Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-30 / 52. szám
52. sz. 1911 december 30. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 5 A karácsonyi ünnepek alkalmával lapunk szerkesztőjét többen felkeresték közelből-távolból üdvözletekkel. Miután külön-ikülan nem adhatunk választ az üdvözletekre, ezen sorok utján fogadják jó barátaink, ismerőseink, olvasóink a Reformátusok Lapja szerkesztőjének köszönetét. Ha nehéz és fáradságos munkát végezünk is, édes reménnyel és bizoda- 1 ómmal nézünk a jövő óv elé, mert előre is látjuk olvasóink nagy táborának pártolását.---------o--------BETEG KORSZAK. Valamelyik este egy jó barátommal arról beszélgettünk: igaz-e az, ihogy korunk betegségét ez a mi nagy civilizációnk szülte? Korunk betegségén persze az idegességet kell értenünk. Mert például melyik Írástudó, szellemi munkával foglalkozó ember nem neurastlheniás ma? Hogy tu- lajdonké(pen mi az a neurasthenia, őszintén szólva, a doktorok sem igen tudják, de azért mégis mindenki tudja. Mert a műszók kelendők, divatosak, kivált ha újak. A neurasthenia különben kötelező portéka közöttünk, fejjel, ész szel dolgozó emberek között. Valamint a testi munkások megkövetelik, hogy a sorukbeh jó erős legény legyen : azonkópen mi is megkívánjuk társainktól, hogy gyönge ideg- zetüek legyenek. Abban a táborban a kérges tenyér a derékség bizonysága; nálunk a lágyulni kezdő agyvelő. Mintha csak vitatkozni akarnánk a szociálisták- kal — mikkel, akik az elme munkáját nem akarják annyira becsülni, mint a kézét ... Az azonban, ihogy az elmebeli munkával vele -jár a beteges elgyöngülés, nem egyéb, mint század elejü divat, kacérkodás. Gyakran mulatok mostanában azon, hogy ha erőnek erejével el akarják hitetni velem s a világgal, hogy X. vagy Y. nagy poéta, hát agorápholiában szenved. Kz az uj betegség német találmány s ismerve azt, hogy a beteg ember tüstént fél, szorong, tétovázik, ha a szobán kivü-1 van. Benn a szobában kutyabaja sincs, de ha kilép ipl- az utcára, tüstént megzavarodik, szédül, támaszt keres, egyszóval szinte jó tehetlen magával. Megjegyzem: nekem eszemágában sincs kételkedni benne, hogy azok a ragyogó tehetségű emberek csakugyan abban az istenverte német feltalálta betegségben szenvednek. Nem tettetik magukat a világért sem. De mégis eszembe jut itt néhai való jó öreg doktorunk, aki elhitette magával, hogy ő nem tud sakkozni, ha csak nem mondja magában folytonosan e varázsigéket: suiffero, sustulié sublatum, sufíere. Pedig ezt ő csak maga hitette el magával! Nem áll az, ihogy az erős gondolkodás és az izmos művészet feltétlenül ideg- romboló dolog volna. Sőt még az sem igaz, hogy ez ami mai civilizációnk olyan igen nagy, civilizáció! És hogy nyavalyássá tesz az ő áldásaival! Ám tessék engem bátran kinevetni, azért én kimondom, hogy az agyvelő ma nem végez olyan hatalmas munkát, amilyet végzett pl. a régi Görögországban. Ott voltak az igazán teremtő nagy gondolkodók és művészek. A mi ránk maradt, az csak a kibővítés munkája. Alkotni való kevés van, mert az ember véges állat. Bölcselkedni Athene tanított bennünket, valamint verseket, drámákat, házakat, szobrokat csinálni is. Plato, Homer, Aeschylos, Phidias olyan roppant nagyságú alapvetők voltak, amilyen ma a leggeniálisabb elme is alig lehet. Hogy a kapitóliumi Vénust ki csinálta, sohasem fog kiderülni; de hogy felséges egy legény volt s agyvelejében több erő, több emberlátás, több költóiség, több elmésség lakozott, mint ma hatvanhat átlag szobrászban, arra esküdni merek. S ha az az ember ma feltámadna, nemcsak a műteremben győzné le mostani társait, hanem agyon verné őket a szellemével, dicső tudásával, gondolatainak erejével. S nem ő lenne a sírból kelt, hanem amazok. Szent igaz, hogy ez a görög egy darabig nem tudna telefonázni; az elektromos világítás meglepné, a trén nem mind járt férne a fejébe, sőt eleinte megille- tődve pillantana a selyem és bársony cipőkre is. A kőnyomatos intézményt, a rotációs gépeket pedig tátott szájjal bámulná. Pedig, Zeüsz-uccse! civilizálatbb ember nálunk. De nem bszélek tovább erről a nehéz kérdésről. Hagyom ezt a könyviróknak. Könnyebb, tehát érdemesebb az a másik tétel, hogy korunk, idegbajos voltának legfőbb oka ez az ezerféle technikai vívmány, mely legyőzve tért és időt szédületesen gyorssá, idegrontóvá teszi az életet. Idegesség forrása — köztudomású — a telefon örökös csengetésével, a gyorsvonat roppant sebességével; az a telegráf, hát még a sajtó! Egyszóval öl ez a rengeteg nagyságú forgalom, ez az egykor nem is álmodott szédületes sietség mindenben. Én, mint közel ötven éves ember, még benne éltem abban a világban, mikor szép Magyarországon e gonosz vívmányok átka alatt nem nyögött a magyar. Vagy legalább is igen szűkre szabott helyen. Kis falunkba messze földről gyalog- Iposta hozta a jó vagy rossz hirt. Kinos napokon, gyötrelmes éjeken át töpren- kedtek az emberek, ha szeretteik valahol betegek valának; mi van vele, él-e, hal-e? Mártiromság volt ez a bizonytalanság. Keservesebb talán magánál a gyásznál is. Mikor aztán éjfél felé megharsant a faluvégén a gyalogpostás trombitája, — “Hozzák a hirt!” — esküszöm, hogy százszor idegtépőbb volt ez a hang a tefon minden csengetésénél. Utazni váltott lovakkal szoktak szülőhazánkban abban az időben. Huszonnégy óra alatt visz el a trén. A nagy, kényelmes Ihintóról összetörve, halálos fáradtan szállottunk le; azaz, hogy engemet, gyermeket úgy vettek le róla, mert a rázás, az álmatlanság, a por, a 'hőség félholttá tett. 3 ma mégis azt mondják, hogy az az ideg rontás, mikor az embernek a zökkenés nélkül gördülő palota kocsiban megvan a maga jó kis szobája, kényelmes ülése, nyugalmas tiszta ágya, az ebédlőben eszik-iszik, a dohányzóban feszélyezés nélkül füstöl, lebzsel és egy nap alatt ott van, ahol 40—45 évvel ezelőtt csak egy hét múlva lehetett volna. Az utazás végén pedig olyan üdén, frissen és tisztán ugrik le a car-ból az utazó, mint ha tavaszi reggel a fürdőszobájából lépne ki. Imhol a neurasthenia egyik legfőbb oka a trén! De minek bizonyítgassam a kétszer kettőt. Életmódunk ma (Magyarországon is!) sokkal okosabb, mint nagyapáinkká volt. El se tudjuk képzelni, hogyan elhettek valamikor a királyok is fürdőszoba, csatornázás és vízvezeték nélkül. Világításunk kíméli a szemet. Az Írógép birtokában az Írással járó sok nyomorúságnak vége. S mégis mondják, hogy ezt a kort ezek a vívmányok teszik beteggé? Hogy ezért van olyan sok elmebajos és ideges ember? Nagy kérdés: igaz-e, hogy olyan igen sok van s több, mint valaha volt. Az öreg Doleshall doktor Miskolcon még hátba vágta a betegét eme szavakkal : “Barátom uram, megcsömörlött, az a baja!” Ma már tulajdonkópen tagadjuk, hogy van ez a magyar betegség. S az orvos azt mondja panaszkodó betegének: “Híja, persze, neurasthenia!” A csömört ki lehetett kenni az emberből, a neurast- iheniát nem leihet ily könnyen elűzni, kivált ha belesugalták valakibe. Azért vagyunk idegesek, mert azt hisszük, hogy idegeseknek kell lenünk kivétel nélkül. Ez lelki járvány. Se az első, se az utolsó a világon. Dayton, O. Kovács Endre, ref. lelkész.
