Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)

1914-02-07 / 6. szám

34 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 6. sz. 1914 Február 7.

teljes szövegében reprodukálta az itteni napilap cikkét és a Kárpátok magas bérceitől az Adria kéklő hullámáig mindenki tudja, hogy N. N. amerikai lelkész a hölcsészet doktorává avattatott az

.............egyetemen.

Uj doktor (megnyomja a villanyos csengetyüt; Julcsa belép): Hozzon fel két üveg bort.

Julcsa: Igenis, nagyságos doktor ur. (El.)

Uj doktor: Sokáig kellett oktatnom a cselédemet, de hála az égnek, lassacskán megtanulja a címemet.

Vidéki doktor: Én bizony a szószékről hirdettem ki, hogy ki és mivé lettem. A templomra is uj cim- táhlát készíttettem, ahol angol és magyar betűk hirdetik: Lelkész Dr. N. N. Angolul szebben fest: Ph. D. (mondd pi, éjcs, di.) Az orgonistát a tiszteletlensége miatt csaptam el, mert azt mondta, hogy töbh iskolát járt és többet tud, mint én. (Közben Julcsa jön s tölt. Koccintanak.

Uj doktor. És te?

Vidéki doktor: És én megengedem hogy többet tud s több iskolát járt, mint én, de azt már nem engedem, hogy az én nevemet tiszteletlenül, doktorátus nélkül ejtse ki. Azért csaptam el.

Uj doktor: Igazad van, megérdemeljük és meg is követeljük magunknak e cimet. Eleget áldoztunk érte. Hány pohár bor, cognac, hány jó, illatos szivar és mennyi egyéb élvezetről mondtunk le, hogy e rangot megfizethessük.

Vidéki doktor (a szavak igazságától találva fájdalmasan emlékezik vissza a múltra. A házi gazda tölt, koccintanak, majd tűzzel folytatja): Követelni fogjuk a címünket, hadd pukkadjanak meg irigységünkben a mi ellenségeink. Jogunk van hozzá.

Uj doktor (kis szünet, miután újból töltöttek): Bevallom, hogy doktori kiadásaimat nem tudom fedezni

rendes bevételeimből. Nagyszerű tervem van, mit szólsz hozzá?

Uj doktor: Halljuk.

Uj doktor: Miután a gyülekezetre, sőt az egyházmegyére doktori címből csak dicsőség háramlik. . .

Vidéki doktor: Világos dolog.

Uj doktor: És miután a dicsőséget sehol sem adják ingyen. . .

Vidéki doktor: Ez is nagyon világos.

Uj doktor: Tehát a dicsőséget meg kell fizetni. Ezért kérni fogok felettes egyházhatóságomtől 300 dolláros fizetésemelést.

Vidéki doktor: Nagyon méltányos dolog. Engedd, hogy én is aláírhassam e kérvényt.

Uj doktor: De még nem állok meg

itt.

Vidéki doktor: Csak nem akarsz

uj doktorátust venni?

Uj doktor: Nem, hanem tovább formálom a syllogismusokat.

Vidéki doktor: Mit formálsz? Nem értelek, hogy milyen mesterségre gondolsz.

Uj doktor: Ha nem érted, értsd meg ebből: az újonnan született gyermekre nagyobb dicsőség háramlik, ha egy doktor kereszteli meg, a fiatal házaspárok boldogabbak lesznek, ha doktor áldja meg a frigyüket, a halott könnyebben jut az örökkévalóságba, ha doktor mondja felette a búcsúztatót, én tehát természetes dolognak találom, hogy mindezek fizessenek meg a szellemi előnyért és dicsőségért. És ennélfogva fel fogom emelni a lejkészi stólát, melyet mint doktor fogok végezni.

Vidéki doktor: Nagyon természetes. (Koccintanak). Én is hasonlóképpen fogok cselekedni. Mert boldogok a gyülekezetek, melyeknek mi vagyunk a lelkészi.

(Csend. Mindkettő a rózsás jövőre gondol.)

Observator.

£. TANÁCS-KÉRÉS. ^ lrla: ^ oé2a. £

Éppen kibocsátottam a gyerekeket. Az udvaron összefogózkod- tak: mindenik azzal* amelyikkel cgytájon lakik — és az éneklőn kiejtett dicsértessékkel búcsúzva kioszladoztak a kis kapun. Akkor láttam, hogy ott áll a szétterjengő esti homályban egy szűr a kapu mellett. A szűrben persze ember is. Várja, mig a gyermekek kivonulnak, hogy aztán bejöhessen.

Istenes Imre volt a szűrben, az idősebbik Istenes Imre, akinek a feje annyire hasonlít az uraság szelíd fekete kutyájáéhoz. A fején az ünneplő kalapja, a lábán meg az ünneplős csizma. Valami fontos ügyben jár.

— Kerüljön kend beljebb, — mondom az iskola nyitott ajtaja felé kínálva neki az utat. — Hogy és mint vannak odahaza?

— Köszönöm a kérdéseit, mester uram, hála Istennek...

Mig én gyertyát gyújtottam, leült az első pad sarkára, ahol a fia szokott ülni. A vastag tehén- szőr-szüron bizony nyomni is kellett egyet, hogy beférjen, de aztán úgy ülhetett, mintha karosszékben ülne: egyik könyöke az első pádon, a másik a második pádon.

— Eső lesz; — mondotta, — vagy eső, vagy hó, de mégis inkább eső.

A kalapját odatette az első pádra, ahová a fia szokta az irkáját tenni. Szemébe hulló fekete haját oldalra tolta. Azután látta, hogy én pipára gyújtok, ő is elővette a makráját.

Néhány kérdést intéztem hozzá, hogy mennyi őszit vetett? terme tt-e bőven kukoricája? jó-e a vize az uj kútnak? Azután elhallgattam. Jelentem ezzel, hogy vá rom a panaszt.

Istenes Imre megsimitotta a bajuszát és a csizmájára pislogott.

— Hát az Imre ? — kérdezte fölemelve a fejét, — hogy viselkedik tanulás erányában...

— Jól tudja kend, hogy ő a legjobb.

Már két esztendeje hallja ő ezt, de hát hallhatja-e elégszer bárki is a fia dicséretét?

— No, •— szólt derülten a pádra nyomintva a tenyerét —- hát éppen azért jöttem.

De mert nem illik, hogy csak úgy röviden elüsse az ember a dolgát, előbb masinát ránt végig a szüle belsején és rátartja a kialudt pipájára. A pipa újra füstöt vet. Delenyomkodja a kis ujját, hogy még jobban égjen. Hát jobban is ég az. Most aztán beszél.

— Mert hogy az1 éjjel nem tudtam aludni, egyszer csak megszó lal ám az anyjuk az ágyban. (Istenes Imre t. i. nem az ágyban alazik, csak úgy a szalmadikón a subába burkolódzva.) Aszongya:

— Nem alszik kend?

Mondok:

— Nem.

— Hát, — aszongya, — mér nem a’szik kend?

— Mer nem tudok, — mondók.

Aszongya erre:

— Tán valami baja van kendnek, Isten mentsen.

— Nem, — mondok, — nincsen semmi bajom.

— Hát, — aszongya, — akkor mér nem alszik kend?

— Hát, — mondok, — ezér, mer nem tudok. •— Erre egy kicsit (-’hallgattunk. Azt gondoltam, hogy mír el is aludt. Hát egyszer megint csak megszólal, hogy aszongya:

— A hízóra gondol kend?

— Nem arra gondolok, — mondok.

Itt Istenes észrevette, hogy a pipa megint nem füstöl. Hát újra meggyujtotta, miközben tovább beszélt:

— Mer nem eszik az egyik hízóm már két nap óta, csak álldogál, meg hallgat. Mondok, mi a fene lelte ezt a gyisinót? Elinep- tem a kanászér, hogy tegyen vele valamit. Hát az rá is olvasott, meg kifüstölte az ólat. Hát azt mondta, hogy még egy napig vesztegel a gyisznó, azután úgy eszik, mint a farkas; vágj- pedig megdöglik, ha az Isten úgy akarja.

Istenes Imre nagyot kanyarodott itt a hízóinak történetében, de de azután visszatalált a feleségéhez :

— Hát, — azt mondja, — hogy a hízóra nem gondoltam, azér vót, mert az Imre felől gondolgodtam. Hallod, — mondok az asszonynak —* az Imre forog nekem az eszemben.

— Az Imréé? — mondja az knyjük.

— Az, — mondok.

— Hát aztán mit akar kend az Imrével ?

—-Hogy mit akarok? Semmit, mondok, csak éppen arar gondolok, hogyan megáldott vele bennünket az Isten.

— A / ám, — mondja az anyjukéin — hála Istennek.

Istenes Imrének átszállt a tekintete a falon függő ábécés táblákén, aztán a kályha nyitott ajtaján állott meg.

Folytatta:

— Hát hogy Szent István király után való szerdán gabonát vittünk a vásárra, hát Iám a zsidó föltesz egy kilót, nem is egy kilót, hanem egy mázsás körtét, melléje meg az aprajából is holmi rezeket. Csak rakosgálja, csak rakosgálja. No, mondok a fiamnak:

— Most nyisd ki a szemed, az árgyélusát.

Istenes eközben elővonta dohé nyzacskóját és újra pipát tömött. Látszott rajta, búzaeladás nagy sora neki a nyár történetében. Az én figyelmem már elhagyta Istenes Imrét. Tudtam már, hogy mit akar. A buzaeláadás történetébe bele fog szövődni az áldomás története is: hogy mit ettek, mit ittak, mit vettek utána a pénzen ,hogyan alkudtak, hogyan nézték meg a szentegyházat, re; a különbség az ottani orgona, meg a mienk között, — mindez részletesen és találó szavakban szövődik egymázba és skófium gyanánt csillan meg benne itt is, ott is az Imre gyerek. Azután megint csak dűlőre tér át a beszéd: nem vesz ő azon általutat az igazi ^áljához, csak tapogot majd szóval és közben-közben