Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1915 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1915-05-29 / 22. szám

XVI. ÉVFOLYAM, 22. SZ. NEW YORK, N. Y., 1915 MÁJUS 29. VOLUME XVI. No. 22.

AZ AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUS EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA.

Editor:

Rev. LAD. HARSANYI 454 E. 116th St., New York.

OFFICIAL ORGAN OF THE AMERICA > HUNGARIAN REFORMED FEDERATH»

PUBLISHED EVERY SATURDAY. — MEGJELENIK MINDEN SZÓ MBATON.

Entered as second-class mater Oct. 28, 1910 at the Post Office at New York, N. Y.,

under the act of March 3, 18 79.

LENNI VAGY NEM LENNI

Csak most került igazában kard élre a hamleti kérdés: — lenni vagy nem lenni? Tiz hónapon keresztül csatáztunk az ellenségeink egész légiója ellen: — rátetézve mindarra a hősiességre, amit a történelem tanit, páratlan önfeláldozással, a vértanuság vállalásának nagyszerű készségével álltuk a ránk erőszakolt harcot. Ha kaptunk is sebet, százszor annyit adtunk:— megmutattuk, hogy nem csak az igazság van velünk és nemcsak a lelkünk igaz és becsületes, de kemény és erős az öklünk is, amikor a harcok porondján kell az élet-halál küzdelmet vívnunk. És tiz hónap múltán, amikor már roskadóban vannak az erőink és tiz hónapi emberfölötti munkájának súlya nehezül reánk, ellenségünkül csap föl a volt szövetségesünk — az olasz is. Gyűlölködő indulattal mar belénk és torkon akar fogni, hogy soha de soha többet életre ne támadhassunk.

Megbirtunk hét ellenséggel, meg fogunk birni a nyolcadikkal is; a ránk zuduló csapások súlya alatt nem szabad meg roskad- nunk:— Isten kegyelme velünk volt eddig és velünk lesz ezután is. Nincs senkink:— magunkra hagyva, elszigetelve állunk a vadul kavargó vértengerben, de velünk van az Isten és az ő jóságos irgalma fölvértez minket minden támadással szemben. A mi igazunkon nem változtat az, hogy heten vagy nyolcán keltek viadalra ellenünk:— nem tud olyan sűrű csöppel csapkodni a vér és a gyötrelem nem tud olyan elfúlt jajjal sikoltani, hogy az igazság ne maradna igazságnak. Jöhet a megpróbáltatások egy újabb tengere:— a pokoli áradat nem érhet fel a mi igazunk erkölcsi magaslatáig. Nem akartuk a háborút, nem kerestük a vérontást:— ránk kényszeritették a harcot és mi csak a magunk igazáért, az élethez való jogunkért szálltunk harcba, amikor kardot rántottunk.

És tiz hónap múltán — a bérgyilkosok elvetemültségével — ránk kiáltja a halálos hajrát az évtizedeken át volt szövetségesünk:— az olasz is. Fölrúg minden fogadalmat, melylyel a maga baráti indulatairól biztosított minket hosszú évtizedeken át, hó- hérbárd alá cipeli az adott szó szentségét és kaján örömmel a szemünkbe kacag, amiért csak egy percig is hittünk a szövetségi hűségében:— ellenünk támad,

lesből, alattomosan és a szivünkben akarja megmártogatni a kését. Csoda hát, ha ökölbe szorul a kezünk és a szó, ami az ajkunkra ér, mind mind az engesztelhetetlen gyülctlség lávájával való, A történelem leggyalázatosabb bűnét követte most el az olasz és mert van Isten és mert van igazság, iszonyatosan kell majd vezekelnie a bűnéért.

Mi amerikai magyarok, eddig is fájó, riadt megindultsággal vártuk a hazulról érkező híreket:— és ha összeszorult a torkunk és ha éreztük, hogy a szivünk minden hazai hir hallatára lázasabban ver, ezután még százszor inkább elgyötört lélekkel kell majd lesnünk-várnunk, hogy mi újság otthon? A régi veszedelmek meg- tetéződtek és még keservesebbé vált a kálvária, amit a mi szegény, sokat szenvedett magyar hazánknak kell járnia: —eddig hét ellenség állt szemben véle, most

már nyolc áll és ki tudja, nem kell-e talán már holnap még több ellen küzdenie.

Az amerikai magyarság — akár hogyan alakult is a helyzet — eddig is renduületlenül hitt a fegyvereink győzelmében, akármilyen fekete volt is a hir szárnya, ami elcsapot felettünk, soha egy pillanatra sem inogtunk meg a hitünkben:— hittük és hisszük még ma is, hogy az igazságot — ha száz pribék is tör ellene — nem lehet megölni, és nekünk minden ármány, minden ördögi gáncsvetés ellenére is győznünk kell, mert mi az igazság harcosai vagyunk. Hét ellen nem tudott erőt venni rajtunk, nem fog nyolc sem:— velünk az Isten és az ő mindenható kegyelme nem fogja engedni, hogy elbukjunk.

Magyarország elébe most került csak oda a nagy kérdés:— lenni vagy nem lenni. Most fordul a kocka. Kegyetlenül nehéz, gyötrően keserves órák idejét éljük. Ne tagadja hát meg a magyar voltát egyetlen amerikai magyar sem és az imádságával, a gyámolitó szeretetével, a fiúi készségével álljon szünetlenül őrt a mi drága, áldott véreink sorsa-jövendője felett.--------o-------A VÉRREL IRT MESÉK.

A PRZEMYSLI ZÁSZLÓ.

Przemysl legendája egy gyönyörű strófával gazdagodott. A dicső vár zászlóiról szól a dal; a szent katonai jelvényeket, a melyek a hazát, a becsületet, az életet jelentik a katonának, megmentették a vár védői. A vár zászlója ott volt Tamássy Árpád tábornoknál, ennél a ragyogó magyar katonánál, akinek a személye egyelőre még nem kapta meg azt a fényt és azt a dicsőséges elismerést, amit megérdemel. Észnem vehető véletlenen múlik az ilyesmi, mint minden fajta érvényesülés. Senki nem állt útjában, senki nem akadályozta meg, hogy Tamássy egész működését, s tehát teljes katonai nagyságát megismerjük, de véletlenül úgy esett.

Igazi költői dolog, a mi a vár s a várat védő ezredek szent selymeivel történt. Przemysl zászlaját Tamássy szive fölé rejtve vitte az utolsó kirohanásnál, ott tartotta, a mikor foglyul ejtették, majd az elutazásnál eldugta holmija közé. Az ezredek zászlait pedig feldarabolták s megszámozva kiosztották a tisztek között. Fájdalom, a megmotozásnál ez!t' is megtalálták. A hir nem számol be róla, hogy náluk hagyták- e a zászlókat, vagy odatüzték a pétervári zászlók mellé, a melyek az oroszok becstelenségéről beszélnek ?

Ha egy parányi becsület és lovagiasság volna az oroszokban, akkor nem nyúltak volna hozzá az ereklyékhez, ehhez joguk nem volt, mert Tamássyékat nem győzték le fegyverek csatáján, hanem kiéheztették őket. Ha a vár élelemmel való ellátása is olyan kezekben lett volna, mint a milyenekben a fegyverek voltak. akkor Przemysl soha el nem eshetett volna. Egyébként kicsinyesség ezekről beszélni ma, az események után, pláne most, amikor Przemysl visszavétele már a legközelebbi napokban újból be- következhetik. A przemysli zászlókat elvihette az orosz. De megmaradnak a fényes kis lobogók, a melyek a mi szemeinkben lobognak s lékünkben csapkodnak, valahányszor a magyar katonákról lesz szó, most és mindörökké.