Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-03-23 / 12. szám

10

Amerikai Magyar Reformátusok Lapja

Regény.

Az elátkozott család

Irta: Jókai Mór.

Az másodszor még nagyobb ijedelemmel ejtette el.

— Ez villanyütés.

Viktor mosolygott.

— Csak nem hiszi ön, hogy egy villanygép van elrejtve e tallérban.

A bűvész még egyszer fel akarta azt venni a földről, s akkor még nagyobb ütést kapott a könyökén végig valamennyi sajgó inára.

Akkor szeme közé nézett Viktornak s egész őszinteség hangján mondá neki, leemelve fejéről kabbalistikus süvegét:

— Serviteur, m’sieu le baron: megyek én onnan, a hol nagyobb szemfényvesztőt találok, mint magam.

Azzal felfutott a színpadra, összehúzta a függ nyöket s kidugva a nyíláson fejét, bohókás ábrázattal mondá:

— Az első felvonásnak vége. Tessék fütyülni.

A földön heverő tallért azután többen próbálták még fölemelni. Mindenki meggyőződött róla, hogy az, a mint valaki tenyerébe veszi, olyan görcsöket okoz minden érző inában, hogy kénytelen ismét letenni.

— De hát miért nem árt nekem? szólt Viktor mosolyogva s felmutatta a kezébe vett ártalmatlan pénzt.

Mindenki esküdött, hogy annak az érintése pokolbeli veszedelemmel jár.

— Hermina kisasszony legyen tanúm, bogy tallérom ártalmatlan, szólt ekkor Ka- darkuthy a hallgatag leánykához fordulva.

1— Az Istenért, Hermina! kiáltá rá Eu- demia, hozzá ne nyúlj, mert rögtön elájulsz. Chere mama ne engedje, ne engedje.

Hermina gondatlanul bizalommal nyujtá Viktor elé kezét: az ifjú odaszoritá a kezébe a koronás tallért, és íme a leányka keze nem rándult meg tőle: de mélyebben a szív táján, ott, ott igézett még erősebb bü- báj: a mint igy kezeik egymásban feküditek. A nézők bámulva kiálták, hogy csoda történik; pedig igen mindennapi dolog történt : — egy ifjú leány, egy ifjú férfi beleszerettek egymásba.

Egyik kéz a másikban ... hiszen csak büvészi fogás volt. Senki sem tekinthető azt másnak. Csak az a halavány, barna ruhás ifjú ki eddig ott ült mostoha anyja háta mögött, lépett kedvetlen arccal Viktorhoz s kezét annak karjára téve, kényszerité testvére kezét elbocsátani s hozzá fordulni; mi alatt halkan fülébe sugá:

— Ön is hallotta már Galvani találmányának hirét?

(Ezt még akkor csak a tudomány adep- tusai ismerték.)

Viktor egyenes válasz helyett meleg kéz- szoritással üdvözlő az ifjút.

— Ah ön az, Kálmán? Régóta keresem és nem tudom önt fölfedezni; különben régen felkértem volna, hogy részesítsen bennünket azon sokkal magasabb művészet élveiben, a mikhez mi együgyü szemfényvesz tők nem értünk.

— Mi az? kérőé az ifjú megzavarodva.

— Ön költő: a költő pedig a legnagyobb bűvész a világon. Ez odafenn csak gyűrűket és zsebórákat tud elbűvölni, a költő pedig sziveket. Én hallottam, hogy ön igen szép költeményeket ir.

Az alispán boszus meglepetéssel tekinte V iktorra, ki egészen mást Ígért íeki, de Viktor kikerülte szemeit.

Az ifjú költő most meg nagyobb zavarba jött • tudta, hogy atyja előtt e tárgyról beszélni kellemetlen.

Kérem, — szólt akadozva, — azok mind igen együgyü dolgok; sohasem voltak arra szánva, hogy mások által ismerve legyenek.

— Sőt én ellenkezőleg tudom ; én igen szép méltánylattal hallottam azokat említeni; azt mondják, hogy gyöngyei a költészetnek.

Sohasem érzi magát az ember szavakban oly szegénynek, mint ha költő és müveiért szemközt dicsérik. Kálmán elpirult és lesütő szemeit, valami olyanformát akart mondani, hogy ő maga nagyon gyarlóknak találja munkáit, hanem ekkor közbeszólt mostoha anyja, az alispánná:

— Szépek biz azok, akárki mit beszél. Én elolvastam egyet-egyet tízszer is; s mindig sírtam rajta. Nekem tetszett. A kinek nem tetszik, írjon jobbat. Eredj Kálmán, hozz elő egyet; azt a szépet, a mivel mindig meg- rikattál, meg azt a másikat, a mit Hermina húgod emlékkönyvébe Írtál. Olvasd el az én kedvemért.

— Ugy-e bár, tekintetes alispánná asz- szonyság, — szólt Viktor mohón, kegyed is elhajtja, kivánja ezt Kálmán barátomtól: no ne huzza ön vissza kezét, engedje, hogy Kál mán barátomnak nevezzem. Lássa: jó anyja kedvéért tegye meg, ha az én körtemre nem, olvasson fel egy párt szép költeményei ■bői.

Az alispán haragtól villámló szemekkel tekintgetett Viktorra s akará neki mondani: „meg van ön tébolyodva?” De Viktor sem oda nem nézett, sem közel nem ment hozzá.

Végre többen is kezdték unszolni Kálmánt, hogy olvasson fel költeményeiből, míg a tétovázó ifjú engedett a rábeszélésnek s kiment, hogy munkái közt keresgéljen

Az alispán nem tűrhette tovább. Fölkelt székéről.

12. sz. 1912 március 23.

— Mi menjünk addig pipázni, — szólt,. Vasady vállára ütve, — majd ha a második felvonás kezdődik, akkor visszahivatnak bennünket.

Még egy pár vasfejü atyafi követte, a többi ott maradt a tudós mulatságára.

Kálmán természetesen nem jött vissza a terembe; Viktornak kellett érte deputatióba menni s erőszakkal hozni vissza egy csomag vers kíséretében, melynek minden színű és alakú papírjai közül a szerző épen nem tudott választani.

Az alispánná Ízlésének kellett határozni; az a mi ő neki úgy tetszett, azt olvassa fel Kálmán.

A jó fiú szót fogadott, nagy szégyenkedve helyet foglak a középre kitett asztal mellett, s felolvasott valami hőskölteményt Belgrád alatti harcról, a miben elég csinos alexandrinusokban volt megénekelve Hunyadi hős vitézsége, a török veresége, néhol szép phantasia és költői emelkedettség tűnt ki a munkából, mely mintegy száz versszakra terjedt.

A mü felolvasása után mindenki Viktorra nézett. Épen igy lesi mai világban a közönség előadott mü után a kritikus szemöldökét.

Viktor különös zavarban látszott lenni, ajkait harapdálta, homlokát dörzsölé s min den mozdulattal iparkodott kifejezni, hogy ő most valami igen kényelmetlen helyzetben érzi magát s szeretné, ha nem kellene véleményt mondania.

— Nos, hogy tetszik! — szólt az alispánná. egyenesen felé fordulva. — Hát nem szép-e ?

— Oh szép! — szólt Viktor akadozva, s nem akart többet mondani.

De az alispánná ezzel nem érte be, ő azt akarta, hogy Kálmánját magasztalják, dicsérjék, úgy a hogy ő.

— De nagyon szép, és ha kegyednek valami nem tetszik benne, mondja meg; Kálmán ki fogja az igazitani.

Viktor csak húzódott, míg végre kimondó, hogy biz az szép, 'de már ez a tárgy ki van dolgozva, bizonyos Csik-Marjai Ferenc nevű poéta által; nem ismeri azt Kálmán ?

Az ifjú nyugodt,, tiszta becsületes arccal feleié, hogy nem. Hirét sem hallotta a költőnek.

— Erdélyben élt, — viszonzá Viktor.

Kálmán szelíden mondá, hogy szeretne

azt a müvet is megismerni, ha nem taláí- koznak-e felfogásaik némi részben?

— Tudom könyvnélkül e müvet, még gyermekkoromban megatnultam, — szólt Viktor, — ha kivánja ön, elmondom.

Mindenki figyelmesen hallgatott rá.

És akkor Kadarkuthy elmondó az ismeretlen poéta költeményét.

Kálmán minden újabb strophánál hálává nyabb lett, térdei reszkettek, lélekzete el-