Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-23 / 12. szám
2 Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 12. sz. 1912 március 23. A BŰNÖS ASSZONY A SIMON HÁZÁBAN. (Folytatás) Istennek hála! az Idvezitő jó szívvel volt irántunk. De Simon, se az ő társasága nem irányadó neki; egy vacsora miatt nem lesz csuszó-mászóvá. Az is közönyös rá nézve, hogy milyen illemszabályokat tart be a bűnös. Kicsi hajójának egy iránytűje van: mennyei Atyjának akarata. Csak egy kedvtelése: bűnösöket megmenteni, s éppen ezért a szegény, megvetett asszony a legfontosabb személy rá nézve a házban. Gyöuyörrel nézi könynyjeit; mély megbánásból erednek azok; s azért szabadon pártolja az egész társaság előtt, minden nyo- mrultnak, minden szegény, görnyedő és kegyelemre szoruló bűnösnek bátorítására és vigasztalására. Ugyan kinek jönne kedve ahhoz, Ihogy ilyen szelíd, alázatos és könyörületes Idvezitőhöz közeledjék?! Simon susogva beszélt Jézus és az asszony ellen; hangosan és érthetően beszél az Ur az asz- szonyért, és a beszéd fonalát egyenesen oda tereli, a miért az asszony szive vágyik: a bűnök bocsánat] ára. Bizonyára a Simon fösvénységére célozva, melylyel önbiráskodó embereknél oly gyakorta találkozunk, beszél az Ur egy uzsorásnak két adósáról, kiknek előbbi elengedi a tartozást. A pénzügyekben jártas házigazda helyesen válaszol, hogy az az adós, ki nagyobb összeg elengedésében részesült, hitelezőjét jobban szerethette. Az Ur e választ most Simonra és a nőre alkalmazza. Rámutat, hogy az asszony sokkal több tiszteletet és szeretetet tanúsított vele szemben, mint Simon. Ha a házigazda tulajdon szavai szerint a nagyobb szeretet, a nagyobb adósság elengedésének bizonysága, igy világos, hogy az asszonynak sokat bocsátott meg, de annak, a ki kevésbbé szeretett, kevesebbet kell megbocsátani. Ezzel Simon finom, dorgáló prédikációt kapott. Megvetéssel nézett az Urra és az asszonyra; az Urra azért, mert nem látta be, hogy ez a nő bűnös, és az asszonyra, mert rossz hirü volt. Most Simonnak saját szavai szerint a nő egyszerre mint olyan személy állott, kinek sok bocsáttatott meg, tehát Isten szemei előtt nem volt többé rossz egyén ;és az Ur eljárása igazolt volt, mint olyan egyéné, kí a sziveket vizsgálja, s igy egészen másként bánt az asszonnyal, mint a rövidlátó Simon. E mellett Simon úgy tűnik fel, mint olyan ember, kinek kevesebb lett megbocsátva. Persze, nem tudta hogy nagyobb bocsánatra van szüksége; mert egy önbiráskodó Se tudja azt. Valamint sok bűnös, ki még nem bizonyos az üdv felől, Isten előtt kegyelemben van, mert őszinte és töredelmes, épen úgy történt ez asszonnyal is. Kétségkívül, bűneinek bocsánata felől még nem volt teljesen bizonyos, de most bizonyos lett. Az Ur igy szólt hozzá; Megbocsáttattak néked a te bűneid. E királyi szavak által az Ur azt bizonyitá be, hogy ő több egy prófétánál; ő az. ki képes a bűnöket megbocsátani, a lelkiismeretet megnyugtatni, a szivet örömmel eltölteni. Boldog pillanat, örökre fordulópont volt az asszony életében, midőn bűnei— nek biztos bocsánatát hallotta Jézus ajkairól. Hány ezren hallhatták azóta ugyanazon szent és könyörületes szájból: Megbocsáttattak néked a te bűneid! Ránk nézve is feledhetetlen az az óra, melyben ezt boldogan tapasztaltuk, s szeretném, ha mindnyájan ezt tapasztaltuk volna, hogy együtt zenghetnők a 103-ik zsoltárt: Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről. A ki megbocsájtjt minden bűnödet, meggyógyítja minden be- tegségedet. A ki megváltja életedet a koporsótól ; kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged. De én biztosan tudom, hogy közietek többen vannak, kik nem énekelhetnek igy. Ha hát köztünk némelyeknek nem bocsáttattak meg bűneik, az a nagy kérdés, hogy vájjon ezek előkészültek-e bensőleg ezt megnyerni. Ez előkészületre nézve az a fő dolog, hogy valóban tudjuk, miszerint bűnösök vagyunk s a kegyelemre rászorulunk. Ha ezt nem .tudod, ne keress megbo- csáttatást. Ha azonban saját szemeidben is •bűnös vagy, s Jézus Krisztus által óhajtanál idvezülni, akkor az Idvezitő szavait, A DUELLUM. Irta: Komjáthy Sándor. Az apám nagyszájú ember volt. Az apjától örökölhette. Az meg is evett a mulatozásaival vagy ezer hold földet. Apámra már nem maradt föld, hát embereket harapdált. Kapós is volt a megyén. Ha főispánt kellett ütni, csak tolták előre: “Üsd, Feri!” Ha a kompániában meg akartak valkit maratni, megint hangzott a biztatás: “Rágd meg, Feri!” Ha meg a szegény féreg vissza mert fordulni fővel, akkor már nem kellett őt noszogatni, hogy “ne hagyd magad, Feri!” Persze, hogy az ilyen veszedelmes hirnévmék csak az anyám itta meg a levét: sok-sok éjszakát kellett átvirrasz tania, hogy ébren várhassa haza az odamaradozót. Különösen Zsadányi főszolgabirtónál volt gyakori a hosszas vacsorázás. Akkor is hajnal felé jött haza, Zsadányi Pálnak a nevenapjáról. Lágy tél volt és szárhegyig ért a csizmán' a sár. Anyám pedig nem kívánta az orrukra kötni a cselédeknek az ur állapotát, inkább maga segített a lehúzásban. Pedig nehéz muinka volt ám az, kivált kapatos ember lábáról. •—■ Te, Kati, hadd csak abba ezt a csizmahuzást! Iszonyú nevetlhetnékem van. — Van a gutát! Feküdj le és aludj. Részeg vagy. — Dehogy vagyok. Még ha lettem volna is, ki kellett ettőll a bolond esettől józanodnom. De akkor ott kell kezdenem, miikor nálunk voltak ezek Katalinkor. Tudod, a Zsadányi sógorával, a Tyukodi Pistával hogy összekabarod- tam akkor is! Hát elfelejtetted? Dehogy! Mikor a gyertyánál akart ,szivarra gyújtani és én ráripakodtam, hogy “te paraszt, hát mert nálam, szegény embernél vagy, annyi tisztességet sem tudsz, hogy úriember fidibuszszal gyújt ry.” Ismered milyen garasos. De erre gőgösen szétnyitotta a bugyellárisát, kivett egy százasbankót s abból csinált fidibuszt magának. Persze, hogy rátámadtunk. — Mit hetvenkedsz! Abba bizol az ilyen virtuskodással, hogy szegény a házigazda, nem tudja utánad csinálni. Persze, hogy nem csinálom utánad. — Hagyjátok! — szólt ránk a sógora. Elfeledtétek már, hogy Miskolcról került ide közénk a szépapja. Bizonyosan csizmadia volt ott. — Csizmadia, fakapta. Úrrá lett az unoka! Mindenki hahotázott az ötletemen. Zsadányi, a ki szeret hepciásfcodni a sóforával, folyton piszkált: — Mondjad neki, Feri! Egy darabig maga is fanyalgott. — No, fel huzva megint az órátok?' Hát csak hadd üsse ki magát! Csakhogy az óra szakadatlanul ütött. A pagát-ultimónak fakapta lett a neve, a skizé “az öreg csizmadia”, a huszonegyé “a fiatal csiszlik.” A huszonegy fogásnál uni-szónó hujjantottuk el magunkat: “Csizmadia, fakapta!” Persze, folyton tőle fogtuk el a huszonegyest. Egyszer aztán lecsapta a kártyát. — Ha egészen megvesztetek, akikor hazamegyek. Elébe álltam. — Egyéb sem kén neked! Egész vármegyében csúffá tennélek, hogy egyszer voltál szegény embernél vendégségben,
