Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1915 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1915-04-10 / 15. szám

15. sz. 1915. ÁPRILIS 10.

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

5

! HÁBORÚS MOTÍVUMOK ££. i

f

?

0.-..,........, irta Tonelli Sándor. ■■■ - *

A publikum felfogásában a háború úgy élt, mint valami véres, de alapjában véve ragyogó, csillogó színjáték. A csillogásnak ez a képzete, a hősi lehetőségeknek az elképzelése az, a mi annyi kívülállónak a fantáziját megmozgatta, a mi a kalandra vágyókat felizgatta és a mi oly sokakat vágyódással töltött el a háború, a veszedelmek után. Hadvezér a fehér lován, a mint a magaslatról messzelátón nézi az ellenség mozdulatait, körülötte fényes sujtásos segédtisztek, lobogó zászlók, rohamok, az ezredek élén kivont karddal a tisztek, esetleg megszólal még a zene is, huszárattakok és utána az őrtüzek jóleső melegénél visszaemlékezések a véghezvitt hőstettekre: ezek a fogalmak voltak elterjedve a háborúról.

Nos, mindebből a modern háborúban nincsen semmi. A hadvezér negyven-ötven kilométerre a harctér mögött tartózkodik, a segédtisztek nem parádés uniformisban száguldoznak, hanem szürkében Íróasztaloknál ülnek és rajzolnak vagy írógépen dolgoznak. A rohamok nem követik egymást, hanem ásóval gondosan előkészítik őket, az attakok a ritkaságok közé tartoznak, a csillogó képek pedig eészen hiányzanak. A modern háború fárasztó és szürke valami, a mely nagy munkát ró a gyomorra és még több áldozatot kivan az idegektől. Nagyok a fizikai fáradságok is. Gázoljuk napokon át a térdig érő galíciai és orosz homokot, láboljuk a mocsarakat, szen- 1 ed.iük az esőt, havat, fagyot és a hideg oroszországi szelet, megválunk krumpli földeken vagy ut- talan erdőkben, a hol csak az üres konzervdobozok árulják el, hogy 1 arát járt-e előttünk, vagy ellenség. Mégis fizikai fáradságnál sokkal több az, a mit az idegeknek kell kiállani.

A modern háború és a modern ütközet elsősorban idegpróba. A régi háború röviden összefoglalva abból állott, hogy két ellenséges hadsereg egy ideig kereste egymást. Kisebb csetepaték, bevezető harcok után valahol egy alkalmas mezőn megütköztek a hadseregek. Harcoltak legfeljebb reggeltől-es- tig és estére valamelyik ura maradt a harctérnek. A csata esetleg napok múltával megismétlődött, de a nagy munka, az idegek, az izmok megfeszítése egy napra szorult össze. Ma ennek az egy napnak az idegmunkája megsokszorozódik. Az ember akárhányszor napokon át benne van egy száz meg száz kilométerekre elhúzódó ütközet kellő közepében, de nem lát belőle semmit és legfeljebb azt tudja, hogy tőle jobbra és balra egy-két kilométernyire mi történik. Az ellenséget legtöbbször alig látja. Vannak a háborúban, a kik saját bevalláuk szerint nyílt ütközetben oroszt még nem láttak és az ellenséggel csak fogoly formájában ismerkedtek meg. Folyik a háború, pusztulnak az emberek, a nélkül, hogy látszanák valamit. És ez a láthatatlannal való harc az, a mi itt is, amott is legjobban igénybe veszi az idegeket.

Iskolai példa. Fekszünk a rajvonalban, vagy a lövőárokban és berregve elrepül felettünk egy orosz repülőgép. A fejünk lelett leszór valami csillogó holmit, alulról olyan, mintha karácsonyfadísz volna. Jelzi a helyünket, a melyet a tüzérség nem lát közvetetleniil. Félóra múlva akcióba lép az orosz tüzérség. Dörrenés, azután másodpercekig, a melyek óráknak tetszenek, éles, sivitó, majdnem siró hang, titánná robbanás, apró füstfelhő. és akkora területen, mint egv tisztességes bérháznak az udvara, háromszáz erolyó. réz- és vastörmelék zúzódik szerteszét. A siró hang. dörrenés megsokszorozódik, pokoli hangverseny lesz belőle, hullanak az emberek, benne vagyunk az ütközetben, a nélkül, hosry látnánk belőle valamit. A srapnell ellen pedig nincs védekezés, csak egy: előre, gyorsan előre, mig túlhaladtunk a veszélyes zónán, a melyet az ellenség tiiz alá fogott.

Védekezésnek nem védekezés, de az ágyutüznek morális hatását parazilálja a nevetés. Mert akármennyire hihetetlennek tűnik is föl, a háborúban, a hol a halál arat. van nevetés. Nievadorokáná! mentünk előre a legerősebb ágyu- és puskatiizben. Lehajtott fővel, de keményen. Egyszerre egy jókedvű tizenhetes vadász kinyit egy rongyos esőernyőt, amely valahonnét “került”. A következő pillanatban átéljük a háború hirtelen, erőszakos hangulatváltozásának egyikét. Általános derültség. A srapnell elvesztette rettenetes voltát: az esőernyő győzött rajta. Ma különben, mikor az oroszoknál határozott municióhiányt lehet észlelni, a tüzérség általában sem az, a mi volt a háború elején.

A modern háború még más részletekben is gyökeresen eltér attól, a mit róla elképzeltünk. Óriás csapattömegek gyors eltolása és hetekig tartó helyzetharcok, a melyekben csak araszonként jutunk előre, váltogatják egymást. A mit azelőtt mindenki lehetetlennek tartott, az ellenfelek néha annyira megközelítik egymást, hogy hallják egymás szavát. Látni azonban többnyire semmit sem látnak egymásból. Annak idején, a dátum mellékes, hiszen a háború a napokat csak a számvevő őrmester tartja nyilván, teljes huszonegy napot “feküdtünk” a Szán. két oldalán, egymástól alig százszázötven lépésnyire. Szinte hihetetlenül csekély távolság a messze- hordó modern fegyverek mellett. Egymáshoz kényelmesen átkiabálhattunk és homéroszi idők emlékei elevenedtek fel bennünk, mikor a hősök fegyvereken kívül szavakkal is harcoltak.

Mindketten nyakig beástuk magunkat a földbe, hosszú lövőárkokat készítettünk, azok oldalába építettünk magunknak “lakásokat.” A lakások kisebb-nagyobb vermek voltak, a melyekben — ha ellenség nem lett volna, — teljes egyhangúságban tölthettük volna napjainkat. Ig3r azonban szórakoztunk. Lestük, hogy a túlsó oldalon mikor tűnik fel egy-egy fej, a melyet célba lehetne venni. Egy-két emberünk nekünk is, meg a muszkáknak is a fák gallyai között tartózkodott, hogy leszedje azokat. a kik kimerészkednek a lövőárokból. Nappal igy kint nem is volt nagy mozgolódás. Italért, ételért éjszaka mentünk és éjjel kaptuk a postát is. Esténkint várva- vártuk, hogy beboruljon, mert holdvilágos éjszkánkon a vacsora, a mely reggeli és ebéd is volt egyúttal. a nehezebb fajta mulatságok közé tartozott. Különben is esténként mindig nagy lövöldözés

indult meg a nap folyamán be- igazitott fegyverekkel. Igyekeztünk kellemetlenné tenni egymásnak a megérdemelt étkezést. Néha még az ilyen sötétben való lövés is talált.

Természetesen igyekeztünk a lö- vŐárkokban minél jobban berendezkedni. Idővel valóságos paloták épültek, a lehető legnagyobb kényelemmel felszerelve. A palota két méter hosszú, két méter széles és egy méter magas. A teteje fenyőfa, rajta harminc centiméteres föld, hogy megvédjen a srapnelek ellen, a feneke finom, illatos széna. Az oldalában lyukak cigaretta hamunak, gyertyának, spiritusz főzőnek. Végezetül téglákból még primitiv fűtőkészüléket is szerkesztettünk. Éjjel a bejáratát elfüggönyöztük, hogy a vi- láogsság ne szűrődjék ki rajta. É; a hosszú éjszakákon — este öttő1 reggel hatig — elmélkedtünk róla, hog ymennyire le tudja szőri tani az ember az igényeit, különösen ha muszáj. Halgattuk ilyenkor a hideg orosz szél süvöltését, a mely megdermesztette tagjainkat és megmerevítette csontjainkban a velőt, ügy éreztük, hogy Oroszország üdvözli hideg és fagyos le- helletével a kulturvilágot, a melyet mi védelmezünk. A római őrszemnek lehettek valaha ilyen ér zései az északi határon.

Talán utólag az emlékezés még ezeket a napokat is a poézis ragyogásával fogja bearanyozni. Hiszen még ennek az életnek is voltak po- étikus oldalai. A kik hallották, azoknál a háborúnak bizonyára örökké emlékezetes epizódja marad az esti énekverseny a San partján. Mert ilyen is volt. A szomszédunkban az egyik századunk — szláv legénység — esti * szürkületkor énekelni kezdett. A/ első akkordnál csönd állott be, illetően el hallgattak a fegyverek. Mikor abba hagyták a mieink, rá- kezdték az oroszok, aztán megint a mieinkre került a sor. Igyekeztek tultenni egymáson. Ki tudja, milyen érzések működtek ezekben az emberekben, ki tudja, milyen hazai emlékeket ébresztett föl bennük a háborúnak ez a negyedórái szünete. Szálltak a szép, szomorú szláv melódiák az alkonyat levegőjében haza, a nagy orosz síkság