Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-03-30 / 13. szám

3

13* sz. 1912 március 30.

«nw— 77.-7i — - - ,----^TT-,7,

Amerikai Magyar Reformátusok Lapja

embert szemelnek ki, mint április bolond ját és azt űzik, hajtják, amig a jó kedvük tart és a tüdejük birja.

Németországban a nép a következő versecskével üdvözli április elsejét:

“April, April, April!

Heut’ kann man den Narren schicken,

Wohin man will.”

Ez a pár sor a magyar fordításban tudvalévőén igy hangzik: “április, április, április! Ma oda küldhetjük a bolondot, a hová csak akarjuk. A tragikomikus hős cinre “Aprilsnarr,” tehát megegyezik a magyar “április bolondja” elnevezéssel.

A francia az április járatást a következőleg fejezi ki: “Donner un poisson d’ avril,” ami magyarul azt teszi, hogy “áprilisi halat adni.” Ennek a különös szólásmódnak az a magyarázata, hogy a franciáknál a halak Vénusznak, a szerelem istennőjének voltak szentelve, aki egyszersmind istennője volt áprilisnak, vagy is annak a hónapnak, amelyben a szív legfogékonyabb a szerelem befogadására, így tehát a hónap azonossága teszi alapját az április járatás stjáteságos francia kifejezésének és ugyancsak azért náluk az április bolondját “poissont d’ avril”- nak, azaz áprilisi halnak nevezik.

Magyarországon szintén általános divat az április járatás, különösen gyermekekkel, cselédekkel, barátok, jó ismerősök egymás közt megengedik maguknak ezt az ártatlan mulatságot, mely azonban olykor szomorúan is szokott végződni, ha a bolonddá tett fél nagyon érzékeny és komolyan veszi a tréfát, mert az esetleg nagyon drasztikus volt. Áz a leggyakoribb módja az április járatásnak, amikor az illetőnek levelet, Írott üzenetet vagy valami nehéz vagy hasznavehetetlen tárgyat pl. követ, kősó helyett nyomnak bepakolva a kezébe, hogy vigye, cipelje ide-oda. S csak természetes, hogy ha a levelet vagy üzenetet elolvassa n címzett s a küldött dolgot meglátják, tovább küldik, rendszerint e verses üzenettel :

“Ma van első április,. lEz a fiú (leány) igen friss,

Kérem, küldjék odább is,

Hadd járja az áprilist.”

It Amerikában az ide bevándorolt népek a saját elhagyott hazájukból hozott április elsejei szokásokat honositották meg s mondhatni ismert és kedvelt szokás mindenütt.

A mi ennek a vidám mulatságnak eredetét illeti, némelyek Indiából, mások a rómaiaktól származtatják. Vannak olyan kutatók is, .kik azt vitatják, hogy az április járatás őrségi kelta szokás. Azonban alkalmasint az a felfogás jár legközelebb az igazsághoz, hogy az emberek az április tréfákkal az áprilisi időjárás állhata- lanságát akarják jelképezni.

Ezek szerint az. április járatástól vég- eredménykápen csakis annyit lehet határozottan megállapítani, hogy ez a szokás körülbelül két-háromszáz év előtt terjedt el az egyes országokban és azóta is töb- bé-kevésbbé megtartotta népszerűségét. Természetesen főként a fiatalság hódol nagy buzgalommal az áprilisi bolonddá- tevés vidám sportjának, azonban a felnőttek nagy része sem retten vissza április elsején egy-egy többé-kevésbbé ártatlan tréfától.

És ez igy van helyesen. Úgy is eléggé szomorú az élet, tehát annak a kevés jókedvnek, amely az ember leikéből nagy ritkán kitör, nem szabad a divatból kimennie.

Kovács Endre,

ref. lelkész.

HUSVÉTRA

otthon lehet a pénze, ha azt

StíRGÖNYILEG

velem küldeti

KISS EMIL, bankár

104 Second Ave.,

NEW YORK,

dája. Mikor föloldották a zárlatot, ötszáz darab marad a csürhében, pedig telenként a kecek százával ontották a malacokat. Az egész vagyonunk dobra került. Apám, hogy # gyermekeit eltarthassa, bírósági végrehajtóságot vállalt. Kapott kenyeret, de elvesztette barátait.

Egy ízben a vásárból gyalog kellett volna hazajönnie. Megszólította Zsadá- nyit, hogy vegye föl a hintájára. Az gőgösen fordult el tőle s hátrafelé beszélve, mondta:

— Ha ur, legyen, ha nincs, vegyen.

Pedig apámnak sietnie kellett, mert

aznap ütötték meg a dobot a házunk előtt. Tyukodi is átjött a licitációra s megvette az összes bútorainkat, meg a riska tehenet is. Aztán odament anyámhoz s azt mondta:

— Kedves komaasszony! A mit én vet tem meg önöktől, azt használják békével tovább!

Apám hazajövet sietett neki megköszönni.

— Sóhse hálálkodj fiam! Hisz a duellu inunkban én következtem — visszalőni.

Idővel úgy a hogy talpra állt még egyszer az öregem — más faluban. De soha sem kötött Jci többé még egy verébfiuval sem. El volt találva; meg volt lőve.

— A vásár legszájasabb kofájával fog majd okos ember szóharcot kezdeni.

— Csakhogy te nem vagy okos ember. Mert ha okos lennél, rég kiittad volna a poharadat. Mi már ötször ütöttük hozzá a magunkét. De ha nincs házigazda, iszik a vendég maga. Látod, Pista, ez nem szép tőled. Hisz, hogy hozzád sereglettünk, az annyi már, mint bocsánat- kérés. Hát miért nem bocsátasz meg?

— No, hát üssön belétek a tüzes ménkű! Nagy akasztóféára valók vagytok. De aztán most már annak a gyerekes szónak vége legyen, mert sOhse nézek rátok.

Aztán járt a pohár déltől reggelig. Virradatra mindekinél bealkonyult a józan ész. Kiültek télviz idején a kapu elé. Ott folytatták a poharazást. Vasárnap volt. A parasztság éppen gyülekezett a templomba.

— No Feri, ha olyan nagy hős vagy, mennyiért mennél most ezen az árkon végig? — kérdezte Pista bácsi.

— Tíz forintért.

Apám neki indula combig érő deget- nék. A jó nép körülállta az árkot, úgy ne vette a szükségtelen gázolást.

Egyszer csak megáll s rárivall az emberekre.

— Ne engem nevessetek, szamarak, hanem Tyukodi urat, a ki tiz forintot fizet egy ilyen sétáért akármelyikötöknek, csak fohászkodjatok neki. No, ne bámuljatok ! Ha az az ur nem adja meg, itt vagyok én, állom én a szavát.

Azzal kivet egy tízest a tárcájból.

— Itt van, nesztek!

Persze, hogy mindjárt akadt korpára

disznó. Mikor látták, hogy fizetés jár a bolondságért, a fiataljából kivált, húszán is hajlandók voltak besározni a hájas csizmájukat. Tiz forint a parasztnál nagy pénz volt még akkor. Két hónap alatt sem lehet kapálással annyit összekeresni Pista bácsinak vagy kétszáz forintjába került az ötlete. Meg abba, hogy mindenki rajta nevetett utoljára.

— No, Pista lelkem, most már folytassuk adiuellumot. Alkalomadtán mindenki megtréfálja a másikat. A ki először megharagszik, az meg van lüve.

— Hát pajtikám, te nálad is akasztottak már becsületesebbeket.

— Hogyne! október 6-án Aradon.

*

Utolsó vadászati nap volt. Apám lőtt a kert alatt egy nyuszit s mint jó vadászhoz illik, nyúzni kezdte.