Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1913 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1913-05-17 / 20. szám
a AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 20. sz. Május 17. Tárca. A TÁRSSZERZŐ. megismerhetem!... Ej, miért bámul úgy? Nem érti? Én küldtem (innék a “Párviadal!” — kéziratát. Mitoyen hátán végigfutott a hideg. A fickó arca mi jót sem jósolt, de uralkodott felindulásán es a tökéletes világfi hidegvérű, nyugodt udvariassággal szólt: Halottnak véltem önt, utam. Utolsó pillanatban megváltoztattam szándékomat, — nevetett Larigoule. — Élthez csak jo gom volt, nemde? Egyébként némi magyarázattal tartozom önnek, drága mester. Dacára fiatalságomnak, mert csak harminc éves vagyok, már sokféle mesterséget végigpróbálgattam s legutóbb a drámairás ördöge bujt belém. Megjegyzem, hogy imádom az irodalmat és zsenge ifjúságom óta gyakorlom is. Megírtam hát egy drámát s elküldtem néhány párisi színigazgatónak. — Valamennyi visszaküldte. — Én azonban ötletes fickó lévén, ilyen csekélységtől nem riadtam vissza. Eljátszottam a halott szerepét úgy, amint ön is tudja. Három neves színpadi Íróval próbálkoztam. de egyedül ön ugrott be. S mondhatom, e véletlen szerencsének szivembőlő örülök, mert tudom. hogy ön tökéletes gavallér ember. Mitoyen legszívesebben ga’lé- ron ragadta volna, hogy kiröpit se. de tudta, hogy óvatosnak k lennie. Dühös haragját a gu fátyoléba burkolva, igv felelt: — Hálásan köszönöm e jó vél menyét. De mindenekelőtt be kr lene bizonyítania hogy csak ugyan ön a kérdéses kézirat szerzője. — Kérem, ennél mi sem köny- nyebb. Először is hasonlítsa ösz- sze az Írást, aztán meg voltam .''Iván óvatos, hogy a kézirat másolatát egyik közjegyzőnél letétbe helyeztem. Mitoyen dühösen harapdálta az ajkát s végül megkérdő: — Mit akar hát? — Oh, nem többet, mint a mi megillet. Hogy társszerzőnek tekintsen, az én nevem is szerepeljen a szin’apon s természetesen a jövedelmen is egyenlően os tűzzünk . . . Most már Mitoyen nem birt uralkodni magán : — Ennek az ostoba tréfának jó lesz végét szakítani: — Kérem, én azt sem bánom, ha pörre kerül a dolog. Az sem lehe tetlen, hogy ön bebizonyítja hogy a darabot maga irta és elvesztem a port. de alig'Tns~em hogy a nagy Mitoyen ir'i babérMitoyen Charles, a francia drámairó, egy réggel csomagot kapott, melyhez a következő levél volt mellékelve: — Dicső mester, — én meghalok ,de mielőtt elhagynám e földet, látható jelét kívánnám adni ön iránt végtelen rajongó csodálatomnak és hódolatomnak. Elküldöm az egyetlent, a mivel bírok e kéziratot. Talán tárgya megnyeri tetszését s halhatatlan müvei egyikét sugalmazza. Fogadja kegyesen e hódolatot egy ismeretlentől, aki az ön tehetségének a legnagyobb bámulója. Ég vele, Mester! Én meghalok! Mitoyen nem volt lángtehetség. Csak tehetséges iró, aki negyven éves korára néhány elég csinos színdarabot irt, de hirnéevtől igen messze járt. E levél végnélkül meghatotta. Mélabusan vette kezébe a vaskos kéziratot, egy immár elköltözött lélek utolsó üdvözletét és olvasni kezdte. A lapok hemzsegtek a helyesirási hibáktól s maga a stilus, az egész darab, nem vallott “mester” kézre. Aki irta, nem lehetett céhbeli. Am a tárgy maga eléggé érdekes volt s .mikor az utolsó sor után egy kis tollal rajzolt nefelejfs-ko- szoiuban a következő szavak szök tek Mitoyen szemébe. — Utolsó hódolat a nagy Mitoyennek! — egy könny szökött pilláira. Erkölcsi kötelességének tartotta e tárgyat színpadra alkalmazni, annál is inkább, mert csakugyan színpadra termett. Lázasan munkához látott s hat hónap múltán elő is adatta a megirt darabot még pedig óriási sikerrel. Pillanatig arra gondolt, hogy az újságíróknak, akik mindig éhesek holmi pikantériára, leleplezi a darab tárgyának eredetét, de aztán viszont úgy vélve, hogy hallgatásával senki élőnek nem árthat, letett e szándékáról. Midőn következő reggelen ágyában fekve, a jobbnál-jobb kritikák sorozatát olvasgatta, inasa egy névjegyet hozott be, a melyről a következő név feketéllett.: — Marc Larigoule, iró. Több francia akadémiának koszorús tagja. Kíváncsian tekintett a belépő felé. Frissen beretvált, alacsony, élénk mozgású fiatal emberke ugrott be az ajtón s kinyújtott kézzel sietett hozzá: — Jó reggelt, kedves munka társ! Boldog vagyok; hogy végre jaira dicső fényt vethet a köztudatban, hogy darabjai tárgyát mástól kölcsönzi. Azt hiszem, mégis csak jobb lesz, ha békésen megegyezünk. Mitoyen szemei szikráztak. Jól tudta, hogy a pör egy ilyen ellenféllel őt teszi nevetségessé. Kiáltozni kezdett. Larigoule is... s két órai heves vita után végre is abban egyeztek meg, hogy Larigoule neve nem fog szerepelni a szinlapon, mert ebben a pontban Mitoyen hajthatatlan maradt, de a jövedelem felét megkapja, azonkívül szabad bejárása lesz a színházakhoz, ahol joga van elbeszélni,. hogy Mitoyen nagysikerű darabjának a tárgyát ő szolgáltatta. — Helyes! — kiáltá Larigoule. —- Hiszen én jó fiú vagyok. Nem is kívánok egyebet, mint hogy bevezessen a párisi irókörökbe. Ha egyszer bejutottam, a többiről már magam felelek. Be is töltötte a szerepét derekasan. Mindenütt jelen volt, főpróbán, kuliszák mögött, Írói vacsorákon, szerkesztőségekben... S “egész Páris” csakhamar tulon túl tudta, hogy “együtt dolgozott” Mitoyennel. Ez nem merte bevallani, hogy lépre ment s igy inkább, ha barátai csodálkozásunk fejezték ki, • hogy egy ilyen e eársszerzőségre lépett, üetséges fiú. . . n alaposan sér- asan dolgozott amelylyel az i agy obi) sikert siker csak köze- t próbán Larigoule! egy a eg iró előtt tüntetőleg sze-l rencsét kívánt a dühtől sápadt Mitoyennek. Most már dühösen fogott egy másik darab megírásához. Ez aztán tökéletesen megbukott. S a bukást követő reggelen nem egy lapban a következő megjegyzést olvashatta: — Mitoyen jól cselekednék, ha ismét Larigoulo- lal dolgozna. . . S elekor dühösen, idegesen és megzavartan annak a tudatára ébredt, hogy a szerencse üstökét többé egyedül nem rác ad ;a me,?. S minden bátorságát összeszedve, bekopogtatott Larigoulehoz és leg közelebbi darabjához társszerzőségét kérte. Henri Fáik. A LEGÚJABB AMERIKAI TÁRSASJÁTÉK. A társaságbeli hölgyek uj divatot honosítottak meg, amely tulajdonképpen nem egyéb, mint versengés a társalgás művészetében. A ház úrnője, ki vendégeket vár teára, mielőtt még a vendégek megérkeznének, érdekes, modern, és időszerű társalgási témákat jegyez fel apró kártyákra. A mikor aztán a vendégek megérkeznek, a kártyákat szétosztja közöttük még pedig olyformán, hogy ugyanazt a témát egy hölgy és egy ur kapja. A fogadóteremben a székek és ülőalkalmatosságok páronként vannak csoportosítva: az urak és hölgyek, a kik történetesen azonos kérdésekhez jutottak, egymás mellett foglalnak helyet. Csen- gettyüszó jelzi a társalgásn k, egyszersmind a versengésnek a megkezdését. Az első pár felolvassa a kártyán kitüntetett kérdést, majd megindul a társalgás a hölgy és párja között. Öt percnyi idő áll rendelkezésükre, ha ez letelt, következik a másik pár és igy tovább. A verseny befejezése után megkezdődik a szavazás a felett, hogy mely ur és mely volt a legszellemesebb és ki bizonyult a legjobb társalgónak. A szavazás úgy történik, hogy az urak a hölgyekre, a hölgyek pedig az urakra adják le szavazataikat. A verseny győztesei csinos és értékes ajándékokban részesülnek. Az uj társasjáték állítólag igen érdekesnek mutatkozik., sok derűs és kellemes percet szerez a megjelenteknek és a mellett bőséges alkalmat nyújt nemcsak arra, hogy a pályázók , a társalgás művészetében gyakorolják magukat,’ de arra is, hogy a megtárgyalt kérdésekben tájékozást nyújtson a hallgatóságnak és végül, hogy nrn- denki megformálhassa a ma^a egyéni véleményét a napire”d°n levő” aktuális kérdésről. Az újfajta társasjátékot, a melyet, szcl- lemességi tornának lehetne nevezni. a társaságban nagy kedvvel gyakorolják. * I * I AZ AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUS EGYESÜLET az egyetlen olyan református szervezet, a mely az egész ország reformátussá gát egy táborba évült! és tagjairól szeretettel .... ..i.wv/.aik Felkérjük mindazokat a Nt. lelkész urakat és egyháztagokat, a kik az. árvízkárosultak részére való gyüj- | és nemes munkájában részt^vesznek, hogy adományaikat és gyüjtőiveiket I hozzánk mielőbb beküldeni szives- , kedjenek, hogy mi azt lapunkban 1 nyugtázhassuk. i A SZERKESZTŐSÉG.
