Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1913 (14. évfolyam, 1-50. szám)

1913-02-15 / 7. szám

8 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 7. sz. Február 15. Mértékletesség. Kirándulás a hegyekben. ügy, nyugati államokban élő család elhatározta, liogy valame­lyik szép napon kirándul a szom­szédos Rocky hegységhez. A ter­vet csakhamar valóra is váltották. Fgy szép nyári napon elindultak a hegy megmászására, azonban alig értek a hegy lábához, az anya és kisebb gyermekei máris oly fá­radtságról panaszkodtak, hogy férj ás a nagyobbik fiú elhatároz­ták, hogy a további utat a felfoga­dott vezetővel egyedül teszik meg. Lassan, óvatosan lépkedve ha­toltak mindig feljebb és feljebb az örökösen hóval borított hegység csúcsa felé. Útközben beszélget­tek. Az apa azt mondotta, hogy véleménye szerint a svájciak a vi­lág legjobb hegymászói. A vezető azt felelte, hogy ő szerinte csak az a jó hegymászó, aki mindig veze­tővel indul útjára, s igy nem a svájciakat, hanem az angolokat tartja a legjobb hegymászóknak. Az angolok után a legjobb turis­ták a svájciak, azután az osztrá­kok, jó hegymászók a németek is. a kiknek azonban egy nagy, sok­kor végzetessé váló hibájuk van, j És ez az. hogy eindulás előtt sok szeszes italt isznak. Utravalóul is! visznek magukkal pálinkát és út­közben, a mikor tiszta fejre és biztos szemre oly nagy szükség van, még akkor is isznak. Beszél­getés közben mindig magasabbra értek, már jó magasan jártak, a mikor az egyik kanyarulatnál egy szemmel láthatólag jó bepá­linkázott férfi jött velük szembe, a kivel pár szót váltottak. Csönd ben haladtak topább, már csak rövid egy-két órai ut választotta cl őket a hegy ormától, midőn hir­telen villámlani kezdett. A vezető nyomban megállóit, majd sebes visszavonulást vezényelt, rövid ut után egy fedett sziklapárkány­hoz jutottak, a mely védelmet ■ - »irtott a közben teljes erővel kitört hóvihar ellen. Tüzet gyúj­tottak, s igy biztos helyen, tűz mellett melegedve várták a hóvi­har lecsillapodását. Egy óra múlva a vihar elült. A társaság visszafelé indult. A fiú kíváncsian kérdezgette a vezetőt, hogy hová lehetett az az ittas férfi a kiírni útközben találkoztak. A > ezefő azt mondotta, hogy bizo­nyára vala' ol menedéket talált, vagy elérte a hegy lábánál lévő szállodát. Beszélgetve haladtak lefelé, útközben egy hóbuckához értek, a vezető tovább akart ha­ladni, de a fiú kíváncsian odasie­tett és botjával lökdösni, túrni kezdte a hóbuckát. Egyszerre, úgy rémlett előtte, hogy a botja valami keménybe ütközött, kiált­va hívta a vezetőt és édesapját és mind hárman gyorsan nekiláttak, hogy a havat szétturják, mily nagy volt meglepetésük, a midőn a több lábnyi hó alatt eszméletlen állapotban, pálinkás üvegét kezé­ben szorongatva, arra az emberre ismertek, a kivel találkoztak. A botokból hordágyat rögtönöztek, reáfektették az eszméletlent és megkettőzött sietséggel vitték a szállodába, hol csak órák múlva tért magához. Első tekintete a mellette heverő pálinkás üvegre esett, melyet ci­pője sarkával ezer darabra zúzott, majd komoly arccal igy szólott: — Soha többé nem iszom. És meg is tartotta fogadalmát.-----o----­AZ ERŐS NÉP. Zsi gmond királytól kérdezte egyszer valaki, hogy mely népet tart ő erősnek? Azon népet, ame­lyet a jó szerencse nem tesz biisz kévé és a balsors nem csiiggeszt el. A jó keresztyén a szerencsét, ke­gyet. barátságot csak annyiba ve­szi, mint a fa a levelét, melyek bizorvos időközökben lehullanak anélkül, hogy a fának ártanára1', mert ő életerejét önmagában hord ja. Mi is oda igyekezzünk, hogy •Jézust szivünkbe fogadjuk, az 5 kegyelmét bírjuk minden más egyéb veszteség ne okozzon bána­tot. Aki a pénzét elveszti, az vala­mit vészit, aki becsületét veszti el, az sokat vészit, aki Istent veszíti el, az mindent elveszített! Orvos első szava amidőn a beteg bevégezte panaszát, ez: ÚRNŐBEN VAN A GYOMRA? A legtöbb betegség ugyanis a rendetle­nül működő gyomortól származik, te­hát a doktor is első sorban itt keresi a baj okát. Ez is bizonyítja, hogy mennyire szükséges gyomrunk rendbentartásá- ról gondoskodni, vagyis használni a Egy nagy dobozzal akár ide, akár az ó-hazába 1 dollárért küld a felta­láló: Partos Patika 1HO SocoimI Ave. Vniv York. N”. Y. Regény KÉT PÁRT KÖZÖTT. — Történelmi regény. — Irta: Kovács Endre. (6-ik folytatás.) Végre a kürtszó is elhal egészen aanak a jeléül, hogy a vadász tár­saság már mind együtt van. Fé­nyes előkelő társaság ez, melynek központja, lelke a deli termetű fő­ispán, a fiatal Rákóczi. Körülötte feles számban szembetűnő a nemes urak rókaprémes sujtásos mentéje is. De a vadászok zömét a császári hadsereg különböző nemeinek tisz ti tagjai teszik, kiknek bábeli han­gos társalgásából csak úgy elvétve hallatszik ki egy-egy édes zengésű magyar szó. Az eperjesi várkastélyban is igen mozgékony, élénk élet ural­kodik. Fehér kötős kukták, bör- kötényes pincések türelmetlenül várják az urakat, hogy végre az ő szerepük is kezdetét vegye. Ez a fontos pillanat nem is so­káig késeit. A várkastély tágas udvara csakhamar zajos lett a megérkezett vadászok hangos vi­tatkozásától, a melyben még most is élénk vita tárgyát képezte, hogy a terítékre került egyetlen vad­kant ugyan kinek is a golyója tre- I feite el. | Miután az urak némileg asztal- képes állapotba szedték magukat, csakhamar benépesült az in> csik­landozó ételpárával telitett navy ebédlő, melyben a térje denies i asztal szem-szájnak kedves terhé­vel ugyancsak incselkedett az urak nagyfokú appetitusáva! •Tó ideig csak az evöszközök csengése, meg az ezüst tányérok és tálak kongása volt hallható. Amint azonban az ételek fogytak, azonképen a poharak is mind sű­rűbben ürültek s minél gyakrab­ban kocintottak, annál hangosabb lett a társalgás is. Mondanom is fölösleges, hogy mikorra az aranyszínű sárospata­ki bor meglehetős mértékben tü- nedezett el a lakmározó társaság torkán, egyre beszédesebbé váltak úgy a csupaszra borotvált, mint a kaeskaringós bajuszszal ékeskedő ajkak s mindig sűrűbben hangzot­tak el a fejedelmileg gavallér há­zigazdát dicsőítő dikciók, vagyis a mai nemzetközi nyelven nevezett tósztok. És a derék házigazda meghatva válaszolt a — spanyol dikcióra is. Szó sincs róla. hogy a n^met tisz tek szivéhez is megtalálta az utat, bár olyan húrokat pendített meg. melyeket sehogyansem lehetett összeegyeztetni azzal az ordréval, melyet a császári hűséges zsoldo­sainak Bécsböl kommandiroztak. De hát illuminált állapotban megtörténhetik az a furcsa eset, hogy a német is bőgőnek nézi a csillagos eget s igy nem csoda, hogy a jókedv hullámai olyan ma­gasra csaptak, miszerint a vén kastély izmos falai már képtele­nek voltak magukban tartani a „Hoch soll er leben...“ fülbe­mászó melódiáját s az ablakon át utat nyitottak a szépséges nótá­nak, hadd gyönyörködjenek ben­ne az odakint levők is. Mig ezek bent mulattak, kint a hosszú, oszlopos ámbituson kurta nemesek, a Rákóczi-uradalom jobbágyai, féltelkesei stb., akik mint hajtok vettek részt a vadá­szaton, szintén bőségesen élvezték p házigazda vendégszereteté . Nem kevésbbé gyakran üritgett'k a rézkupákat ő kegyeim 'k 1 dikciókban tárták ki ők is s i érzelmeit; s ezek az ékes felkö ■ ö tök amily csendesen hangzottak e' épen oly áhitatosan emelte tekir letét a szóló az ég felé, hogy: — A jóságos Isten világosiba meg az elméjét Rákóczinak, na y Zrínyi Hona tettekre hivatott f: nak... És milyen mélységes sóh :j szakadt fel az ámbituson a telkek­ből, mikor odafentről lehanerzott az az előbb említett német nóta! — Nem érjük meg mi azt, — sóhajtott mélyen egy javakorbel' magyar, ajkához emelve a kupát, aztán odanyujtá őszbecsavarodott szomszédjának. Az elfogadta s miután jót hu zott belőle, biztatóan mondá : — Várd csak a sorát öcsém! Majd elkövetkezik mindennek az ideje. Még magam is hasznát aka­rom venni rozsdás fringiámnak.. . —Adja Tsten, hogy úgy legyen! — Úgy legyen! Odafentről kardcsörtet és zaja hangzott le. A tiszt urak cihelőd- tek. Elég volt a jóból, készülődtek haza felé. Előbb azonban egy kis tréfás jelenetet rögtönöztek. Az egyik labanc tiszt, hajdú hadnagy a Batthiány magyar re­gimentjéből (mert voltak ilyenek német mundérban is), valószínű­leg igen a fenekére nézett az ezüst­serlegnek. A többi még egészen jó karban volt, mikorra a hős hajdú már „macscs“-ra vált és addig bólogatta hosszú fürtös fejét, mig belefáradva, végül is biztos tá­maszt keresve, ráhajtotta az asz­talra és nem so^ra hangos hor- rí’ogíssal ado+t. kifejezést állapo­dén való megelégedésének.

Next

/
Thumbnails
Contents