Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1913 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1913-06-07 / 23. szám
8 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 23. sz. Junius 7 GYERMEKEKNEK. A KANÁRI MADÁR. Bessie kedves kis kanári madarat kapott születése napjára. A kis madár vidoran ugrált rézka- ütkájában s napestig dalolt. Midőn Bessie a kis madár körül vidáman ugrált, kérdé tőle atyja: Mindig ennyire fogsz örülni madaradnak? Fogsz neki mindennap friss vizet és élelmet adni, s nem feledkezel meg róla soha ?— Meglátja édes atyám, hogy mindig gondját viselem! viszonzá Bessie. Ezek az intések egyidőre Bes- siet buzgóbbá tették, de aztán megint csak a régi hanyag leányka lett, aki napestig csak a bábuival játszott, nem törődve a kis madárral. Az atya egy napon hosszabb útra indult. Elindulása előtt még egyszer a lelkére kötötte Bessie- r.ek, hogy a kanári madarat ren-! desen etesse, itassa. Bessie megígérte, de mihelyt atyja kinnt volt a kapun, már nem gondolt többé Ígéretére. Csak a bábuival játszott. . . Az első napokban és hetekben csakugyan állotta a szavát Bessie. Minden reggel, mihelyt fölkelt, szaladt a csaphoz, friss vizet adott a madarának, aztán kendermagot tört számára, sőt annyira szerette, hogy gyakran még cukrot is adott neki. A kis madár jó kedvvel csipkedte az édes cukrot. Egyszer csak e) kezdte hanyagolni a kis kanárit. — Reá unt, nem sokat törődött vele. Cukrot meg egyáltalán nem adott neki,— sőt még az is megtörtént, hogy elmulasztó élelemről is italáról gondoskodni. Atyja többször intette: Bessie, ne mulaszd el enni és inni adni madaradnak, hiszen látod, be van zárva, nem kereshet élelmet magának és éhen kellene vesz nie. ha nem gondösködnak róla. Néhány nap múlva visszatért az atya s keidé Bessietől: Mit csináltál a madaraddal? — Bessie megijedt. Atyja távolléte alatt egyszer sem adott enni a madárnak. Oda megy a kalitkához, hát a szegény kis madár a kalitka fenekén feküdt élettelenül. Éhen veszett. Az atya nagyon megharagudott Megverte Bessiet s igy dorgálta I meg: Te hanyag gyermek, szivte- -liii voltál, éhen veszni hagytad azi a szegény ártatlan kis állatot ! Megérdemled, hogy megbüntesselek. Hoztam neked szép uj ruhát, cte nem adom oda. Takarodjál a szemem elől! I Bessie sírva sompolygott el. — j Ezután mindig jól viselte magát s I édes apja kiengesztelődött. ÖT KIS KUTYA. öt kis tarka Öt kis barka Egyre morgó Kis kutyácska Egyre simák Egyre rínak Összebújva Tejre várva. A«*«««**«****« Regény KÉT PÁRT KÖZÖTT. — Történelmi regény. — Irta: Kovács Endre. (21-ik folytatás) Egyedül járt végig-hosszig a nagynak éppen nem mondható szobában, gondolataiba merülve, mint a kinek igen fontos állami terhek nehezedtek vállaira. Végre nyílott az ajtó s belépett ő eminenciája, akihez már szintén volt szerencsénk. Elégülten nézett körül s türelmetlenül várta, hogy titkos megbízottja beszámoljon eljárásának eredményéről. Mentonika pedig nagy óvatossággal igy kezdé: — Hm! — Hm! — felelt ő eminenciája. De aztán követ élőbbén lépett fel. — Ebből ugyan, jó ember, édes keveset értek. Hm ! hát mit mond maga ezzel a... ezzel... a... hogy is mondjam na. .. igen. . . ezzel az egymás mellett kimondott két betűvel? Mentonika szörnyű komoly arcot vágva még egyszer megismételte előbbi fontos kijelentés, de aztán mégis jónak látta bővebben, részletesebben is nyilatkozni. — Jelentem eminenciádnak, hogy ott voltam... — Na végre talán már feloldódik a nyelve, — szólt közbe türelmetlenül a kegyelmes ur. — Hát aztán mi újság? — firtatta tovább. — Annak rendje és módja szerint akarok mindent előadni,— fontoskodott Mentonika. Ponto- í sen. hogy egy szót se hagyjak ki a dologból. .— igen, igen, én is azt akarom, hogy pontos jelentést kapjak. | — Igenis, kegyelmes uram. I — Na hát hadd hallom, ki vele! ! — Mentonika előhúzta zsebéből j azt a bizonVbs nagy pecsétes leve- I let. a melyről ugyan már meglehetősen letöredezett a vörös viasz és kisimitgatván az összegyűrt levelet. pózolva kezdé: ■ —Ezzel a levéllel, kegyelmes uram. azért állítottam be, hogy nagyobb bizalmat ébresszek magam iránt... — Jól tette. Csak tovább, tovább ! —Kapu, ajtó könnyen felnyílt előttem, de Rákóczit nem találtain . . . — Micsoda f— kiáltott fel ő eminencziája meghökkenve. — A szobájában... folytatta ;avarta’anul Mentonika. — Vagy úgy! — Igenis. Várakoznom kellett reá egy szobában, a melyben egy kis helyi szemlét tartottam. — Helyes, nagyon helyes! — A szobában levő Íróasztalon egy nagy árkus papiros volt, tele- irva — és ő felségének szólt. — Micsoda? Mentonika most már belejött a “referálásba,” nem engedte magát zavartatni, hanem megszakítás nélkül folytatta: “Felséges uram és királyom, nékem különösen jóltevő atyám, népeidnek és hü alattvalóidnak, nemkülönben Isten után első pat- rónusa, az özvegyek és árvák vigasztalója, Tdvezitőnk országának apostoli helytartója, a szent atyánk, a római pápának méltó szolgája és egyúttal a szent birodalom helytartó felséges császára, valamint a dicsőségesen. .. ” Na hát itt már ő eminenciája türelmének amúgy is megfeszített fonala elszakadt. Nagyot toppantott ezüstcsattos topánkában szorított tömzsi lábával és egész nekivörösödve förmedt, rá emberére. — Mit prézsmitál itt nekem össze-vissza ? Mentonika tovább is nyugodt maradt. — Rákóczi apellátáját olvasom. — Aztán minek olvassa? ? — Igen fontos dolgok vannak benne... — Akkor hagyja el a cikornyá- kat és mondja csak a velejét. — A mint parancsolni kegyeskedik eminenciád. Tehát azokat a fontos dolgokat, akarom hallani! — A során akartam menni, — szerénykedett Mentonika, — de ha parancsolni kegyeskedik, a végén kezdem. . . — Szakrament nohainal!— tört ki végre türelmét vesztve ő eminenciája, kezdje a fontosabb részénél. , Végre megemberelte magát a ravasz Mentonika és fontoskodó ábrázattal, sőt néha szörnyük üdve beszélte el, hogy Rákóczi e?y cseppet sem aggódik sorsa miatt, mert szentül hiszi, hogy a kiizde- 'eIliben ő kerekedik felül. Egy levél van a birtokában, a darmstadti Magdolna hercegnő levele, amelyet esküvője után éppen harmadnapra irt neki a hercegnő. Ezen levélből megtudta Rákóczi, hogy a hercegnő él. és hogy holt hirét csak azért keltették, hogy Rákóczival való ház s- ságát megakadályozzák. Hasonlóképpen álnokság volt az is. hogy a darmstadti udvart szinten félre vezették, amikor Rákóczit nyilvánították halottnak.
