Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1912-06-01 / 22. szám
10 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA Regény. ^ AZ ELÁTKOZOTT CSALÁD. Irta: Jókai Mór. (Folytatás) — Tudod-e, — kérdezé hirtelen, midőn ráakadá azon gondolatra, melyet ki kell mondania, —r- tudod-e, mi volt azon bűnök közdtt, a mik^t elkövettél, a legmegbo- esáthatfitlanabb ? Találd ki, válogass belőle, méríegekl magad. Lőriné hallgatott. — Megmondom én. A midőn játékot űztél a magad hitőből és a máséból, komédiát játszottál az Isten nevével, hogy egy keresztyén férfi lelkét behálózd. Egy kálvinista papnak a fia zsolozsmákat énekelt Malárdy Ferenc kápolnájában! Ugyanazon pap fia, ki a ráctemetőn megátkozá templomunk lerontóját, ugyanazon temp- Iomrpqpbolp kápolnájában! és magadban kapagfjál és ördögi csúfot űztél az átok- moiulóhó.l és az átokviselőből! és megron- tád a kettőnek családját, és beteljesítéd f&ind a kettőnkön az átkot. A mlut a pap elhallgatott, olyan csend volt, li^gy a habok locsogását lehete hallani odakiünn az ablak alatt. — Mivel tudod magadat menteni? Van- e egy szavad, melyet védelmedre felhozz? Lőrinc f'ölemelé fejét és válaszolt: — Van! A lelkész rábámult: — Yjjan védőt szavad?... Mondd ki! — A szerelem... Thaddéus összeborzadt. Megrettent attól, mit hallott. —Te szerelmes voltál Malárdy leányába? — Voltam, vagyok és leszek. Ez bűnöm, ez halálom. — Ég az is te beléd? — Még erősebben, még halálosabban, mint én. A pap fölemelé két kezét az égre s valami rettenetes hangon, melyet a fájdalom és öröm- tébolyitó keveréke alkotott, kiál- ta fel: — Oh én uram és Istenem, ki meghall- gatád a te szolgádnak panaszttevő szavait és kitöltéd a te keserűségednek poharát a mi fejeinkre: adj erőt nekem, hogy elviselhessem a te akaratodat! Lőrinc még egyszer odaborult atyja lábai elé, s alig hallhatóan susogva esde- kelt bocsánatért. — A lelkész egykedvűen emelé fel onnan. — Kelj fel, vak eszköze vagy a sorsnak. Szánalomra méltó magad, és szánandók azok, a kikre elküldettél. Még egyről világosíts fel! Micsoda büvészetet gyakoroltál. midőn Malárdy fiát megszégyeníted? Hogy apját lekötelezd, fiát elriasztottad a poétái pályáról. Hogyan tehetted ezt? — A verset, a mit elolvasott, első hallásra megtanultam könyv nélkül s elmondtam utána. Az öreg nagyot sóhajtott: — Minő ész! Minő lángész! Azzal kabátja mély zsebeiből valamit vett elő, a mit a sötétben látni nem lehetett, de sajátszerü hangja elárulta, hogy az — valami lánc. — Jöjj közelebb. A fiú odalépett. Thaddéus ur egy pár békót tartá kezeiben, a minőkkel szökevény rabokat szoktak egymáshoz fűzni. — Nyújtsd kezeidet... Lőrinc elszörnyedve kérdezé: — Atyám, mit akarsz? — Mti akarok ?... A kassai börtönben egy ártatlanul befogott rab sóhajtozik szabadság után. Azt a rabot Ki akarom cserélni. Lőrinc erőtlenül nyujtá kezelt atyja elé s vonakodás nélkül engedő a békókat rázáratni. A hálaima. A pap kinyitá a kunyhó ajtaját, s halk hangon valakihez szólt, a kit Pálnak nevezett; az öreg halász volt az, ki ezalatt kunyhója előtt ült egy reves füzíabokron, pipáját szájában tartva, aludtak mind a ketten, ő is, a pipa is. — Átmegyünk a túlsó partra, — dör- mögé a lelkész a felébredőhöz, — készítse kend a csónakot. — A halász nagyot ásítva fogott a munkához, eloldá ladikját a tőke mellől, ülést csinált benne deszkákból két személy számára, elkészité az evezőket a ladik orrába s a kormanylapátot hátul. A tisztelendő ur maga fog kormányozni: oh a tisztelendő ur nagy hajós. Mikor készen volt a ladik, akkor kijöttek ketten a kunyhóból, az apa és a fiú beleültek a csónakba. Thaddéus fiára adta saját köpenyegét, hogy ne lássa a halász annak a kezein a láncokat, pedig anélkül is sötét volt már. A félig telt hold egyik szarvával már lemerült a vízbe, csak a másik állt ki még abból, csodálatos bűvös jegyet képezve égen és vizen, csillámló hosszú káprafénye a láthatártól kezdve egész a csónakig nyúlt végig a reszkető habtükörben, egészen a csónak oldaláig, mely a haladó csónak után maradt. Olyan szép az ilyen holdvilágos vízbe nézni... Thaddéus látta, hogy fia nagy gyönyörűséget talál abban, hogy e csillámló habokat nézze. A hajó oldalához volt hurkolva egy vékony kötéldarab, azt Thaddéus, úgy, hogy 22, sz. Junius 1. a halász észre ne vegye, Lőrinc lánca körül tekergette s végét összecsomózá... A fiú nem gyönyörködött többé a holdvilágos vízben. A halász egy sarkantyú előtt elhaladva megszólitá a lelkészt, hogy ott vigyázon, mert forgóba jönnek. A mint keresztülvágták az örvényt, a halász csendesen felsóhajtott: “oh Jézuskám” s mikor távolabb haladtak onnan, kérdezetlenül elbeszélte, hogy ott harminc év előtt egy igen kedves leánytestvére fűlt a vízbe, soha sem találták meg többet, azt kiáltotta utolsó szavával: “Oh Jézuskám,” azóta ő valahányszor azon a helyen átmegy, mindig eszébe jut az a szó, pedig minden nap átmegy rajta kétszer. Thaddéus ur megtapogatta a kötelet: jól rá van-e hurkolva a békóra. Azután a Duna közepének irányozta a csónakot. Eddig csak a part mellett haladtak felfelé, hogy a túlparton a megfe- I lelő révnél jussanak át, most azután befelé vágtak. Lőrinc szemközt ült atyjával, ki a hajó farában a kormányt tartotta s a távozó partra bámult; a ködös siksák mindinkább alaktalanná kezd lapulni, a távolban néhány ablakja ki volt világítva, egyenként azok is kialudtak; a ház is eltűnt, a parti bokrok eltakartak mindent. És azután eltűnt a hold is, az utolsó kis fényhegyeccske is lemerült a vízbe anél- ! kül, hogy egyet lobbanna előtte, anélkül, hogy a viz egyet sercenne utána. S a mint a hold letűnt és egészen sötét lett: egyszerre elkezdett valami csípős szél fújni, mintha csak arra várt volna, hogy sötét legyen s nem mert volna addig előjönni, a mig a hold látja; most azután a sötétben felkuszálta a szép sima habokat, nekivetette a vállát a csónaknak s keresztülhányta rajta a tajtékot, s talált egy rongyos zászlódarabot a csónak orrán,, azon olyan szép nótákat fütyölt hozzá. Lőrincnek eszébe jutott, hogy napok előtt éppen igy hányta, lóbálta a csónakot ! a hullám és a szél, csapkodott be a csónakba a hab. És akkor ketten ültek abban, I egy köpeny alatt két egymásért dobogó ; önfeledt szív és mondogatták egymásnak: l“hol kívánsz inkább lenni: kényelmes pa- ■ lotában, vagy itt a lélekvesztőn és az én keblemen ?... Itt, itt... Jerünk együtt, ne kérdezzük hová? talán nyomorba, szégyenbe, talán a halálba, de egymást ölelve... megyek, megyek... ” és ajkaik ösz- szeforrtak, és a villám lecsapott mellettük és a mennydörgés elhangzott és a csóknak még sem volt vége... j Lőrinc csendesen megfogá a kezére tett ; békókat. Ujjainak nyomásaira összehaj- lottak azok, mintha csak ónhói volnának, azután csendesen lehúzta mind a kettőt