Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1913 (14. évfolyam, 1-50. szám)

1913-09-20 / 38. szám

o AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK. LAPJA 38. sz. Szeptember 20. Regény KÉT PÁRT KÖZÖTT. — Történelmi regény. — Irta: Kovács Endre. (36-ik folytatás.) Bercsényi törte meg a kínos, de sokat elrejtő csendet: — Öcsém! — mondta az őszin­teség igaz hangján, — adja a ma­gyarok Istene, hogy ne következ­zen be, amire most mind a ketten gondolunk, én azonban félek tőle, hogy igy lesz... de mondom, adja az ég Ura, hogy ne legyen rá ok, de ha mégis... (Itt lehajolt a derék főur, hogy homlokon csókolja fiatal barát­ját, aztán hatalmasat csapott drá­gakövektől csillogó széles kardjá­ra .) — Ha úgy lészen, — ismételte ünnepélyes hangon, — akkor ez a testvéri csók az esküm rá, hogy intésedre e szablya bármikor ki- röpül hüvelyéből. XII. Hiú remények. Gróf Bercsényi Miklós föltevé­se, hogy Becsben ad acta teszik a felvidék panaszait, hovatovább beigazolódott. A viszonyok nem javultak, maradt minden úgy, a hogy volt, nagy szomorúságára Rákóczinak, aki mégsem akart még gondolatban sem kételkedni a magyar király szavában. De érte őt még egy nagyobb csa­lódás is. Mindig remélte, hogy az idők folyamán s főleg, ha Lipót császár a törökökkel végleges bé két köt, a szultán a békefeltéte- lek közé felveszi a Thököly vei kibujdosott kurucok bünbocsána- tá- is és végre viszontláthatja édes anyját és mostohaapját. Ez a reménysége azonban a császári csapatok győzelmei foly­tán teljesen elhanyványult, mig végre a karlóezai békekötés 1699 után végképen szétfoszlott. Thö- ’ U hiinhncsána­Kis fia ugyanis nagy beteg lett s az apa nem volt képes gyermeke betegágyától eltávozni. Ehhez já­rult még, hogy hitvese anyai örö­möknek nézett elébe. Rákóczi te­hát ismét Tapolcsányba, Erzsébet Kénjéhez vitte családját, hol nem sokára bekövetkezett a kis Lipót halála, kiért a gondviselés ismét egy egészséges fiúval kárpótolta a gyászba borult családot. Rákóczi ez; úttal is be akarta bi­zonyítani az uralkodóhoz való lo­jalitását, mert most meg az ifjú trónörököst, a már megkoroná­zott József főherceget hívta meg fia keresztapjának. A trónörökös készségesen tett eleget a boldog apa kívánságának, akihez egyéb­ként baráti vonzalom is fűzte, s örömmel adta beleegyezését, hogy az újszülött a keresztapja nevét vegye föl a keresztségben. .. .És ha majd a viszonyok megengedik, — izente a főherceg Rákóczinak, —- szeretném, ha föl­kerekednétek és eljönnétek Bécs- be, hogy megláthatnám kis ke­resztfiamat. No meg aztán, hogy hálámat is kifejezzem az én ked­ves komaasszonyomnak, mert vég­re is az övé az érdem, hogy már ér. is vagyok valaki: — kereszt­apa . Ilyen összeköttetés, az uralkodó házzal való ily barátságos viszony mellett ki hinné aut el, hogy Rá- kóczirak mégsem sikerült népe javára valamit kivívnia, sőt még csak ezután domborodott ki mind­jobban az az éles ellentét, mely a Vám srill a fondorkodása, titkos törekvései nyomán az uralkod'- •és népe közt mindjobban előtér­be nyomult, úgy, hogy az 1700-;k évben Magyarországról minden* el lehetett volna mondani, esa1' éppen azt nem, hogy ősi alkot­mánynyal biró, jogait vérrel, apostoli koronáját pedig a keresz- tyénség védelmében szerzett ön­álló, független királyság. Arról szó sincs, hogy Rákóczi 1, n -U n r- U A—no 1 p +1 vol ti;] fpl gPfTPq fújt, mert téli időben ezt is szá­mításba kellett veiüii — jó lo­vakkal is legalább e^y hétig tar­tott s ez alatt az idő alatt az utas ugyancsak ki volt téve az idő­járás szeszélyességén kívül még sok egyéb viszontagságnak is, a miből nem hiányzott egy kis ut- széli kaland az éhes odvasokkal, sőt még holmi rablócsapattal sem, a mik ellen a sátorszerü ekhós alkalmatosság éppen nem nyúj­tott biztos védelmet. Rákócziék utazásánál mindezek az alkalmatlanságok természete­sen szóba sem jöhettek volna, hi­szen egy főispán csak rendelke­zett annyi hatalommal, hogy az utazásnak az ilyen vele járó kel­lemetlenségeit elhárítsa magától. De az időjárásnak még sem paran­csolhattak a főispánok. Egyszóval, Rákóczinak bár­mennyire is szeretett volna egy kissé széttekinteni a “Residenz- stadtban”, családjára való tekin­tettel le kellett mondania erről az óhajtásáról, hacsak egymaga nem szánja rá magát, hogy néhány hétre felránduljon, amire azon­ban ismét csak nehéz szívvel tud­ta volna magát elhatározni a jelen körülmények között. Pedig a többi közt, légióként is, arról szeretett volna némi tájéko­zódást szerezni, hogy tulajdon­ionképpen miben áll annak a hi- ’■es vizsgálatnak az eredménye?—- Hol feneklett meg a dolog, mert, ’ogy nincs már “napirenden”, arról elég bizonyságot szerzett. És erre a gondolatra ismét ko­morrá vált Rákóczi szelíd arca.. A bensejében dúló kétség egye fo­kozódott. Valami szomorú sej e- lem kerítette hatalmába elméiét, s fülében ismét megcsendült Ber­csényi baljóslatú hangja. — Vájjon nem jogos-e az ő bi­zalmatlansága a jövő iránt? — kérdé önmagától Rákóczi s rög­tön meg is adta rá a választ, ilyen formán: __ A 7 t3ri/ P«tt Vn'monTTOn, T— És nem is engedte, hogy a szol­ga távoztával bezárja maga után a nagy szárnyas ajtót, az ur ma­ga ment elébe a küszöbig jobb­ágyának, aki miután Rákóczi cí­meres bárány bőr kucsmáját hosz- szunyelü baltájára akasztotta, (másnemű önvédelmi eszközt még a főispá«"£fhbereinek sem volt sza bad hordaniok) most azzal volt elfoglalva, hogy juhbőr bekecsé­ről az itt-ott csillogó zúzmarát fricskázta le bütykös ujjaival. Föl nem merte volna emelni ura előtt a tekintetét a világért sem, hanem igen alázatos hajlon- gások közlött totyogott befelé a szobába s csak mikor a vállával fcetámasztotta az ajtót, vetette fel üstökös fejét. És ekkor Rákóczi alig tudta le­küzdeni hangos meglepetését. — Igenis, jó uram, — mondá halkan a jövevény, — én volnék. — Mentonika! — hagyta el Rá­kóczi ajkát a meglepetés szava,— te itt vagy? Ez megint valami bajt jelent. —- Na éppen nem, — pislogott az előbbi bizalmat gerjesztően.— Bécsből jövök, izenetet, hoztam. — Kitől?! — Aspremont gróftól. Rákóczi könnyebbülten lélek­zett fel. — Ök igen jól vannak és hason­ló jókat kívánnak, — folytatta Mentonika közömbös hangon. — De nagyon kiváncsiak rá, hogy miként van a hercegnő és a kis unokaöcscsük? — Óh, jól, hála Istennek! — örvendezett Rákóczi. — Ha nem | -nka ilven cudar a" idő. már föl is mentünk volna Becsbe. Mentonika kellemetlenül le­gyintett a kezével: — Hadd ezt, uram ,még rá érsz a vizitelésre. Egyébiránt én most Sárosból jövök, ott nincs semmi baj. — De mi újság Bécsben ? — tü­relmetlenkedett Rákóczi, sejtve, J— «***-----------------QflQ.lr .OiDXIlJND_A_S r

Next

/
Thumbnails
Contents