Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-20 / 16. szám
Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 15. sz. 1912 április 20. 10 És talán — gondolt olyan pillanatokra, a miikor a hölgynek igy kell szólni kedveséhez. Ez alatt egyik ünnepély a másikat érte Viktor kedvéért. Egyik nap hajtóvadászat volt, másnap hangverseny; halász- ebédek, lófuttatások válták fel egymást. — Viktor mindenütt kitűnő szerepet játszott, mindenütt ő volt az ünnepély hőse, s egy ünnepélyes határjárásnál még azt is bebizonyitá, hogy a törvénytudományban is járatos: úgy idézett a tripartitumból könyv nélkül, mint akár- mely vén prókátor, a kinek minden haj szála a corpus jurisért esett ki, s bámulatra gerjesztő tiszta felfogásával a provinciális fiscalisokat. Egy napon csónalkázást rendeztek a Dunán, mely különösen Eudemia kedvenc eszméje volt, ki sokat tudott szen- velegni a bűbájos alkonyi órákról, midőn az aranyos habokat csapkodó evező- ütenyre távoli barcarola hangzik. Gyönyörű tavaszutói délután kedvezett a mulatságnak; az ég tiszta volt, a Duna sima és átlátszó: a kagylókat meg lehetett látni két ölnyi mélyen a viz alatt s az ezüst halacskák útját, mik ra- jonkint gyűlnek össze, együgyü szájacs- Ikáikat tátogtatva s vickándva szökellnelc ismét széjjel, mikor a nagy goromba eve ző feléjük csap. (Folyt, köv.) A KIS ALKALMATLANSÁG. (Folytatás a 2. oldalról.) — Elkárhozifc, bizonyos, hogy kárhozatra jut. Tamás bácsi összehajtogatta a levelet, zsebébe dugta és hevesen rázogatta a fejét. — A macska nem hagyná igy el a kölykét. Szegény kis poronty; Jusztinka kisasszony föltette szemüvegét és a halkan nyöszörgő gyermek fölé hajolt. A babának megtetszett a csillogó üveg, mert elmoszolyodott, arcán göd- röcskék támadtak, kinyújtotta kövér ka- rocskáit és hirtelen átölelte nyakát. Jusz tinka kisasszony lángvörös lett, bátyja tapintatosan jegyezte meg: — Úgy látszik, a kicsike tégedet szeretett meg, Jusztinka. A kisasszony nem felelt, mozdulatlanul, meghajolva állott, a baba hízelegve a vállára hajtotta szöszke fejét. — Te, Jusztinka, mit gondolsz, talán nem kellene a rendőrségre vinni ezt a gyereket. Az anyja ránk bizta. Talán dajkaságba adhatnánk?! — Kati, vegye le a nyakamról ezt a gyereket, tegye le valahová ... izé ... oda a divánra. Aztán hozza be a reggelit. Jó lesz mi előbb valami helyről gondoskodni . .. mert akárki beláthatja, hogy nekünk semmi, de semmi szükségünk nincs rá. Tamás arca kiderült. Lopva nézte a húgát, a mint kissé remegő újakkal tett cukrott a csészékbe. A baba a divánon bámulva nézett maga körül, aztán hirtelen négyszögletre görbült a szája. Adá — adá, — kiabált. — Mit akarhat vájjon? — töprengett a bátyja. — Jusztina, mit gondolsz? Kati, — fodult a kávéval belépő leányhoz — maga sem tudja, mit akarhat a kicsike ? —1 Nem! — felelt az durcásan. — Nem értek én a gyerekhez. Talán éhes! — Éhes? Az ám, az lehet. De mit adunk neki? Mit szokott az ilyen kis gyermek kapni? Jusztinka nem szólt. Ktai behozta a tejet. A baba szemében fölszáradtak a könyek, arca kiderült — Tej, tej, tej, — adá, adá, — és a két tenyerét könyörögve nyújtotta ki. — Hiszen te egészen értelmes úriember vagy, — örvendezett a bátya. — Hát tejet iszunk, mi? így már csak megleszünk; (húga élesen pillantott rá), a mig találunk valami alkalmas helyet neki. — Ügyes légy! — ajánlotta Jusztinka bátyjának a reggelizés után — szemfüles légy, hogy hamarosan találjunk neki helyet, mert magunknál nem tarthatjuk sokáig, azt beláthatod. — Tamás bátya engedelmesen bólintott, az ajtóban azonban visszafordult egy percre. A u«»a édesen és jóllakottan aludt a divánon, Jusztinka a függönyt igazgatta, hogy a világosság ne bántsa a baba szemét. A konyhából nagy locsogás, szapulás hallatszott, Kati mosta a baba ruháját. Tamás bátya elmosolyodott és elindult — egyet sétálni. És azután is hűségesen eljárt délelőtt, délután, hazajövet meg csodadolgokat beszélt azokról a helyekről a hová dajkaságba szoktak gyermekeket adni. Egyik se látszott alkalmasnak. A lakások mind rendetlenek és piszkosak voltak, a gyerekek vásottak és maszatosak, a nevelő apákból dűlt a pálinka és a nevelő anyák egytől-egyig szívtelen és kapzsi teremtményeknek látszottak. Jusztinka porolt, idegeskedett, szidta a bátyját, de csodálatos módon mindig rövidebb és rövidebb időt szánt a szemrehányásokra. Annyi elmondani való akadt a babáról, a ki szépen megfészkelte magát a kertre néző szobában. Sőt el is indult vastag kis oszlopain, egy széket tologatva maga előtt, boldogan sikitoz- va: jár — jár — jár! Kati se emlegette már az elmenetelt, hanem minden idejét mosással és vasalással töltötte. Tamás 'bátya már, úgy látszik, csak a környéken keresgélt helyet a babánaR, mert mindennap hamarább sietett haza. vígan kocogva az utcán, csak az utcasarkon állt meg, hogy gondterhes ráncokba vonja arcát és néha meg kellett csípnie a saját kaját, hogy elég szomorú arccal lépjen a szobába, a hol e hol a baba a szoba közepén ült, ölében a varrókosárral és Jusztinka néni cérnáit sorakoztatta a földön. A kárászból való kanári madár is barátságosan figyelt rá fényes gyöngyszemével. A nyár is elmúlt. Őszi eső hullott a sürü szürke felhőkből, a baba az ablaknál állott, képzeletben pancsolva az utcai viztócsákban, mert diz-diz-et kiabált és az ablakot pancsolta apró tenyereivel. Jusztinka ujja gyüszüvel volt fölfegyverkezve, térdén szép piros meleg szövet hevert, bátyja beléptére elpirult.-— Varrók, — mentegetőzött — a baba olyan izgága, mindig mászkál és az idő hűvösre fordult, varrók neki egy pár melegebb ruhát, mire helyet találsz neki ... * A baba aludt. Tamás bátya hatalmas ollóval nyirbálta a színes papiroscsiko- kat és vaskos ujjaival ügyetlen buzga- lomal ragaszgatta a papirosláncot. Jusztinka boldogan és vigyázva hengerit- gette a szép piros almákat csillogó aranyfüstbe. Még az orrahegye is aranyos vált. Az ajtó hirtelen* feltárult, Kati rohant be, félkezére felhúzva a sáros cipő, a másikba sárkefe. — Egy ur van itt, a ki azt mondja, hogy a mi babánknak az apja és hogy elviszi. Tamás ur elszánt arccal emelkedett föl, le sem téve kezéből a hatalmas papirosvágó ollót. Jusztinka leejtette az aranyalmát, éppen az ajtón belépő magas, kissé gúnyos arcú úriember elé. — Haraszti Gerő vagyok, Lalika apja. Eljöttem,' hogy köszönetemet fejezzem ki eddigi jóságukért és a további alkalmatlanságtól megszabadítsam önöket — És hova szándékozik vinni a gyermeket — kérdezte komor méltósággal Tamás ur — természetesnek tarthatja, hogy tudnunk kell ezt mint Margit, mint a gyermek egyetlen rokonai. A vendég vállat vont — Pardon, — mondá, — azt hiszem, hogy az apja is rokon. Ne tessék megfeledkezni arról, hogy az én fiam. — És nem feledkezett ön meg apavoltáról mindmostanáig? — szólt Jusztinka
