Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1913 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1913-07-19 / 29. szám
H AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 29. sz. Julius 19. Regény KÉT P-ÁRT KÖZÖTT. — Történelmi regény. — Irta: Kovács Endre. (27-ik folytatás.) Ös sokatmondóan méregette végig szúró pillantásaival a Rákóczi háta mögött álló vasas-káplárt. Szó sincs róla, hogy a deres ba- juszu kuruc szavai ne tapintottak volna elevenre; Rákóizi azonban úgy tett, mintha nem értené a gyöngéd célzást, ám azért még sem állhatta meg, hogy válás? nélkül hagyja. — Majd lesz az még másként is, — mondta csak úgy odavetve. — Mi is úgy hisszük, — hagy ták helybe azok. Ezalatt a jármű is egészen közel döcögött, mire Rákóczi egy pár jó biztató szóval Istennek ajánlva őket, tovább lovagolt táncoló paripáján, mig amazok hosz- szasan néztek utána s csak nagy sokára folytatták utjókat. De vájjon hová vezetett az? - Ki tudná azt megmondani. Három vagy négy napra a fentebb elmondottak után, nagy sürgés-forgás tette hangossá a kista- polcsányi kastélyt, melyben Rákóczi Erzsébet asszony osztogatta annak idején parancsait. Ilesszeni Amália egy egészséges fiúgyermekkel ajándékozta meg boldog férjét s a mint mondani szokták a sablonos jelenté sek: “az anya és újszülött a körülményekhez képest jól érezték magukat. ” Száguldó paripákon egyenruhás hírnökök vitték meg mindazok számára, akiket megillet, az örvendetes családi esemény hírét. Természetesen elsősorban őfelsége Lipót császárnak, akit Rákóczi hűséges alattvalói hódolattal, kis fia keresztapjául kért fel. A jóságos ura'kodó kegye'en fogadta a megtiszteltetést s egyúttal azon óhajtásának adott kifejezést, miszerint nagy örömmel venné, ha az újszülöttet Lipótnak keresztelnék Ez a legfelsőbb helyről jött óhajtás egyébiránt felesleges is volt, mert R'kóczi sziikebb családi körben már előbb usv határozta el, hogy a mennyiben ö felsége nem utasítaná vissza a komasá- got, kis fia a keresztapja nevét fogja viselni. Nem felelne meg azonban a történeti igazságnak, ha elhallgatnék, hogy Rákóczi Erzsébet, a jóságos nagynéni szó nélkül hagyta volna a dolgot. A derék magyar matróna sehogy sem tudott kibékülni azzal a szerinte fonák gondolattal, hogy egy Rákóczinak — Leopold legyen a kereszt neve. — Rákóczi Leopold! Rákóczi Lipót! — hát ez bizony nagyon furán hangzik, — töprenkedett. No de hát egy kis asszonyi zsör- tölődés után mégis csak belenyugodott a változbatatlanba Erzsébet asszony is. Hiszen mi tagadás benne: a büszke önérzetnek az ő szivében is helyet szorított az a ludat, hogy ime komaságba kerülnek Lipót császárral. Talán fölösleges is külön kiemelnem, hogy ha nem is hét országra., de legalább hét falura szólt a keresztelési ünnepség. Hát az még milyen örömet okozott a boldog apának, mikor fényes kísérettel öreg barátját, Nigraeli grófot látta a kastélyba vezető, platánfákkal szegélyezett utón, habos almáspej paripáján galoppozni. Már messziről integetett a derék tábornok; mikor pedig lese- gitették, mindkét karját kitárta hogy ifjú barátját keblére szőrit sa. — Megjöttem, — mondotté, örömteljes hangon, miközben ismét megölelte a boldog apát. — Isten hozott, kedves bátyám! — Mondá Rákóczi őszinte öröm mel. — Biztositlak, hogy nem lett volna teljes boldogságom fölött rzett örömem, ha hiányoztál vol na. — Én úgy is eljöttem volna, — mondá nevetve a vén katona. — T)e most kétszeres örömem van, mert egyúttal kedves kötelességet :s kell teljesítenem. Rákóczi mintegy kérdőjel bá múlt vén barátja arcára. — Hogyan? — kérdezte bizonyos titkos sejtelemtől fátyolozott hangon. — Kötelesség, kedves kötelesség. — ismételgette, — hát persze hogy az igaz barátnak kötelessége részt venni a boldogságában. —Jó, jó, csak ne áradozz öcsém. Én itt most nem mint a te vén barátod. harem mint ö felsége képviselője ’Mentem meg. Értesz most már? Rákóczi elégiilten mosolygott, de azért csak igen tartózkodva érinté a kérdést. — Ő felsége t^lán kegyes volt... — Tgenis, — vágott közbe Nigraeli generális, - - ő felsége ke gyes volt a komaságot elfogadni, és nekem juttatni a szerencsit t'ocy fiad keresztelésénél őt képviseljem. Nos, hát most értess már, ugy-e ? Én most két személyt képviselek itt. Ő felsége legkegyelmesebb urunk, Lipót császár és király legmagasabb személyét és Nigraelit, a te öreg barátodat. Rákóczi az igaz meghatottság hangján szólt: Ő felsége igen kegyes. .. — Jó, jó — mondá Nigraeli gróf — hagyjuk most ezt. Térjünk át a dolog érdemesebb részére. Hát hol van az a fiú, hadd csipkedjem meg az arcát, a miért szives volt és igazat adott a jövendölésemnek. Ugy-p mondtam hogy fiú lesz? Hehehe!... A generális olyan jóízűen nevetett, hogy a könny is kicsordult szeméből. Aztán ismét türelmetlenül sürgette: — Na, liát mi lesz? Hozzátok már elő azt a legényt, hadd mutatkozzak be neki... Éppen már hozták is. Egészséges arcú, fehér bóbitás dada hozta be a kis “princet,” a hogy a generális ur etsö pillanat ban megtitulázta. A nyolc napos kis csöppség olyan élénken m olygott a bozontos bajuszu öreg katonára, hogy ez csupa szerététől csaknem agyonölelte. Pár pillanatig elégiilten nézte i gyermeket, majd mikor betelt a gyönyörködéssel, nagyot pattin- ott bütykös ujjaival. — No, öcsém, tiz éves korodban már hadnagy leszesz, még pedig az én hadtestemben. .. S hogy a kis ártatlanságot azonnal katonává avassa, addig-addig nézegette, mig a dada ki nem p' 'válta a princ apró kezecskéit, a nelylyel aztán Nigraeli megérin- ’ette széles kardja markolatát, j 'ezve, hogy az apróság, ime, ‘‘as' - -zentálva ”. van. — Hanem — fordult most isiiét a jelenetben gyönyörköd" Rákóczihoz. — hadd lássuk mos' már az anyját is. '’"'«»érdem1’ ’’ogy az öreg katona lábaihoz rak- ’a igaz hódolatát... Odabent pedig, az égszinké’ butorzatu szobában ezalatt Rákó- cziné viaskodott egy hórihorga kassai doktorral, no meg egy kői - cös tudós asszonynyal. A halovány arcú. boldog anva már egészen belepirult a vitatkozásba, a melyet a két tudós s?e mélyiséggel folytatott a fölött a kényes théma fölött, hogy igenis ő legjoban el tudja bírálni, hogy nem lesz-e ártalmára, ha elhagyva betegágyát, igéző pongyolában fogadja házuk legjob barátját, a derék Nigraeli generálist. Az élénk eszmecseréből természetesen Rákócziné került ki győ-'. tesen s miután elkészült az “ál lapot’’-hoz illő toalettjével, férje legnagyobb meglepetésére éppen akkor jelent meg a fogadószoba küszöbén, mikor a generális ur azon erősködött, hogy neki még ma, most ebben a minutában be kell mutatnia hódolatát Magyar- ország legszebb asszonya előtt. .. —Óh, bájos hercegnő! — ros- roskadt térdre a vén katona, minden ceremóniális póz nélkül, — engedje meg, hogy ez az alabást- rom kezet őszinte csókjaival halmozza el férjének, az én kedves Francikámnak öreg barátja. És nyomban úgy tett, amint mondta; majdnem felfalta az oda- nyujtott apró kezeket, melyek csakhamar pirosra váltak a szapora cuppantások alatt. Majd fölállva, tábori táskájából, a mely még mindig nyakán lógott, előkotorászott valami finom hártyába göngyölt kis csa- magot. Nagy óvatossággal bontotta ki, nire egy miniatűr antik váza lett átható remegő kezében. — Ezt pedig ,ezt a csekélységet — mondá ünnepélyes hangon, — fogadja tőlem szívesen. Higvje el, sohasem gondoltam reá, hogy lesz valaki e földön, akinek a kedvéért megválók tőle. Majd ellágyulva folytatta: — Egyetlen nőtestvérem hagyománya. Egy tehetséges velencei szobrász készítette s ezzel fejezte ki hódolatát nőtestvérem iránt, a kit elérhetetlen csillagnak tartott, holott pedig ő is csók neki ragyogott. A sors úgy akarta, hogy ne tudhassák megértetni egymással érzelmeiket s igy történt, hogy szegény nővérem kolostorba, a boldogtalan ifjú szobrász pedig a Lagúnák fodros habjaiban keresett gyógyirt sajgó szivére. A harcokban edzett öreg katona itt elcsuklott s nehéz könnycsepp gördült le nyílt, őszinte arcán. — Mily szomorú történet. — jegyezte meg Rákócziné kinek len- virágkék szemeiben szintén ott csillogott egy drága gyöngy. — Igen, — hagyta h°lvbzn Nigraeli gróf, amúgy katonában lerázva magáról a m«lt szomorú emlékének súlyát. — De hagyjuk ezt... Ismét derültre váló arccal még incselkedni is kezdett: — De nem azért küldött ide engem ő" felsége, hogy halotti pré cMkációt tartsak... Egyik kezét Rákóczinak, a másikat pedig feleségének nvu’tva folytató: — Ez tehát, bájos bpree^nő az én szerény ajándékom a boldog
