Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1915 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1915-02-13 / 7. szám
7. sz. 1915 FEBRUÁR 13. AMERIKAI MAGTAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3. HÁBORÚS SZILÁNKOK. IBHBI A MENEKÜLŐ OROSZOK NYOMÁBAN. Hirschman ur, az orosz vezérkari tiszt. Egészen közel a határhoz, egy kis magyar mezővároskának is jutott egy orosz ezred. Aki tudott, elmenekült, minthogy azonban a városka későn értesült az oroszok közeledéséről, akik elmenekülték, kevesen, azok sem tudtak magukkal vinni még a legszükségesebb holmit sem. Az ellenség percek alatt ellepte az összes utcákat s akik otthon rekedtek, azok nem tehettek egyebet, beletörődtek a dologba. Mire lement a nap, minden házban husz-ötven katona volt elszállásolva. Mint mindenütt, ahol megfordultak az oroszok, itt is azt a szomorú tapasztalatot szerezte a lakosság, hogy az oroszok, akik a hosszú ut után természetesen átfázva, elcsigázva érkeznek meg, a lakóház bútoraival raknak tüzet Hiába van az udvaron a tüzelőfa, egyenesen a bútoroknak esnek és mindenből tűzifát aprítanak. A tűzvészedéi cinre egyáltalán nem gondolnak. Az istállóban, széna és szalma között tüzeltek az orosz katonák és hogy ötször gyulladt ki az épület. A gazda egyebet sem csinált egész cselédségével, csupán arra ügyelt, hogy a ki-kigyul- ladó istállót locsolja. Az is rendes szokásuk az oroszoknak, hogy a lovaikat, ha nincsen elég hely elszállásolásukra, leállítják a lakószobákba, Uri- házakban megtörtént, hogy a szalonban kinyitották a zongora teleiét, a lovat a zongora lábához kötötték és a zongorából jászol lett. Egy községben, a honnan az oroszoknak egyik percről a másikra kellett menekülniük, kevéssel az ellenség elvonulása után az egyik lakóház ablakán keresztül egy bánatos lófej lógott kife- U az utcára. Orosz gazdájának már nem volt ideie, hogy magával vigye és a ló unalmában fejét kidugva az ablakon, csodálatos egykedvűséggel figyelte az utca zajos eseményeit. Bár a sok szenvedés és nyomor kegyetlenül lehangolt mindenütt ez a jelenet könyekig megkacagtatott. Olyan bohócosan furcsa volt a kép: a kíváncsian kitekintő emberfej helyén lófej, a melyben két bus, nagy szem pislogott, olyan különös komolysággal, szinte meggyőződéssel szemlélődött az ott felejtett állat, hogy mindenkit frappirozott a háborúnak ez a már szinte bibliai bölcsességgel határos felséges karikatúrája. A határszéli városkában, amelyről az imént szó volt, egy nagy szeszgyár is van. Oda egy század gyalogos jutott az ezred törzsével együtt. A kapuk nyitva voltak s az oroszok akadálytalanul szé- ledtek szét a gyártelepen. Elhelyezkedtek, a lovakat is födél alá vitték s alighogy lerakták szerelvényeiket, alkohol után kezdtek kutatni. A gyárirodában a tisztek szállásolták el magukat, mosakodtak, borotválkoztak, teát főztek, szóval nagy sürgés-forgás verte fel a csendes gyártelepet. Az oroszok mindent feltörtek, széthánytak, a gépeket leszerelték és az alkatrészeket kidobták az udvarra, szalmával szórták tele az összes helyiségeket, mint ahogy az már az ilyen elszállásolásoknál szokás. A tisztek közben kicsinosították magukat és elszéledtek a városkában. Az egyik tiszt, aki a disztinkciója szerint vezérkari százados lehetett, benyitott a portáshoz. Az öreg szolga tisztesség- tudóan felállt és németül köszönt az orosz tisztnek. Azon a vidéken sokan tudnak németül. A tiszt, barátságosan fogadta a kapus üdvözlését, azután fürkésző mosolv- lyal kérdezte szintén németül: — Nem ismer meg? A kapus jól szemügyre vette a tisztet és következő pillanatban halottgehéren, hebegve válaszolt a kérdésre: — fsak nem Hirschman ur?... —■ De igen, az vagyok — válaszolt az orosz tiszt. A portással forogni kezdett a világ, azt hitte, az ördög játszott vele. Önkéntelenül is megkérdezte még egyszer: — Istenem, csakugyan Hirschman ur? — Na, ne legyen megijedve, — mondta még mindig nevetve az orosz, tiszt — nem történt semmi boszorkányság, s maga csak nyugodjon bele, hogy én vagyok a Hirschman. Az öreg portás lassú észjárásával sehogy sem tudta megfejteni a csodálatos rejtélyt, s annyira megdöbbentette a különös találkozás, hogy ettől a pillanattól kezdve a legnagyobb izgalomban remegett. Kínzó gondolatai nem hagyták nyugodtan, — ezt ő maga mondta igy el — magára vett egy meleg bundát és olyan rejtett utakon, amelyeket csak a régi falubeliek ismertek, kiszökött az orosz előőrsök között. Hogy ki volt Hirschmann ur és ki volt a vezérkari tiszt? Vagy három évvel ezelőtt egy meglehetősen jól öltözött szeszfőző lépett be a gyárba munkavezetői állásba. A kapus szerint protekcióval szerződtették, amit abból következtet- hogy már készen várta az állás, a mikor megérkezett. Csak németül beszélt és azt mondta, hogy Bajoroszágból való. Másfél évig főzte a szeszt a gyárban, szolidul élt, mint munkavezető is részt vett a munkásmozgalmakban. Másfél év után kilépett a gyárból és elhagyta a városkát. Orosz vezérkari tiszt volt. Vilmos császár előtt. Ritka tisztességben részesült egy honvédhnsZárfőhadnagy: Balázs Ödön. Vilmos császárszemélyesen tűzte a mellére a német katona legnagyobb büszkeségét, a vaskersz- tet. Balázs Ödön hazaérkezett családjához Nagyváradra, ahol igy mondotta el élete legszebb napjának történetét: V — A harctéren nem tudjuk a napokat és igy nem tudom már űrkor. parancsot kaptam hogy Dublinié (Felső-Sziléziai mellett levő Kosentin nevű falucskában Vilincs császár előtt jelenjek meg. Heten tisztek (valamennyi már többszörösen kitüntetve) és negyven altiszt lettünk kiparancsolva a c-á- szír \ 7 alt'sztek háromnegyed része székely fin volt és mind vaskeresztet kapott. Kosentinben egy hercegi palotában volt megszáll a a császár és nagy négyszögletes ud varon volt a fogadtatás. Körben a németek, egyik szegletben pedi|r mi magyarok állottunk fel. Fejünk fölött az egész fogadtatás alatt egy német repülőgép manővriro- zott. A császár megállt a négyszög közepén és messzeható érces hangen szólt : — Hut Morgen, Kameraden! —- Gut Morgen^ Majestaet! — zúgta rá kórusban a német tisztikar. és legénység. Aztán megkezdte a császár körsétáját, minden tiszthez és közlegényhez odalépett, beszélgetett vele, kérdezősködött családjuk, gyermekeik iránt. Hozzánk érve, Böhm-Ermolli táborszernagy bemutatta a császárnak Szende Géza ezredest (most lett vezérőrnagy), aki viszont minket mutatott be á császárnak, aki engem szólított meg: — Milyen ezredben szolgál ? Mikor megfeleltem, hogy a 2-ik honvédhuszárezredben, — igy foly tatta csodálkozással: — Hogy van az, hogy a közös ezredekbeh honvédek is vanank ? — Nálunk felség, a honvédek épp ugv az első vonalban harcolnak mint a közös ezredek. — Brávó! — felelte a császár s aztán a mellemre tűzte a vaskeresz tét és kezet nyújtott. Altisztjeink közül feltűnt neki egy 82-ik ezredbeli székely őrmester, akinek a mellét két vitézségi aranyérem és egy ezüstérem díszítette. A császár érdeklődött, hogy miért kapta s mikor elmondták hőstetteit s azt, hogy ötször volt megsebesülve, lelkesülten mondotta: — Gratulálok a magyar hazának, amelynek ilyen derék fiai vannak! Háromszor dörögte a német katonaság a császár után: Hurrá 1 Hurrá! Hurrá! Végül egy nagy- rangú tiszt megköszönte a császárnak, hogy megjelenni kegyes volt s aztán a defilirung következett. Először a németek, aztán a mi negyven nagyszerű altisztünk következett. És most olyan jelenetet láttam, amelyet életemben sohsem fogok elfelejteni. A németek ugyanis magasra emelik lábukat a tiefilirungnál, de nem vágják ki. Mig a mi altiszteink úgy léptek ki. hogy rengett a föld, mintha az egészet egy dróton rángatták volna, kivágott mellkas, büszke tekintet. Gyönyörűség volt. A császár megállt feszesen, arcán látszott, hogy gyönyörködik, le nem vette a szemét a nagyszerű fiukról, jó hat- hétszáz lépésre egyre nézett utánuk, aztán megelégedéssel mondotta fenhangon : — Gyönyörűség volt!
