Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)

1914-10-17 / 41. szám

41. sz. 1914. Október 17. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA ÖRÖMHÍR. Október 25. JÉZUS ÉS JUDAS. Aranyige: Jaj annak az embernek, aki által az embernek Fia el­árultatik. Máté ev. 26:24. BIBLIAI SZÖVEG. (Máté ev. 26:14—25; 27:3—10.) Akkor elmenvén egy a tizenkét tanítványok közül, ki mondatik vala Iskáriótes Judásnak, a Papi­fejedelmekhez, Monda nékik: Mit akartok né­kem adni és én ötét néktek keze­tekbe adom? Ők pedig rendelének néki harminc ezüstpénzt. Az időtől fogva keres vala al­kalmatosságot Judás, hogy őtet el­árulná. A pogácsás innepnek pedig első napján ménének a tanítványok Jé­zushoz, ezt mondván neki: Hol akarod, hogy megkészitsük néked ételedre a Husvétibárányt? ő pedig monda: Menjetek el a városba egy emberhez és ezt mond játok néki: A Mester ezt mondja: Az én időm közel vagyon; te nálad eszem meg a Husvétibárányt az én tanitványimmal. És aképen cselekedének a tanít­ványok, amint megparancsolta va­la nékik Jézus; és megkésziték a Husvétibárányt. És mikor estve volna, letelepe­dők a tizenkét tanítványokkal. És mikor ennének, monda: Bi­zony mondom néktek, ti közületek egy elárul engemet. És felette igen megszomorod­ván, kezdék egyenként néki mon­dani : Én vagyok-é az, Uram ? Ő pedig felelvén, monda: A ki velem együtt mártja kezét a tál­ba, az árul el engemet. Az embernek Fija jóllehet el­megyen, a mint meg vagyon írva ő felőle, de jaj annak az ember­nek, a ki által az embernek Fija elárultatik; jobb volt volna annak az embernek, ha nem született vol­na. Felelvén pedig Judás, aki őtet el akarja vala árulni, monda: Én vagyok-é az, Mester? Monda neki: Te mondád. És mikor ennének, vévé Jézus a kenyeret és mikor hálókat adott volna, megszegő és adá az ő tanit- ványinak s mondá: Vegyétek, elvétek, ez az én testem. És mikor a pohárt vette volna és hálákat adott volna, adá nékik, mondván: Igyatok ebből mindnyá­jan; Mert ez én vérem, mely uj Tes­tamentomnak vére, mely sokaknak bűnök bocsánatjára kiontatik. És mikor ezeket szólaná, imé Judás, egy a tizenkettő közül el­jőve és vele együtt sok nép fegy­verek!, el és íustélyokkal, kik a Papifejedelmektől és a népnek Vé­neitől bocsáttattak vala. A ki pedig őtet elárulta vala, adott nékik jelt, ezt mondván: Va­lakit én megcsókolandok, az a Jé­zus, megtartsátok azt. Annakokáért mihelyt Jézushoz jutott volna, monda néki: Egés- séggel Mester! és megcsókolá őtet. Jézus pedig mondá neki: Bará­tom, miért jöttél? Akkor járulá- nak és kezeiket Jézusra vetvén, megfogák őtet. Akkor Judás, ki őtet elárulta vala, látván, hogy őtet halálra kár­hoztatnák. megbánván dolgát, visszavivé a harminc ezüstpénzt a Papifejedelmeknek és a Véneknek. Ezt mondván: Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért. És ők mondának: Mit gondolunk mi az­zal ? ám te lássad! Ő pedig elvetvén az ezüstpénze­ket a templomban felfelé méné és felakasztá magát. A Papifejedelmek pedig azokat az ezüstpénzeket felvévén, mondá­nak : Nem szabad ezt a templom kincse közé tennünk, mert vérnek ára. És tanácsot tartván róla, megve- /ék azon a fazekasnak ama meze­jét, a jövevény embereknek teme­tésekre. Annakokáért hivattatott az a mező vér mezejének mind e mai napig. (Akkor telék bé a mit mondott volt Jerémiás próféta, ezt mond­ván : És vevék a harminc ezüst­pénzeket, a megbecsültetettnek árát, ki megbecsültetett az Izráel fijaitól. És adák azokat a fazekasnak mezeje megvételére, a mint az Ur rendelte volt nékem.) (Máté ev. 26:14—25, 47—50; 27:3—10.) MAGYARÁZAT. “Az embernek Fia jóllehet el- megyen, amint meg vagyon Írva, felőle, de jaj annak az embernek, aki által elárultatik; jobb volt volna annak az embernek, ha nem született volna.’’ Az Ur Jézus, mielőtt kinhalá- lát elszenvedte volna, szomorú hangulatban, a válás keserű érze­tével töltötte el az időt tanítvá­nyai körében. Az Ige szavainak be teljesedése közelgett. S bár Jézus örömmel halt meg a kereszten, mégis szomorú volt lelke mindha­lálig. Halál. Ehhez közeledett Jézus, de őt nem eme rettegett rémnek előrevetett árnyéka busitotta el. Embernél — legyen bárminő ke­gyelemei el s az idvesség remény­ségével megáldva — természetes e halált megelőző pillanatok szo­morúsága. Az Ur örömmel adta érettünk magát, de szomorú volt lelke mindhalálig azért, mert akikbe sze retetét árasztotta, akiket ki akart ragadni, meg akart menteni ezer veszedelmek örvénye széléről: a zsidó nép, hálátlan lett hozzá, sőt a legnagyobb döfést — melyek fenséges türelmét megpróbálták — tanítványától kapta. Az Ur célzott a vacsorán elárul- tatására, mire a tanítványai szomo ruan kérdezték: “Én vagyok-e az, Uram?” Péter, a sziklahitü, ke­mény szavakkal erősítette, hogy meg nem fogja tagadni a Mes­tert, akármi történjék. S Judás elárulta a Mestert. S Péter megtagadta őt, midőn a tűz világával, a Jézust kínzó poroszlókkal szóba ereszkedett. S Jézus megbocsátott nekik. Megbocsátott Péternek, ki megta­gadta, de rögtön keserves bünbá­Jézus és Judás. natot érzett s megbocsátott Judás­nak, ki felakasztotta magát. Péter bünbánatán, elhatározá­sán egy uj, dicső élet épült föl, Judás büntetése a kárhozat lön. Jézust, az Igét, az Anyeszent- egyházat gyakran elárulják, meg­tagadják gyenge hitü tanítványok, gonosz érzelmeket takargató, név­leges keresztyének. Istennek szép szavak1 al, jótettekkel mutatják, emlegetik igaz voltukat, de a gyen­ge, minden kisértésnek engedő hit vagy egy, a lélekből ki nem irtott indulat az Ur megtagadására, el­árulására indítja. Ha botlás után bünbánat kelet­kezik, uj életre kelhet a bűnös Is­ten kegyelméből. Aki azonban Ju­dás módjára bizonyos bűnöket fejlesztget lelkében, az bűne elkö­vetése után a kárhozatra számít­hat. Sötét éjszaka lehetett az olajfák kertjében. Jézus még itt is taní­totta tanitványait. Azok azonban fáradtak voltak már s elaludtak Jézus imádkozott a Mindenható Atviához! Hirtelen világosság fénye tör elő a sötétségből. Lámpások fénye ez. Hallani lehetett a katonák lé­péseit. akik kezükben karddal és fegyverrel közeledtek. Jézust ke­resték. Volt közöttük egy vezér, aki irányította őket. Ez a férfiú a megfizetett Judás volt, az Urnák egyik tanítványa. Most is kezében tartja az erszényt és a pénzt: az árulásának gyalázatos bérét. Judás felajánlotta szolgálatait Jézus ellenségeinek, a főpapoknak. Megígérte, hogy 30 ezüstpénzért elárulja azt, akitől ő annyi sok jót kapott, az Üdvözítőt. Amikor közel volt már hozzá: megcsókolta e szavakkal: ‘Egész­séggel, Mester!” Ez volt az árulás jele. A katonák kivonják fegyve­reiket, azonban Jézus szelíd szava lefegyverzij őket. Nincs szükség fegyverekre ott, ahol Jézus van. Maguk a katonák is meglepődnek, egy pillanatra megborzadnak ta­lán... majd kötelességüket telje­sítik s elviszik a hitnek fejedel­mét. Óh, látjátok-é, mint hurcolják az ártatlant. Viszik a főpapokhoz. Ám Judás már nem vezeti őket. Furdalja már gonosz tette után a lelkiismerete. Óh, mit tettem? Támad ellene a lelkiismeret. Siet vissza a főpapok­hoz. Ne bántsátok — mondja az áruló halálos félelmével. — Ártat­lan Ő! Mindegy! A főpapok már nem hallgatnak rá. Hiába szórja szét a templomban a pénzt... bűnös lel-

Next

/
Thumbnails
Contents