Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-16 / 11. szám
Amerikai Magyar Reformátusok Lapja ii. sz. 1912 március 16. — Hordozza dicsőséggel! A daliás férfiú átvette tőle a sziizi loHONVED TOBORZÁS 48-BAN. Irta: Kovács Endre. Magyarország déli vidékének nepe forrt, háborgott már, mint a megbolygatott hangyaboly. Az elámított, elhódított rácok magyar nők és gyermekek vérében fürösztötték fegyvereket. A lázongó rác csordák után messze világitó tüz- oszlopok, füstölgő romhalmazok mutatták, hogy merre jártak pusztítva és rombolva a rác “honfitársak.” A kormány látva a veszélyt, felszólította a vármegyéket, hogy fegyverkezzenek, szálljanak táborba a nemzetőrök és siessenek a délvidéki magyarság megmentésére. Minden nap lehetett látni a biztos halál elől menekülőket. Megrémült anyák félmeztelen gyermekeikkel, lerongilva, elgyötörve a fáradtságtól és a szemükből kiolvasható kiállott szenvedések halálos bá- gyadtságával kerestek menhelyet. Lesirt rolnik a nyomor, az éhség. Mindenüket elvesztették, csak puszta életük maradt meg, hogy élő jele legyen az égre kiáltó bosszúnak és megtorlásnak. Jajszó, panasz és siralom volt, amiket beszéltek. A ki hallotta őket, megesett a szive rajtuk, ha talán kőből lett volna is; a ki látta őket, arcukról rémület és borzalom volt leolvasható, ökölbe szorult a keze s bosszút lihegett. Nem emberek, hanem vadállatok tesznek úgy, mint a rácok tettek az ország déli részén. A kormány lelkesítő felhívását megértette Békés megye népe is és különösen Gyula városának polgársága volt az, hol papok, tanítók, megyei és városi hivatalnokok lelkesítették a polgárokat, hogy sorakozzanak a nemzetőrség zászlói alá, esküdjenek fel a iháromszinü nemzeti lobogóhoz s induljanak a táborba. Egyes lelkes főurak, mint pl. a Wenck- iheimok, ezreket áldoztak a nemzetőrök felszerelésére s csakhamar lett kard, puska, dob, trombita és töltény. Katonai egyenruha helyett jó volt az alföldi cifra szűr is, fényes csákó helyett a zsíros pörge kalap is. Utoljára is nem a ruha veri meg az ellenséget, hanem a bátorság és a lelkesedés. A gyönyörű három szinü habos selyem zászlók a tekintetes vármegye határozatából a gyulai nők készitettek el s felavatásán előkelő úri hölgyek tartották, ki a rud- ját, ki a rojtos szegélyeit. Az volt boldog, aki érinthette. A zászlóavatás után az alispán leánya odaállott a tagbaszakadt marcona zászlótartó elé, búzavirág kék szemeivel mosolyog va, kipirult arccal mint a májusi feslő rózsabimbó és messze csengő, szivet-lelket lángra gyújtó hangon kiáltotta: bogót. Lelkes éljenzés követte a leány szavait s ebben a lelkes izzó hangulatban rágyújtottak a Szózatra. Imádság volt ez most a hazáért. A zászlótartó átvette a lobogót, megcsókolta a szegélyét, szivéhez szorította s aztán magasra emelve meglobogtatta maga körül. Másnap a gyulai nemzetőrök zeneszóval indultak Aradra. E közben a veszély nap-nap után nagyobb lett, ujabbnál-ujabb segítséget kértek s ezért a vármegyei tisztviselők toborzó kör útra indultak. Megyei hivatalnokok, a vármegye tiszti főügyésze, kit hajadon buga is elkísért és fehér ruhában, keblén nemzeti- szinü kokárdával járt faluról-falura, város- ról-városra. A gyulai nők zászlót is készitettek a to- borzók részére, melynek záslótartója az ügyész hajadon húga volt. Mindenütt, ahol csak megfordultak, a község — vagy városháza elé vonultak, ahol aztán a zene megszólalt, a toborzók táncoltak, közben a kokárdás leány a toborzó dalra gyújtott, a zászlót magasan lengetve s lelkesen dalolva: Zug a vihar hazánk egén, Talpra magyar, a ki legény! Fel vitézek a csatára' Szent szabadság oltalmára. Leng a zászló, itt a fegyver Mutassuk meg, ki az ember. Ha kell, érted halok, hazám — , Isten veled, kedves babám! Nem lehetett csodálni, hogy sokan felcsaptak, kik az ő lángpiros arcán felejtették szemeiket. Általános vélemény volt, hogy hét vármegyében sem volt szebb toborzó ő nála. A kik felcsaptak nemzetőrnek, azokat vitték Gyulára, hogy rögtön kiképezzék s minél előbb a harcmezőre küldjék őket. Történt, hogy mikor a harasztosi határba ért a sorozó bizottság, a község bírája ijedt képpel eléjök sietett s kalapját kezében forgatva nagy alázatosan dadogta: — Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő vármegyei jó uraim! az Istenre kérem, ne jöjjenek be a falunkba, mert valami ka- putrokkos ember járt itt pár nap előtt s úgy elcsavarta a nép fejét, hogy hallani se akar a katonáskodásról. — No, én majd heylreigazitom a nép tejét, — felelte egyik megyei tisztviselő. — Nem lehet azokkal birni, nagy jó uraim, mert az a kötni való a fejőkbe verte, hogy az urak csakis azért szednek katonát, hogy a szegény népet pusztítsák ... — Nem tudta vasra veretni azt a hazaáruló lázitót ?! — Most pedig hallgasson ide. Doboltas- sa ki a községben — parancsolta a megye tiszti ügyésze — hogy népgyülést akarunk tartani s a ki jó magyar és szereti hazáját, az mind ott legyen! A biró nem szólt ugyan, de fejét csóvál- gatva mormogott valamit magában. Kis idő múlva dobszó hallatszott az utcákon s a nép a községháza elé gyülekezett össze. A cigány elhúzta a ropogós toborzót, azután a megyei ügyész beszélt a néphez. Mikor azt mondta, hogy veszély fenyegeti azt a földet, amelyet müveinek, egy napbarnított arcú legéyn közbekiáltotta: — De én már csak a’mondó vagyok, hogy azt nem tudja elvinni a német! — A földet nem is viszik el, — felelte Oda neki az ügyész, hanem titeket kerget ki belőle. — No már azt nem engedjük! — kiáltotta egy másik legény, kezében tartott fokosát magasra emelten forgatva. — A iki szereti a földjét, mely kenyeret ad, annak szeretnie kell a hazáját is. Elő hát legények, aki katonának való! — szólt újból az ügyész. — Csakhogy négy év igen hosszú idő, — mormogták a legények fejüket csóválva. — Honfiak! csak addig kell a katona, mig megmentjük a hazát! Hazudott aki azt mondta; hogy négy évre sorozunk! — felelte az ügyész. E szavakra az a legény, aki a fokosát megforgatta a feje fölött, azonnal kezet csapott s járni kezdte a toborzót. Azonban csak most jött még a java. E percben a tömegből női jajveszékelés hallatszott- Egy ráncos képű, töpörödött anyóka igyekezett a tömegen keresztül jutni s kezeit tördelve siránkozva si- kongott: — Édes fiam, mit tettél ... édes fiam, ne menj, jaj Istenem, dehogy is engedlek én katonának! ... — Már felcsaptam édes anyám! — Nem bánom, de én a világ minden kincséért se eresztelek, gyere haza velem, édes fiam ... Egy pár legény újra fölcsapott, de a vén szipirtyó azzal bujtogatott a tömegben, hogy nem igaz, amit az urak mondanak, mert csakugyan négy évre viszik a fiukat katonának. Ne adja hát oda senki a fiát a németnek. A már beállott legények erre ledobták fejükről a csákót, azt követelve, hogy bocsássák haza őket. — A ki felcsapott, az itt marad, — szólt parancsolón az ügyész. — Hohó, de nem addig van a’! — zugot a tömeg, fenyegetően körülfogva a
