Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1917 (18. évfolyam, 14-52. szám)
1917-10-27 / 43. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 7 örökre élsz, az ég akarja, nemzet! Vakhit eloszlik egy lehelletemtől, Hitetlenség elvész erős hitemtől. Boldog leszek igazán, végtelen Fogadd hálánkat, édes Istenem! Jó barát. Dicsőség a nagy Isten nagy nevének Széchenyi jó sigái bételének: “Nem volt, hanem lesz!” Zúgja Ádria, Kárpátok zengjétek: Él Hungária. Ahhoz, ki téged oltalmába tart, Szállj himnusz; “Isten, áld meg a magyart!” E szép költeményt jó volna ifj. egyletben s általában min den reformáczioi ünnepélyen okt. 31-én elszavalni. Nagyszerű allegorikus jelenetet lehetne e szerepekben bemutatni és előállítani. (Szerk.) Rágalom szárnyán. Összetartás, őszinteség, bizalom, — olyan erények- ezek, melyek kizárják az irigységet, áskálódást, huzavonát és rágalmazást. Ha egyenként vesszük elő a környékünk magyarjait, valamennyi derék, becsületes, józan gondolkodású ember, aki hamar magért minden jót és láthatóan lelkesedik azért. Mikor aztán arról van szó, hogy az egyenként jól felfogott és pártolt közügy megvalósuljon megkezdődik a széthúzás, áskálódás és a rágalom. Szomorodott szívvel kell ezt a tényt magyarságunk ról megállapita nunk. Hányszor elhangzott már az a kívánság,hogy a magyarság tartson össze és a tömeg erköcsi erejét fordítsa saját javára. Az egyes egyének váltig bizonygatták, hogy ez üdvös volna, — nem akadt egyetlen egy sem, aki azt állította volna, hogy az összetartás a magyarság kárára volna. Az eredmény mégis szomorú. A gyülöködés a magyarság körében egyre nagyobb mérveket ölt. Hát nem vagyunk-e valamennyien egyformán magyarok, akik messze idegenbe szakadva egymásra vagyunk utalva ? Hát nem férnének-e el valamennyien egyetlen nagy magyar egyletben, amely fokozott mértékben volna képes anyagi és erkölcsi érdekeinket képviselni? Tudjuk, hogy vannak elvi és vallási kérdések, a- melyek az embereket különböző táborokba hajtják, — de az a körülmény, hogy itt vagyun messze idegenbe vettetve első sorban is azt a tekintetet kell, hogy mérvadóvá tegye hogy magyarok vagyunk. Mindez oly természetes és oly kívánatos volna és mégis, semmiből semmi.. Ehelyett azonban az egyes emberek körül kisded csoportok alakulnak, amelyek a közjót ugyan elősegíteni nem képesek, de talán nem is akarják. — hanem ehelyett minden igyekezettel azon vannak, hogy másokat az érvényesülésben meggátolják és útjába álljanak minden olyan mozgalomnak, amely az összmagyarság tömörülését, összetartását, megértését eredményezhetné, — de ami az ő képzelt vezető szerepüket megcsorbit hatná. Rágalmak terjednek egyikről is, másikról is, a rágalmaknak gazdája sohasem akad, de azért mint tiszta igazságot mindenki sietve tovább terjeszti, nem törődve vele, hogy becsületes, önzetlen embereket tudatosan bemocskol. Halálos nyavalyája ez a magyarságnak. Ma már senki sem költözhetik egyik utcából a másikba, anélkül, hogy valami ocsmány gyanúsítással ne kísérnék a szomszédok; ma már senki el nem hagyhatja munká- helyét anélkül, hogy lopással vagy egyéb bitangsággal meg ne vádolják kedves honfitársai, ha pedig az volna valakinek a végzete, hogy magánügyei vagy egyéb okok arra késztetik, hogy, más városba költözzék, akkor nem is beszélnek róla másként, mint hogy “elszökött.” Mikor aztán azt kérdi az ember, hogy ki és mi elől szökött meg, akkor persze zavarba jön a kedves honfitárs és azt mondja, hogy “ bizonyára” elkövetett valamit. Bizony kedves honfitársak, pocsék egy dolog ez. És hogy ez igy van. azt tudja mindenki, de nemcsak hogy tudja, hanem el is Ítéli, Ezt megszüntetni nagyon nehéz, de azért mégis lehet és pedig úgy, ha minden egyes esetben a rágalmazót pellengére állítjuk a nyilvánosság előtt. Kezdetben ez némi kellemetlenséggel fogna járni, de meghozná azt az eredményt, hogy mindenki megrágná, amit másról mond s a hivatásos rágalmazókat hamarosan megös merné mindenki és kellő megvetéssel térne ki utjából. Mindenkor élvezettel olvassuk a Passaicon megjelenő Szabad Sajtónak mélyen járó vezérczikkeit, miket más magyar lapok komoly és tanito tartalmú közleményeivel együtt gyakran szeretnénk lapunk olvasóközönségével is megismertetni. — Ilyen megszivlelésre méltó és nagy igazságokat tartalmazó czikk az is, melyet fentebb közlünk.. A helyi társadalmi élet ferdeségeit ismerteti ugyan ez a czik, de alapjában olyan ez, mint egy tükör, melyben szinte valamennyi magyar colonia társadalmi életének képét látjuk visszatükröződni. — Mert fájdalom, — a rágalom az irigykedés, a gyülöködés el van terjedve közöttünk széltében. Nemzeti átok rajtuk a visszavonás és harcz ra-készség egymás ellen. Minden más náczio boldogul közöttünk és általunk, csak a magunk fajabelitől irigyeljük a falat kenyeret és a boldogulás lehetőségét. Hiányzik belőlünk az az érzés, mit az angyalok hirdettek az emberiségnek az Idvezitő születésének idéjén: a jóakarat az emberekhez”. Távol állunk attól, hogy szerető testvérei lennénk egymásnak. — Ezen szomorú igazság tükröződik ki a Szabad Sajtó fennti czik- kéből is, mit mi ajánlunk komoly megszivlelésre mindazoknak, kiket ez illethet. Nagyon idepászoló czikk az is, mit legutóbb a nagy elterjedtségnek örvendő AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA hozott a Verhovai Egylet jelenlegi Convenczioja alkalmából. Tárgyilagos és igazságos bírálatot tartván a Verhovai Egylet Központi tisztikárának fáradságos és eredményeket feltüntető munkálkodása felett és intvén a leendő delegátusokat a köztéren forgolódó egyének érdemeinek és munkálkodásának elismerésére, — többek között igy ir a Népszava kitűnő tollú czikkirója: — Milyen hálátlan szerep is az amerikai magyar közéletben való szereplés. Mennyi keserűséget kell lenyelni, mennyi bánta- lomnak, mennyi gyanúsításnak van az ember kitéve, ha az egyleti vagy a társadalmi életben szerepet vállal, ha képességével, munkájával az amerikai magyarság érdekeit próbálja szol gálni.A vezetésre megválasztott embernek csak apró hibáit,gyár lóságait látják meg persze százszorosán nagyított kiadásban, de erényeit, tudását nem akarják meglátni, azt pedig, hogy mennyit és hogyan dolgozott, hej be hamar elfelejtik. A milyen igaz, épenolyan elszomorító megállapítások ezek. Nem is uj keletűek és nem is szórványos jelenségek! Mindég igy volt és mindenütt igy van ez, a hol magyar társadalmi életről van szó. Hány derék embert ismerünk, kiről tudjuk, hogy fellépésével és tevékenységével használhatna a magyar közügyeknek, — de a kiről azt is tudjuk, hogy az ilyen szereplésről le kellett mondania, azért mert látta saját honfitársainak kicsinyeskedését és saját magán kellett tapasztalnia azt, hogy nemes munkának hálátlanság a jutalma!
