Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1915 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1915-08-28 / 35. szám

*

AMERIKAI MAO YAK REFORMÁTUSOK. LAPJA

35. sz. 1915 AUGUSZTUS 28.

ben még ott áll. De Lukács csak ennyit mond: mostantól fogva ül az embernek fia az Isten hatalmának jobbja felől (VII: 69); hallgat a felhőkkel való jövetelről, mert tudja, hogy az még mindig nem következett be. Tehát véleménye szerint Jézus nem mondhatta azt, amit Márknál és Máténál mondott. Az Ur iránti hódolat megtiltja neki, hogy a hagyományos igét a hagyományos alakjában adja tovább.

Azok az irók, akik forrásaikkal igy bánnak el, egyszerűen nem szavahihetők. A tényleges történés megállapítása végett az evangéliumokon kívül az első hagyomány után kell kérdezősködni.

Az egyik forrás a Márk-evangé- hom, fennmaradt. Ebben néhány alaptény világosan szembeötlik, a melyek Máténál és Lukácsnál töb- bé-kevésbé elmosódtak. Mindenek előtt a messiási titok. A mennyei hang, amelyet Jézus keresztelése- kor hall, Márk szerint csak ő hozzá van inézve. Az ördöngősök fel ismerik, de nem szabad megmon- daniok, hogy ő a Messiás (L: 44.)'

Csak mikor Simon Péter a Messiást ismeri fel benne, akkor szól Jézus tanítványaihoz, mint jövendő Messiás; de nem mondhatják ezt senkinek. |VII: 27-30.) Csak a jeruzsálemi bevonulás után lépett fel Jézus, mint Messiás. Ez a fejlődés csak Márknál látszik világosan; de ennek dacára Máté is állítja ez előadás helyességét, csakhogy nála Jézus Péter vallomására igy válaszol: ‘ ‘ nem test és vér,” — tehát valamely földi száj — ‘‘jelentette ezt meg neked”. (VI: 17.) — Jézus sikerének és kudarcának története is Márknál látszik legvilágosabban. Az első szombati nagy siker Ka- pernaumban részletesen van előadva, rövidebben a szomszédságban elért sikerre. De Kapernaum- ba való visszatérésével még jobban növelte ellenfelei haragját, a kik most már az ő eltávolítását óhajtják. Mindamellett növekszik befolyása a népre; zárt, a tizen- kettős számmal meghatározott tali itványi köre van a nagy gyülekezet mellett, mely jön-megy. Hasztalan akarják hozzátartozói eltéríteni a nyilvános működéstől. Most csodás dolgokat beszélnek felőle; prédikál, persze sikertelenül, Názárethben is; tanítványait kettesével küldi ki prédikálásra, s amint ezek visszatérnek, az emberek a legfélreesőbb magányba is özönlenek utána, s ahol ő ott van, csodákat mivel. Akkor hirtelen fordulat áll be. Jeruzsálemi írástudók szemmel tartják az uj gyülekezetét. Ők is megbotrán- koznak rajta. Ekkor Jézus nemcsak azt magyarázza meg, hogy ő és tanítványai nem igazodnak a főtanács előírásaihoz, hanem hirdeti az egész nép előtt, hogy a tiszta és tisztátalan törvénye Isten előtt semmit sem ér. Ekkor el kell hagynia a zsidó területet: elmegy Sidonig, aztán a Genezá- ret tó keleti pogány partjára; a nyugati zsidó parton egyszer- másszor bizonyára kiköt, de azonnal el kell azt hagynia. Most a Jordán völgyén felfelé vonul Fi- lippi Cézárea faluiba. Itt ismét sikert ért meg a Péter vallomásaival. Ekkor arra határozza el magát, hogy a nyílt halálba Jeruzsálembe menjen; hiszen a Messiás nem maradhat a halálban. Titkon vonul Galileán keresztül; ismeretlenségben akar maradni; Kapernaumban is egyedül van a tanítványaival; a lakosság kerüli őt. Csak amikor a Jordán keleti részén dél felé vonulnak, gyülekeznek köré ismét nagy néptömegek, kiket tanít. A jerikói átkelőnél Judea földjére lép, s ezután következnek a messiási nyilatkozatok nagy napjai Jeruzsálemben.

Ez egészben teljesen hitelt érdemlő történeti kép. Csak nem szabad a Márk-e mgéliumot a tu dományos történetírás mértékével mérni, még azzal a tudományos történetírással se, melyet a régiek ismertek. A Márk-evangéliom Jézusról szóló népkönyv; ez a hivő gyülekezetből nőtt ki és a hivő gyülekezet számára íratott. így ez csupa egyes történetekre oszlik ; a tárgyilag hasonló részek lehetőleg megszakítás nélkül sorakoznak egymás mellé: — igy megbotránkoznak azon, hogy Jézus bűnöket bocsát meg, bűnösökkel érintkezik, tanítványait nem hagyja bőjtölni, tűri, hogy azok megtörik a szombatot, sőt maga is megtöri (II. 1-3: 6.) Ez elbeszélések történeti helyükön állanak : későbbi botrány, mint a kézmosás miatti vita, később adatik elő. De az az erős benyomás, hogy Jézus ez időben mindig újra botrányt okozott, ez időből Jézusnak csak ilyen élményeiről tudósíthatja az olvasót. Továbbá e népkönyvtől a kétkedő hajlam távol áll: ami csodálatost beszélnek hőséről, azt Márk csodálva veszi fel. Tehát már régóta, talán nem egészen szerencsés ellentéttel, különbséget tettek üdv- csuda és természeti csoda közt.

Márk elbeszélése szerint a felvilágosodott, műveltségére büszke Jeruzsálemben nem visznek Jézushoz betegeket; ez csak Galilea falvaiban és a körülfekvő pogány földön történik; a jerikói vak koldus egy fokon áll e segélykérőkkel. Hogy kevéssé müveit emberek egy prófétai férfiúban minden lehetséges testi bajra orvost keresnek, erre minden korból és a legkülönbözőbb országokban van elég példa. Egy erős személyiség szuggesztiv hatalma sok betegségi esetben most múló, majd tartós gyógyulást ér el. És gyakran egyáltalában nincs szükség a más személy behatására, hanem csak a beteg határozott képzetsorozatainak felébredésére, hogy a betegség tünetének gyakran teljes változását idézze elő. így betegek valamely szentség megérintése révén egészségesek lettek; mert az nekik szent volt, reájuk hatást gyakorolhatott. Jézus képéből a valódi történetnek értékes darabja esnék el, ha nem tudnék őt úgy elképzelni, hogy segélykereső betegek veszik körül. Ott is a segítő szeretet lép elénk, mely az ő hü lelkipásztori prédikációjában mutatkozik, s amelyet ő példázataiban és példabeszédeiben mindig utólag ajánl. Ha még az időt és helyet is számitásba ’ “«szűk, talán megkoczkáztathat- juk azt a meglepő mondatot, hogy valami váratlanul meglepő lenne, ha Jézus ilyen csodákat nem mü veit volna.

(Folyt, köv.)--------o-------Istenitisztelet

a táborban.

Rendkívül megkapó és szép le- levelt irt az északi harctérről Osécsy Imre aradi református lelkész poétalelkü sogora, ki mint huszárezredes harcolja végig északi nagy küzdelmünket. A vitéz huszárezredes nagy érdekességü levelében a következő részletek vannak:

“...Nekünk ma telik le a pihenőnk és holnap hajnalban már indulunk azzal a szándékkal, hogy a muszkát most egy iramban tul- kergetjük a határon. Hogy ez a szép szándék mennyié rvalóisulhat meg, az a jövő titka. Mibennünk meg van a jó szándék, hogy az oroszt végkép megverjük. Már csak az is arra ösztönöz, amit a visszavonulásuk nyomában is láttunk, az az embertelen pusztítás, amely nyomukat jelzi. Az emberben felforr a vér, és mégis csodálkozni kell, minő tökéletességre vitték a pusztítást. Azelőtt szép, virágzó városok most mind teljesén romokban hevernek. Kisebb falvakban csak a földön látható kormos négyszögek mutatják azt, hogy ott valaha házak voltak, és egy-egy égnek meredező kémény. A faházakból, — tudniillik csak ezek maradtak meg — az üszök- halmazok maradtak azok helyén. Az ilyen néhai falvak természetesen teljesen üresek, csak itt-ott lehet sirdogáló asszonyokat találni, amint az üszkök között kapargat- nak, mintha régi boldogságukat és emlékeket akarnák a szén és korom között még egyszer megpillantani.

Az ilyen látvány végtelenül elszomorító és ez ismétlődik száz és száz kilométereken át. Gyönyörű nagy majoroknak és gyáraknak többnyire csak egy-két fala mutatja a volt emeletek számát. Ahány hídon és utón átvezet a vasút, az mind felrobbantva, úgy, hogy nekünk gázlókon, esetleg a hevenyészve összerótt hadihida- kon kell átkelnünk. A vasúti forgalom hosszú időre teljesen meg van szakítva.

Mikor mi Oroszországban voltunk, nekünk eszünkbe sem jutott igy pusztítani és a néppel se bántunk rosszul. A muszkák ebben nagyon is kitettek magukért. A zsidók különösen panaszkodva és sírva mesélik el, hogy állandóan verték őket.

A napokban bementem autón Przemyslbe és megnéztem azt az iszonyúan rémes rombolást, amit a kétszeres ostrom és a mieink katonai robbantásai előidéztek, sok százmilliót megsemmisítve ezáltal. A vár környékén és a vetésekben látható sok pipacs eszembe juttatja, amit egy iró mondott, talán függetlenségi harcunk idejéből, hogy ahol a magyarok estek el, ott piros virág nő a földből. ..

Tegnap gyönyörű ünnepünk is volt. Kaptunk egy fiatal református papot, és ez a legszebb, a leggyönyörűbb templomban — az Isten szabad ege alatt — rendezett Istentiszteletet. Óriási fenyvesek lombos fái árnyékában állott körben vagy kétszázötven derék öreg huszár, többnyire derese- dő, vagy kopasz fejjel, de nagy haresabajusszal. Középen egy megtérített kis asztalka: — az Ur- asztala. Amikor az a sok öreg katona a legnagyobb áhítattal énekelni kezdte: — “Mint a szép hires patakra...” úgy szerettem volna valahol egyedül kisírni magamat. Hiszen ez a mi boldogult jó atyánknak volt valamikor kedvenc zsoltára. Alig győztem szemeimet törülgetni. Azután egy igen tartalmas, szép beszéd következett. Szólott a lelkész a nagy harcokról, melyeket meg kell harcolnunk édes hazánkért. Az Úrvacsorán részt vett az egész gyülekezet, tisztek is vagy húszán. A záró-ének volt: — “Tebenned biz tünk eleitől fogva.”

Mikor ez a gyönyörű ének felharsant, amely minden reményt, bizalmat és egy jobb jövő irtáni vágyakozást fejtett ki, mert hiszen mindenki az igaz szivéből, teljes leikével énekelt, éreztük, hogy a jó Isten mellettünk van és haza fog bennünket vezérelni azok karjaiba, akiknek szeretetét itt a távolban is érezzük és akiket itt a távolban oly nehezen nélkülözünk.