Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1911-02-18 / 7. szám

7. sz. 1911. Február 18.

Amerikai Magyar Reformátusok Lapja”

3 oldal

segítségre? — Én azt hiszem, hogy ilyet kívánni s cselekedni nem szabad. — Amit haza küldünk, vagy amit megkeresnek: otthon tartsák meg otthon, — mi meg keressük meg itt a magunkét s tartsuk fel itt magunkat. —

Tapasztalatból tudom, hogy azok az iga zi egyháztagok itt, 'akik itt meg is teleped nek egyúttal Azok viselik az uj egyház terheit, azok 'áldoznak uj egyházak építésére. 'Azok akik nem szándékoznak itt maradni, bizony csak nagyon, kevésben járulnak az itteni egyház terheinek az elviseléséhez. — Hogyan lehet tehát azt kívánni az anyaországtól), hogy 'azokra akik nem igen mennek már végleg haza, hogy azolkra még a kiköltözések után is költsön, — 'amikor azoknak úgy is megvan az a vallások, — amelyik megtartja ükét a haza szeretetében mindaddig, amig annak a fajnak csak egy képviselője is marad, — 'akkor amikor azoknak meg van az ő vérükből való papjok, akik az ö nemzetükből valók épp olyan jó magyarok mint amilyenek ők. ,

Baráth Ferencz Magyarország egyik

legkiválóbb filozophusa már 1871-ben azt írja „A patriotizmust mindenné tettük pedig ez a miveltség egy bizonyos fokán túl megszűnik erény lenni s igen igen rendkívüli viszonyok azok, melyekben minden ■erény azon egyben öszpontosul s jó ha e- zek a viszonyok mentői ritkábbak és rö- videbbek, mert tartósságokban szét rombolják a művelődést. A patriotizmus magában valymi kevés akár arra nézve, hogy egy nemzetet nagygyá tegyen, akár arra, hogy az egyént boldoggá tegye vagy feladatának betöltését benne megtalálja. Any nyira nem minden erény foglaltatja, hogy tulajdonképp ott fog kezdődni a normális lét ahol megszűnik erény lenni s lesz minden magától érthető termíészetes dolog tulajdona mindenkinek mint a beszé- lési képesség vagy a gondolkozás. S a pat riotizmus mellett még lehet az egyén vagy a nemzet igen barbár igen nyomorult, s csupa patritotizmusból meg lehet ölni a nemzetet” . . . plédig ezt nem én mondom, hanem az országnak egyik legismertebb, leglángeszübb tudósa aki volt olyan jó magyar mint akármelyikünk akik Ame rikában vagyunk.

És az egész család sopánkodott, kárhozkodott, adta a dolgot, mintha meg volna lepődve, s aztán fenyegetőzött, hogy igy, meg úgy, hogy az nem járja, hogy egy pap úgy beleavatkozik két szerető szív ügyeibe. S tiltakoztak is ellene, de csak úgy „szűr alatt” — mint a hogy a magyar ember mondja — hogy valamibép meg ne hallja az a bizonyos Páter. Hej, jól volt az kieszelve, nagyon jól!

Wesselényi azonban nem vette tréfára a dolgot, határozottan kijelentette, hogy ily körülmények köziött hallani sem alkar a házasságról, Inkább lemond kedves Ilonájáról; de édes vallását, hitét nem fogja meggyalázni. lOsereyék a régi fegyverhez nyúltak. Esküdöztek, forgatták a szemeiket jezsuita módra, hogy ők azt korántsem akarják, a mit a pap kíván. Hiszen ők abba is beleegyeznek, ha a leánygyermekek is a református hitben neveltetnek. De a pap kívánságának eleget kelli tenni. És ismét elmagyarázgatták, mint a hogy tette ösereyné még iKolozsvárott, hogy hiszen az egész nem lesz más, csak formaság, annak nem lesz kötelező ereje, mert hiszen ők úgyis másban fognak megegyezni . . . Azután azok a fájdalmas könyek is megjelentek mátkája szemeiben, lassan-lassan gördültek alá a liliomarcra, — többet beszéltek azok mindennél.

. . . Lásd, Miklós, igy szeretsz te engem csak! Hazudtál, mikor azt mondogattad, hogy értem kész volnál! bármi áldozatra, ime eddig tartott nagy fogagadkozásod! Pedig lásd, én úgy szeretlek tégedett, de úgy, hogy életedért kész volnék életemet is odaadni, pedig én gyenge, tehetetlen teremtés vagyok, tapasztalatlan, kit megfog minden kelepce, minden kisértés, te pedig erős férfi vagy . . . ügy, de úgy szeretlek! És te nem szeretsz engemet, nem is szerettél soha, csak ámitgattál, csalogattál. — Óh, úgy fáj az én szivem. Talán megreped. De jobb is, mert én mást úgyse tnduék szeretni rajtad kívül. Te elhagysz, de én téged soha. Gondolatban mindig kísérlek, utáÉn azért ismét azt mondom „elismerem az ország vallási szervezetének tökéletességét annyira, hogy kötelességünk azt örökkön örökké magunkénak tartani s az által testvéri szeretetben élni, — de ugyan akkor kötelességünk itt szerveződni s abból amit itt keresünk itt élni meg, itt alkotni a mi Istenünknek otthont, itt tartani fel ami lelki nyugalmunkhoz szükséges vallást.* ‘

S hogy még az itteni vagyoni kérdésre válaszoljak arra csak azt mondhatom, hogy mindenütt rajtunk áll, hogy mindenünk a magunk nevén legyen. Ismerek olyan presbyterian missio alatt levő egyházat amelyiknek minden vagyona a miaga nevén van, s ismerek olyat ahol az egyház megye nevén is. — Tessék úgy dolgozni, hogy mindenütt saját vagyona legyen a- mit maga alkot.

Ha meg nem csináljuk a szoros kapcsot itt önmagunk között vétkezünk az Isten ellen, az országunk ellen s magunk ellen.-o----nad megyek bárhová és az én lelkem azt hiszi, hogy a tied, pe- czig csak nálad lesz, nálad pihen meg. Lásd, igy szeretlek én téged, szeress te is! De nem kérlek, nem kunyorálok sokáig. Pedig lásd, én soha nem kivánnám tőled azt a mit a tisztelendő kíván. Én szeretlek téged s lazt akarnám, a mit te akarsz. Lásd, én újólag megfogadom, hogy mindazt megtartom, amit az ellenikötelezvényben megígértem. Aztán mondom azt is fogadom mennyasszonyi szűzi csókomra, hogy bárkinek, bárhol kívánják is, még a trón zsámolyánál is kész leszek kinyilatkoztatni, hogy te csak kényszerűségből adtad ki azt a kötelezvényt . . . Miklós, ha szeretsz, ne hagyj el Miklós! Ne hagyj itt, vigy magaddal engem is, a te mátkádat, a te szerető menyasszonyodat. ÍV igy magaddal! ....

Pergett a köny: a harmateső a gyönyörű szemekből alá a 'liliomarcra . . . könyörgött, esdökelt soká, fájón, megszakadtam És Wesselényi végre is nem tudott ellenállni azoknak a ragyogó gyöngyöknek, nem tudott elszakadni ettől a szép leánytól, a ki néki már eddig is oly nagy boldogsága volt. És aláírta az álszerződést 1777 május 19-én, „melyben nemes becsületére fogadta és ígérte, hogy születendő mindkét nemű gyermekeit a róm. kath. vallásban nevelteti, nejét pedig a pá pista egyház istenitiszteleteinek látogatásában legkevésbé sem fogja gátolni”.

Ekkor aztán nagy fénynyel, nagy pompával megtartották a menyegzőt. Wesselényi rokonai közül azonban egy sem jelent meg Bées átkos falai közt. ők nem tudtak belenyugodni abba, hogy Miklós egy német leányt vett el feleségül, a ki hozzá még pápista is volt.

. Cserey Ilonából, a szép leányból tehát asszony lett. Megnyílt előtte a jövendő élet addig homályos boldogsága. — Boldog volt, boldogságát férje karjai közt találta föl.-----: o:-----