Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-13 / 2. szám
2. sz. 1912 január 13. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja V ü illet; képekben fejezve ki magát, elismeri, hogy azoik az elveszettekhez tartoznak. De példázatban szemére lab.bantja a farizeusoknak és Írástudóknak szörnyű igazságtalanságukat, mely aban áll, hogy ők ez elveszetteket tétovázás nélkül bízzák sorsukra, sőt szidják az olyat, a ki őket szánandók- nak tartja. Ha a Mózesi törvény hálójának szürke kötött szemei még mindég elég nagyok voltak, ihogy a könnyelmű erkölcsi- ségnek elejétől fogva tágabb alapokra helyezett közösségei, tagjaiknak nem kis számát elvesztik szemök elől és soraikból. Nincs oly kényszerítő hitvallás, mely a kételkedésnek és ellenmondá'snak is ne engedne teret. Nincs olyan kötelező egyházi közösség, melytől egves tagok vagy egész körök el ne szakadnának, melynek az engedelmességet meg ne tagadnák, melynek hátat ne fordítanának. Nincs olyan családi nevelés, mely biztosítékot nyújtana afelől, hogy minden gyermek jó utón fog haladni, mert a legszigorúbb apák s a legsze- retőbb anyák is megérik, hogy fiók vagy leányok rossz útra tér és erkölcsileg tönkre megy. Több elveszett ember van, mint elveszett juh és elveszett drakma. ök elvesztek reánk nézve, kiáltja az egyház azok után, kik rendelkezéseit nem követik, hitvallásával nem törődnek, áldásai után nem vágyakoznak, ők elvesztek reánk nézve, jajgatnak a szülők gyermekeik után, a kik minden kérés, intelem és büntetés dacára elhagyták az erény útját s szégyenbe és nyomorúságba rohantak. El vagyok veszve! E felkiáltást nem csak játékbarlangokban és fegyházakban, nem csak hajótörésnél és tűzvésznél halljuk, hanem előtör az olyan aggódó keblekből is, a kiknek vagyonuk és nevök megmaradt ugyan, de szívok nyugalmát, az Istennel való békét elvesztették. Ez a legszomoruhb felkiáltás, a mi csak egy ember szájából kijöhet, mert minden segítség, minden mentés kizártnak látszik: a ki nem bízik magában, valóban el van veszve. De csak akkor, ha az elveszést nem követné keresés. A pusztába siet a pásztor, hogy eltévelyedett juhát keresse, nem ügyel ve se erőfeszítéssel, se 'veszélylyel, neki újra meg kell azt találnia. Gyertyával és seprővel keresi az asszony drakhmáját; bárhova gurult el, bármely basadékba vette be magát, újra meg kell azt találnia. Az igazán nemes és emberibaráti lelkek nem elégedtek meg azzal, hogy csak azokat nyerjék meg barátjalkui, a kik önként kínálkoztak, beszédjüket figyelték, tetteiket utánozták, ha- ne’m nagyobb buzgalommal és hűségesebb kitartással fordultak azok felé, kik a távolban közönyösök, akaratosok, ellenségesek, és dacosok maradtak. Mi lett volna Izráel vámszedőiből és bűnöseiből, ha ők csupán a farizeusok és Írástudók kegyére lettek volna .utalva? Lépésről-lépésre sülyedtek volna, mindenféle gonoszságok körükből kerültek volna ki, a nép söpredékei, szégyenfoltok lettek volna az emberiség restén. Mi lenne a korcs gyermekekből, ha a szülők megbocsátó szeretete nem istápolná őket a nyomor és kétségbeesés óráiban? Mi lenne ama szerencsétlen teremtésekből, kik testüket áruba bocsájtják, ha mentő kezek nem vonnák vissza őket a bűn fertőjéből? Nézheti-e nyugodtan az az egyház, mely öntudatosan fogja fel hivatását, hogy ezrek meg ezrek nem csupán az egyház kötelékéből, hanem megbocsátható tévedésökben elszakadnak az evangélium erkölcsi irányelvétől, hogy vagy a rideg anyagiasság karjaiba hulljanak, vagy a római hálóikba jusanak? Ölben tartsa-e kezeit a jelenkor egyháza ama tagadhatatlan ténynyel szemben, hogy az orthodox bibliamagyarázat nem elégiti ki számtalan keresztyén vallásos szükségletét? Nem, ki a vallástalan, a bűnös, az eszméktől elidegenített világba űzi a kötelesség az evangélium minden követőjét, hogy lelkeket keressenek a porban, mocsokban, magányos, elhagyatott helyeken. Megtaláltam! kiáltá egy görög bölcs, midőn egy fontos ismeretnek jutott birtokába. A tudomány e „heüréká”-jánál többet ér az emberi lelkeken gyakorolt, kereső kö- nyörületesség sikere. Senki se hisz bensőségesebben a megtértnél, senki se hűbb az elveszett és megtaláltatott embernél. A ki ismer egy elveszett embert, menjen utána, keresse fel; a ki érzi, hogy el van veszve, az dacosan és gyámoltalanságában ne csüggedjen el, hanem kövesse mentő szavát Jézus tanítványainak, kik a farizeusok lelkes zúgolódásával nem törődve, bekóborolnak minden utakat, hogy megkeressék az elveszetteket. W. Sonntag után: Székely Sándor, brownsvillei, Pa. rét. lelkész. A REFORMÁTUSOK LAPJA az egyetlen újság Amerikában, amely tisztán vallásos irányzatú és felöleli az. összes református egyházak munkáját — Én a te feleségednek társalkodónöje vagyok! Mire ő barátságos arccal felelte: — Úgy? Ekkor hirtelen megálltam. — Ottó! — mondám aggódva, — a vörös tinta tartalmaz mérges anyagokat? Férjem gyanúsan tekintett reám, azt hitte, hogy hilba van a capitóliumban s kérdésem még jobban megerősítette gyanúját. ;r 1— Nem méreg a vörös tinta! — felelte határozottan. — Talán vörös tintát ittál? Én tagadólag intettem és tovább haladtunk. Azért kérdeztem férjemtől, hogy mérges-e a vörös tinta, mivel sietségemben azt kaptam fel férjem Íróasztaláról az idegcsillapitó “csöppeík” gyanánt. Amint a kormányzón« szalonjába értünk, — én persze az uram után mentem, mint “társalkodónéhoz” illett, -— a szegény 'Edith egy kényelmes karosszékben ült nyögve. Az asztalon előtte állt egy szagos üvegcse, egy pohár aszubor, legyező és egy dobozban porok. A kormányzóné pedig folyton vigasztalta. A oni belépésünkre a “szenvedő” arcán rejtett, vidám mosoly jelenít meg, melyet alig birt visszafojtani, hogy görcsös kacajjá ne váljon. — Nos, kedves ügyész ur, —szólalt meg a kormányzóné jóságos 'hangon, — Hála Istennek, hogy megjött. Ugyebár elhozta a várva várt csöppeket? ? Ottó vadul tekintett körül. 1— iCsöppefcet? — ismétlé tompán. — (Itt van, ügyész ur! — vágtam közbe hirtelen. Nálam* van az üvegcse. , _______ A kormányzóné udvariasan sietett felénk s egp ezüst kávéskanalat tartott felém, hogy ő szolgálja ki a “beteget”. Én teleöntém a kanalat s a kormányzóné megkínálta Edithet. 1— Sokat adok, hogy hatása annál nagyobb legyen! 'Edith nyájasan fogadta el eme szavakkal: 1— Ez jót fog tenni. Már éppen a szájához akarta azt emelni, mikor hirtelen? eltolva a kanalat mondotta: — íCsak tíz csöppet! — Asszonyom, ;ha megengedi, — szóltam közbe a kormányzón énak, nehozy észrevegye, hogy vörös tintát öntöt-i temi kanálba s átvettem az üvegcsét a kanállal együtt. (Folyt, köv.)
