében hevülnek. Meg kell tisztulniok a szenvedések lángjában, ök nem lesznek többé olyanok, mint ezelőtt voltak.

A legcsökönyösebb lelkek is fogékonnyá lettek. A kínok lángja szomjassá tette az ajkakat. Az egész világ szomjuhoz, mint a repedezett talaj tikkasztó nyárban- A test megszakadásig harcol, dolgozik, az érzékek, az idegek a megfeszülésig igénybe vannak véve, az emberi élet húrjai vihar zavaros zúgásaként jajgatnak. Hol a kéz, mely összhangot hozzon a zűrzavarba? Hol vannak, akik a Krisztust vezérüknek vallván magot vetnek ix fogékony talajba, akik betöltik az éhező és szomjuho- zó lelkek kívánságát ?

Döntés előtt állunk! Ne engedjük, hogy a Sátán sajátítsa ki fogékony embertársainkat. Mi tőlünk, a Jézus katonáitól függ az, hogy a másik nagy háborút, a lélek háborúját isten országa számára megnyerjük-