Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1915 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-08 / 19. szám
3 — Ó, csak az a Benedek komám el ne menne vala. Uramisten, mi lesz azzal a kilenc gyermökkel, ha odavesz. Hadnagy nr Mákos Mózes odaszól : — Hány gyermek ? — Kilenc, hadnagy ur, s éppeg Csak egy kicsi háza, s egy köblös földje van a hitványnak. A hadnagy arca elborul. Megnézi a csuklójára kötött órát s szomorúan csavargatja a fejét. — Bizony már vissza kellett volna jönniök, — mondja szárazon, s gyorsan besuhan a földbe ásott tiszti fedezékbe. A tiszti fedezék ajtajából panaszosan, hivogatóan felsírt a hadnagy ur Márkos Mózes tárogatója, ami mellett a félesztendös harcban annyit keseregtek és vigasztalódtak meg a dacos székelyek. Gyönge violának letörött az ága, Az én bánatomnak nics vigasztalása. ... Az elébb még lázongó lelkű legények hóval fedett fejüket meg- illetődve eresztették le a mellükre, s nedvesedő szemmel, bocsánat kérőleg néztek a hadnagyra, aki az Ítéletidőben ismeretlen tájon eltévedt katonáit Rákóczy muzsikájával hívja vissza. A siró, jajgató hangokat felkapta a halál csendje, szárnyaikra vették a lomha hópelyhek és röpítették szét a rengeteg erdőkben, a szűk völgyekben és szikla bércek tetején. A legények imádkozva lesték, hogy majd csak kibontakozik a fehér függöny mögül a reggel óta távol lévő előőrs. Az imádságos pillanatban vonító sikoltás tör át a levegőn, s éles csattanással csap uele egy gránát a lövészárok szélén a fehér hómezőbe. Nyomán házmagasságu kráter keletkezik, melyben a hó pora, mint őrlött gyémánt, sziporkázik. A tárogató sikoltva némul el. Szivetrázó, szemrehányó, lélekze- tét veszített panasz volt az utolsó hangja. A földhöz vágott legények csodálkozó megdöbbenéssel másztak ki a mély hóból s rohanva szaladtak a még kavargó hótölcséren keresztül a tiszti fedezék felé. A fedezék bejárójához támaszkodva állott hadnagy ur Márkos Mózes halálos nyugalommal, kezében tárogatójának roncsával, ügy né zet-t rá, mintha egy kedves halottját tartotta volna kezei között, könybe borult szemmel, néma fájdalommal. Mikor a legények oda értek, nem szólt egy szót sem, csak felmutatta a kedves hangszer roncsait, s lehorgasztott fejjel befordult a fedezékbe'. Az öreg székelyek hangos zokogással siratták meg az elnémult tárogatót. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA Mikor mar mindenki elment, a kinek mennie kellett, a még nem katonaköteles suhancok esténkint titkolózva kezdtek suttogni egymás között, hogy a szavukat senki meg ne halija. A nóta elcsendesedett a dalos utcákon, s a pelyhedző bajuszu ajkak körül dacos komolyság idöeiötti ráncot vágott. Egyszer aztán, mikor az első hó leesett a Hargittára, Lőrinc Sándor, akinek két bátyja kánikula óta vérrózsákat arat, csendesen oda szólt az apjának: — Édes apám, ha meg nem sérteném, és is elmennék a háborúba. Az öreg székely hirtelen felkapta a fejét s ijedt mosolygással nézett a legkisebb fiára, aki lesütött szemmel szemérmesen állott előtte. Nem igy a fiú anyja. Az öreg asszony jajgató sírással tiltakozott a szándék ellen. — Jaj, jaj, hát van lelked, s Istened, hogy itt hagynál te is minket vénségünkre. Az apja csak nézte a piruló gyereket, s könny futotta át a szemét. — Hallgass, no, — csitította az öreg asszonyt, s kezét olyan szeretettel fogta meg, mint negyven esztendő előtt, mikor a templomba "vezette. — Hallgass, no, — ismételte kérőén, mikor az asszony még jobban kezdett jajveszékelni. Aztán & fiához fordult: — Hát aztán hogy gondolod? — Megbeszéltük egymás között a legényekkel, s el akarunk menni mind, önként. Szomszéd falusiakkal is beszéltünk. Hát ha az édes- apámék beleegyeznének, akkor a többieknek a szülői sem igen akadékoskodnak. — De hátha nem egyezünk bele? — veti ellen az apa. — Akkor is elmegyünk, — sut- tugja a gyermek fülig pirosodva. — Jaj Istenem, — sopánkodott az öreg asszony, mi lesz velünk, mit tudunk mi csinálni vénsé günkre ? Ne búsuljon, édes anyám, visz- szakerülünk. ügy gondoltuk, hogy úgy is itt a tél, s ilyenkor semmi hasznunkat nem veszik itthon, hát elmennénk, és mire kitavaszodik, a mezei munkára vissza jövünk. A Hargitta aljából két nap alatt egy ezredre való 18-19 éves ifjú jelentkezett önként és vonult be katonának. A nagy elhatározás a gyermekeket kész férfiakká érlelte. Elszántabb, komolyabb fegyelmezettebb ezred még nem vívott csatát, mint a gyermekek ezrede. Hosszú vonat vitte a Kárpátokba ezt a friss ezredet a napokban. A merre mentek, mindenütt megbámulták, megsiratták, megáldották őket. Állomástól állomásig csendes énekszó volt az úti társuk, s az állomásokon a férfiak komoly hallgatásával várták a tovább indulást. Hencegő dicsekvést senki sem hallott tőlük, s csak hosszas vallatás után mondották el, hogy közös elhatározással önként jelent- lentkeztek. Megérdemlik, hogy a magyarok Istene a jobb szárnyán hordozza őket. ELTÖRTÉK A FEGYVERT. Akkor, még a júliusi mozgosi tás első napjaiban láttam először Budik bácsit, a mi derék, öreg fegyvermesterünket. Ott állt a fegyverrakás előtt s fájó, szorongó szívvel motyogott pár szót a katonákhoz: “Fiaim, az Isten vezéreljen benneteket. Most vadonat uj, gyönyörű fegyvert adok a kezetekbe. De becsüljétek is meg, ápoljátok, szeres., étek és hozzátok vissza mind nékem épen, hiba nélkül. Vigyázzatok rá, mert ez a legjobb barátotok !” Mintha minden egyes fegyver a szivétől szakadt volna el, mindegyikhez volt egy fájdalmas búcsú szava, s én Istenem, ne essék zokon, az öreg szeméből forró cseppek hullottak a fegyverre s ez talán fájóbb volt, mint a vér, mely később a fegyvereket pirosra festette. Szeptemberben már lángban állott a Szerémség. Eleinte minden erőfeszítésünkre szükség volt, hogy kevés csapatunkkal feltartóztassuk a betörő szerb hadakat, majd mikor erősítést kaptunk, heves támadásba mentünk át s rövid pár nap múlva ellenségeink lába csak fogolyként tapodta a haza vérrel áztatott földjét. Ezek a nehéz napok összeforrasztották a katonát fegyverével. Jó barátai, cimborái elhullottak mellőle, de a fegyver hűséges ragaszkodással borult a legény vállára. Az a lelketlen jószág nem esküdött fel, hogy tűzön át, vizen keresztül hűségesen követi gazdáját, de annál bivebben kitartott mellette. .És a katona, valami mélységes érzéssel szerette a fegyvert, tudta, hogy ez teszi őt harcos katonává, minden gondja csak akörül forgott. Bizony a sok ide-oda vándorlásban, heteken át tartó folytonos ütközetben megtörtént, hogy pár napig eleséghez nem jutottunk, pihenésünkre csak félórák, néha csak percek jutottak, a kimerültség úrrá lett felettünk, de ahogy a baka egy percre nyugodtan- érezte magát, azt a percet legjobb barátjának, fegyverének áldozta. Azt tisztogatta, apró hibáit javítgatta, a rozsdától megszabadította és addig nem volt másra gondja, addig éhségének csillapítására sem gondolt, mig a fegyver rendben nem volt. 19. sz. 1915 MÁJUS 8. T. falu ellen intéztünk heves támadást. Akkor már ellenséges földön voltunk és a szerbek minden talpalatnyi földet utolsó csepp vérük hullásáig védelmeztek. Az én századom tartalékba került és egy erdő szélén helyezkedett el. A szerb tüzérség gyilkos tüzelés alá fogta az erdőt, először srapnellel lőtte be magát, aztán gránátokat lőtt ránk. S mig közben a fegyverek zápor eső módjára hul- lajtották ránk lövegeiket, a mellettem kuporgó fiú — kemény, kunsági magyar — fegyverével bajlódik. —- Mit csinálsz, fiam?” — kérdezem én tőle. — Hát tisztítom a feleségemet, mert most nekem ez a legdrágább — és szeretettel megöleli, megcsókolja a hideg vasat. Egy pillantásra 'más köti le a figyelmemet s mire vissza nézek, az én derék szomszédom csak elnyúlt ott melettem. Hanem a fegyvert még mindig szorongatta s bizony dolgot adott, mig ki lehetett csavarni a kezéből. A magas fokú láz engem is levett a lábamról. Beküldtek az orvosi segély helyre, hogy ott keressek pihenést és gyógyulást. Ide hozták a sebesülteket is, itt kapták az első segélyt, az első kötést és innen szállították őket tovább a kórházakba. És én ekkor láttam magam előtt felvonulni a kint és szenvedést. Tóth szakaszvezetőt — segitő- társam, valósággal jobb kezem a században, — súlyos tüdőlövéssel hozták mindjárt másnap, hogy én oda kerültem. Istenem, csak látni kellett volna ezt az embert. Csupa izzó lelkesség, vad elszántság, eleme volt a harc, mintha abban nőtt volna fel és most megtörve feküdt a hordágyon, szólni nem tudott, csak a fegyverét szorongatta s aztán átadta nekem olyan nézéssel, mintha csak azt mondaná, csak rám bízza a fegyverét, viseljem gondját. Aztán még egyszer elbúcsúzott pillantásával tőlünk, a harctértől, az ágyudörgéstől s legutoljára még egyszer a fegyverétől. Othello siró-fájó búcsúja vo- naglott át az egész jelenetem Az a szegény szakaszvezető azt sem tudta, mi fán terem Shakespeare, de most úgy éreztem, hogy elharsogja magában: Ég veled örökre sisakforgós had, büszke háború, melyben erény a becsvágy ! Ég veled nyeritő mén, rivalgó trombita, harckeverő dobszó, fülhasogató sip, királyi zászló, pompa, büszkeség, dicsőség termő harcra készülődés ! Öldöklő ágyú, melynek durva torkán az örök ég rémes dörgése harsog, hallgass! Othello napja már letűnt.
