Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1913 (14. évfolyam, 1-50. szám)

1913-06-07 / 23. szám

8 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 23. sz. Junius 7 GYERMEKEKNEK. A KANÁRI MADÁR. Bessie kedves kis kanári mada­rat kapott születése napjára. A kis madár vidoran ugrált rézka- ütkájában s napestig dalolt. Mi­dőn Bessie a kis madár körül vi­dáman ugrált, kérdé tőle atyja: Mindig ennyire fogsz örülni ma­daradnak? Fogsz neki mindennap friss vizet és élelmet adni, s nem feledkezel meg róla soha ?— Meg­látja édes atyám, hogy mindig gondját viselem! viszonzá Bessie. Ezek az intések egyidőre Bes- siet buzgóbbá tették, de aztán megint csak a régi hanyag leány­ka lett, aki napestig csak a bábui­val játszott, nem törődve a kis madárral. Az atya egy napon hosszabb út­ra indult. Elindulása előtt még egyszer a lelkére kötötte Bessie- r.ek, hogy a kanári madarat ren-! desen etesse, itassa. Bessie megígérte, de mihelyt atyja kinnt volt a kapun, már nem gondolt többé Ígéretére. Csak a bábuival játszott. . . Az első napokban és hetekben csakugyan állotta a szavát Bessie. Minden reggel, mihelyt fölkelt, szaladt a csaphoz, friss vizet adott a madarának, aztán kendermagot tört számára, sőt annyira szerette, hogy gyakran még cukrot is adott neki. A kis madár jó kedvvel csip­kedte az édes cukrot. Egyszer csak e) kezdte hanya­golni a kis kanárit. — Reá unt, nem sokat törődött vele. Cukrot meg egyáltalán nem adott neki,— sőt még az is megtörtént, hogy el­mulasztó élelemről is italáról gon­doskodni. Atyja többször intette: Bessie, ne mulaszd el enni és in­ni adni madaradnak, hiszen látod, be van zárva, nem kereshet élel­met magának és éhen kellene vesz nie. ha nem gondösködnak róla. Néhány nap múlva visszatért az atya s keidé Bessietől: Mit csinál­tál a madaraddal? — Bessie meg­ijedt. Atyja távolléte alatt egy­szer sem adott enni a madárnak. Oda megy a kalitkához, hát a sze­gény kis madár a kalitka fenekén feküdt élettelenül. Éhen veszett. Az atya nagyon megharagudott Megverte Bessiet s igy dorgálta I meg: Te hanyag gyermek, szivte- -liii voltál, éhen veszni hagytad azi a szegény ártatlan kis állatot ! Megérdemled, hogy megbüntesse­lek. Hoztam neked szép uj ruhát, cte nem adom oda. Takarodjál a szemem elől! I Bessie sírva sompolygott el. — j Ezután mindig jól viselte magát s I édes apja kiengesztelődött. ÖT KIS KUTYA. öt kis tarka Öt kis barka Egyre morgó Kis kutyácska Egyre simák Egyre rínak Összebújva Tejre várva. A«*«««**«****« Regény KÉT PÁRT KÖZÖTT. — Történelmi regény. — Irta: Kovács Endre. (21-ik folytatás) Egyedül járt végig-hosszig a nagynak éppen nem mondható szobában, gondolataiba merülve, mint a kinek igen fontos állami terhek nehezedtek vállaira. Végre nyílott az ajtó s belépett ő eminenciája, akihez már szintén volt szerencsénk. Elégülten nézett körül s türel­metlenül várta, hogy titkos meg­bízottja beszámoljon eljárásának eredményéről. Mentonika pedig nagy óvatos­sággal igy kezdé: — Hm! — Hm! — felelt ő eminenciája. De aztán követ élőbbén lépett fel. — Ebből ugyan, jó ember, édes keveset értek. Hm ! hát mit mond maga ezzel a... ezzel... a... hogy is mondjam na. .. igen. . . ezzel az egymás mellett kimondott két betűvel? Mentonika szörnyű komoly arcot vágva még egyszer megismételte előbbi fontos kijelentés, de az­tán mégis jónak látta bővebben, részletesebben is nyilatkozni. — Jelentem eminenciádnak, hogy ott voltam... — Na végre talán már feloldó­dik a nyelve, — szólt közbe türel­metlenül a kegyelmes ur. — Hát aztán mi újság? — fir­tatta tovább. — Annak rendje és módja szerint akarok mindent előadni,— fontoskodott Mentonika. Ponto- í sen. hogy egy szót se hagyjak ki a dologból. .— igen, igen, én is azt akarom, hogy pontos jelentést kapjak. | — Igenis, kegyelmes uram. I — Na hát hadd hallom, ki vele! ! — Mentonika előhúzta zsebéből j azt a bizonVbs nagy pecsétes leve- I let. a melyről ugyan már megle­hetősen letöredezett a vörös viasz és kisimitgatván az összegyűrt le­velet. pózolva kezdé: ■ —Ezzel a levéllel, kegyelmes uram. azért állítottam be, hogy nagyobb bizalmat ébresszek ma­gam iránt... — Jól tette. Csak tovább, to­vább ! —Kapu, ajtó könnyen felnyílt előttem, de Rákóczit nem talál­tain . . . — Micsoda f— kiáltott fel ő eminencziája meghökkenve. — A szobájában... folytatta ;avarta’anul Mentonika. — Vagy úgy! — Igenis. Várakoznom kellett reá egy szobában, a melyben egy kis helyi szemlét tartottam. — Helyes, nagyon helyes! — A szobában levő Íróasztalon egy nagy árkus papiros volt, tele- irva — és ő felségének szólt. — Micsoda? Mentonika most már belejött a “referálásba,” nem engedte ma­gát zavartatni, hanem megszakí­tás nélkül folytatta: “Felséges uram és királyom, nékem különösen jóltevő atyám, népeidnek és hü alattvalóidnak, nemkülönben Isten után első pat- rónusa, az özvegyek és árvák vi­gasztalója, Tdvezitőnk országának apostoli helytartója, a szent atyánk, a római pápának méltó szolgája és egyúttal a szent biro­dalom helytartó felséges császára, valamint a dicsőségesen. .. ” Na hát itt már ő eminenciája türelmének amúgy is megfeszített fonala elszakadt. Nagyot toppan­tott ezüstcsattos topánkában szo­rított tömzsi lábával és egész ne­kivörösödve förmedt, rá emberére. — Mit prézsmitál itt nekem össze-vissza ? Mentonika tovább is nyugodt maradt. — Rákóczi apellátáját olvasom. — Aztán minek olvassa? ? — Igen fontos dolgok vannak benne... — Akkor hagyja el a cikornyá- kat és mondja csak a velejét. — A mint parancsolni kegyes­kedik eminenciád. Tehát azokat a fontos dolgokat, akarom hallani! — A során akartam menni, — szerénykedett Mentonika, — de ha parancsolni kegyeskedik, a vé­gén kezdem. . . — Szakrament nohainal!— tört ki végre türelmét vesztve ő emi­nenciája, kezdje a fontosabb ré­szénél. , Végre megemberelte magát a ravasz Mentonika és fontoskodó ábrázattal, sőt néha szörnyük üd­ve beszélte el, hogy Rákóczi e?y cseppet sem aggódik sorsa miatt, mert szentül hiszi, hogy a kiizde- 'eIliben ő kerekedik felül. Egy levél van a birtokában, a darmstadti Magdolna hercegnő levele, amelyet esküvője után ép­pen harmadnapra irt neki a her­cegnő. Ezen levélből megtudta Rákóczi, hogy a hercegnő él. és hogy holt hirét csak azért keltet­ték, hogy Rákóczival való ház s- ságát megakadályozzák. Hasonló­képpen álnokság volt az is. hogy a darmstadti udvart szinten félre vezették, amikor Rákóczit nyilvá­nították halottnak.

Next

/
Thumbnails
Contents