Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1912-08-31 / 35. szám
35. sz. Augusztus 31. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3 soha, mert nem is tehettük, hiszen mindig csak annyi vettetett szét, a mennyire éppen szükség volt. Azt hiszem, az elmondottak elegendők arra, hogy az uj rendszer hiveit megerősítsék a további kitartásban, a régi rendszer hiveit pedig meggyőzzék a felöl, hogy a régi rendszer szerint megváltozott életviszonyaink folytán nem tehettünk s nem tehetnénk ezután sem eleget tagjainkkal szemben elvállalt kötelezettségeinknek s ez a körülmény reményiem, el fogja venni a vita élességét s mindnyájan az újonnan kibontott zászló alá csoportosulva az uj csata terv szerint igyekszünk majd annak ügyét diadalra juttatni.” És ahhoz, hogy a konvención ne csak ezt a csatatervet vigye az egyesület vezetősége diadalra, hanem minden oly törekvést is, a mely Egyesületünknek jövőjét biztositva, azt virágzóvá is teszi, azt mi mindnyájan szívből kívánjuk.-----o-----Krisztusban való hit. (Folytatás és vége). Filozófiai téren is hasonló jelenségek- ] kel találkozunk. ‘‘Mi az igazság?” kérdé Pilátus Jézustól, mikor a Mester ezt mon- dá: Azért születtem és azért jöttem a világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, a ki az igazságból való, hallgat az én szómra (Ján. XVIII:37). A bölcsések keresték az igazságot. De hová lyukadtak ki? Eljutottak arra a pontra, hol kételkedtek mindenben. S az ember még mindig áhítozik az igazság után. Igen, és mi bírhatjuk az igazságot, ha hiszünk Krisztusban és -a Bibliában, mely róla tesz tanúbizonyságot. A Szentirásban megtalálod a feleteket azokra a kérdésekre, melyek az embereket a teremtéstől kezdve foglalkoztatták, mint pl. honnan van az élet? honnan a bűn! miért van oly sok nyomorult, szegény és szerencsétlen a földön? Soha se fogjuk ezeket megfejteni, de kielégit a bibliai tudás és igy kiáltunk fel Pál apostollal: Oh Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Mely igen kikutatha- tatlanok az ö ítéletei és kinyomozhatat- lanok az ő utai (Rom. XT:33), A ki nem hisz Krisztusban, annak egész élete homályban való tántorgással telik le. A Szentirást Krisztusban való hit nélkül, balgaságának tekintjük és tartjuk. ‘‘Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten lelkének dolgait: mert boldogságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképen Ítéltetnek meg”. (I. Kor. 11:14.) # Azok, a kik hisznek, a menny felé mennek. A hatodik versben ezt olvassuk: senki se mehet az Atyához, hanem én általam. Egy napon Jézus a vizek felett járt. A tanítványok azt hitték, hogy szellem, s félelmökben jajveszékeltek. Jézus beszélt hozzájuk. Péter kérte őt: engedné meg, hogy hozzá menjen. Jézus beleegyezett. Mig Péter Jézusra tekintett, a felszínen maradt; de mihelyt tekintetét levette róla, sülyedni kezdett. Csak azok mennek a menny felé, kik gondolataikat ő reá irányítják. Mig a zsidók követték Istent a pusztában, utjok az Ígéret földjére vezetett. Jézus az ut, mely a mennybe visz. Ő a szoros kapu; senki se léphet be azon más valakivel. Ő a jó pásztor. Gyönyörű szép mezőn és szép kies folyó vizeken vezeti őket. Meg fogja őket védeni minden baj ellen. Csak Jézust, a jó pásztort kövessük. (Folytatás a 10-ik oldalon.) K/SS EMIL BRNKfíR 104Second f\ ve- NEw YORK. Majd mindenki az asztalfő felé fordul, a hol éljeneznek. A főispán érkezett meg, szokott kíséretével. Délceg, daliás alak, melynek férfias szépségét a feszes fekete diszmagyar még jobban kiemeli. Előkelő, szertartásos fejbólingatással köszöni meg a konvencionális éljenzést aztán állva marad nagy karosszéke előtt. Úgy mondja el megnyitó beszédét, mert valami királyi herceget kell elparentáfnia, a kinek dicső neve és felejthetetlen emléke örökké élni fog. (A gotai almanakban.) A karzaton mozgolódás támad. Három uj alak érkezik, egy serdülő bájos leányka, meg két kis fiú. Az első padsorban csinálnak neki helyet. Mindenki ismeri őket, a Karády István alispán gyermekei. Talpig feketében vannak; az édes anyjáig at gyászolják. A legkisebbiket — a szelíd. kék szemű szőke Palkót — egy nagymama arcú nénike szeretette] simogatta meg, a miért Mártha hálásan kezet, csókol. Az asszonyok, lányok mosolyogva gyöngéden nézik őket. Alant, a gyiiléste- rem nyugtalan tömegében megjegyzéseket tesznek. — Milyen szépek, milyen kedvesek! — Ezeket ugyan kár volt most idehozni. Aztán megint a viharjósló, néma csöndesség. A főispán áttér a tárgysorozat első pontjára, s erőszakoltan, száraz, közömbös hangon mondja el, hogy Karády István alispán ur képviselővé választatván, állásáról lemondott s ezerötszáz forint nyugdiját megállapítani kérni. Két barna alak emelkedett föl egyszerre szólás végett: Kárády, a volt alispán, meg Mérész, az ellenzék vezérszónoka. — Szemben állottak, mint két viador, a ki a kardját akarja összemérni. Egy lélekzet vétel sem hallatszott, de a levegőben va: lami puskaporszag érzett... Az elkeseredett régi ellenfelek egymásra néztek, a szemök összevillant. Ezt a csatát ugyan nem itt fogják bevégezni. . . | Valamelyiknek le kellene ülni. Egyik sem akart az lenni. S ebben a kinos, feszült csendben a karzatról gyöngéd, esengettyiihangu gyermekszó reszket alá; — Merész bácsi! Ne bántsa a mi édes apukánkat!. .. A kis Karády Palkó finom gyermekarca kipirulva tekint le a szónokra. S egy szempillantás alat vége van minden ko- mcílykodásnak. Vidám mozgolódás támadt s mindenki a karzatra néz. Mérész, kissé sápadtan, szintén odatekint, aztán férfias baritonján megszólal. Csengettyű után búgó harangszó. —Méltóságos főispán ur, tekintetes közgyűlés! Csak azt akartam kijelenteni, hogy a magam részéről készségesen ismerem el az alispán ur érdemeit és azt kívánom neki, hogy jól megérdemelt nyugdiját még sokáig élvezhesse friss egészségben s lelki és testi erejét továbbra is olyan hasznosan fordítsa édes hazánk és közös szülőmegyénk javára, mint eddig- elé... A nagy csapásért pedig, a mivel a Gondviselés sújtotta, találjon bőséges kárpótlást boldog családi életében... Hatalmas éljenzés riadt fel a teremben : éljen, éljen, éljen! Mindenki tudta, hogy nem azt akarta a szónok mondani, de mindenki szívesen hitt neki. Mintha valami lidércnyomás alól szabadultak volna fel az emberek. Az asszonyok fönn a karzaton kendőket lobogtattak s agyba-főbe csókolgatták a kis Karády Palkót. A vic- ispán meg, a nagy, hatalmas ember egy pillanatra lehajtja a fejét és mikor fölemeli: szép szeme valami nedves fátyolon át tekint föl a karzatra. . . Három gyermekfej szőke fürteire aranyos glóriát ragyog az ablakon beszűrődő nyájas napsugár: angyalarcok mosolyognak az elsimuló felhők között...
