Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-10-21 / 42. szám
12 Amerikai Magyar Reformátusok Lapjá 42. sz. 1911 október 21. Regény. •-----o-----Az elátkozott család.------o----Irta: Jókai Mór. (Folytatás) r • v., —• Nemes Bajcsy András uram... — Érdemes Kanál Ignác uram... —• Meglátogatott az Isten bennünket nagyon... — 'Nagyon meglátogatott bennünket az Isten... — Tele vagyon a mi szivünk keserűséggel. —• A mienk is csordultig vagyon. — Avagy mikor fordul el rólunk e csapas? — Sőt nem kell-e elvesznünk mindnyájunknak abban — 'Mi éjjel nappal könyöigünk az egek tu ához. 'Bajcsy András uram nagyot sóhajtott e szóra. — Nekünk nincs helyünk, a hol könyörögjünk. „v És azután elhallgatott mind a kettő. E hallgatás alatt pedig mind a két cso- portozat úgy közelite egymáshoz, hogy mintegy kört képezének a két férfiú körül. Kanál Ignác vévé fel ismét a szót. — Nemes Bajcsy András uram. Nem olyan igaz emberek-e a Figyelmetek hívei is, mint a mieink, — Valóban azok. — Nem azt az Istent tisztelik-e ők is, a kit mi? — Valóban ugyanazt. — Nem azt a csapást szenvedjük-e mi is, a mit kegyelmetek? — Bizony igaz, hogy azt. — Vétettünk-e mi egymás ellen valaha? Csaltunk-e meg egymást; rontottunk-e egymás családját, mesterségét- Nem járnak-e a mi koldusaink is a kegyelmetek ajtajára, nem esik-e az eső a kegyelmetek földjére is úgy, mint a mieinkre? Nem az-e a mi hazánk, nem az-e a mi szülötte földünk, a mi kegyel- metek-é? Nem egy nyelvet beszélünk-e, nem egy kenyeret eszünk-e egymással, és mégis egyik gyűlöletes a másik előtt, s egyik nem imádkoz’hatik a másik miatt. Bajcsy uram erre megint csak azt felelhette, hogy megfogó a takácsok atya- ! mesterének jobbját s megrázó azt szive szerint. Kanál uram megerősité magát, le- tüzte keze alá rezes botját s egészen más hangot váltva, mondá: — Érdemes lakatostársaim, i nemes céhmester ur, becsületes mester urak: minthogy mi más felekezeten lévő együgyű emberek átláttuk, menyire keser- vetes dolog kegyelmetekre nézve, hogy a szomorú, iszonyatos napokban, a midőn mindnyájunknak vigasztalása egyedül az irgalmas Isten; kegyelmetektől e vigasztalás meg vagyon vonva az által, hogy e nemes város privilégiumai fejélten nem szabad kegyelmeteknek ez helyen templomot építeni, hanem kénytelenek a sozmszád kulcsos mezővárosba átjárni isteni tiszteletre, a midőn azt a vizek engedik-.. — Úgy vagyon, szólalt meg egy hajóslegény hat galléros köpenyegben, — a szekeres gazdák szekéren hordanak át bennünket minden vasárnap. Nemes Bajcsy uram komoly szigorúsággal tekinte hátra a közbeszólamlóra. —• Ne zavarják kegyelmetek az atyamester urat az ő contextusában. — Azzal buzt^tólag fordult az atyamesterhez: “quoniam; — ergo — minthogy; tehát- lan. . . így következik.” — Téhátlan, — folytatá Kanál Ignác uram, — előfordult a mi érdemes polgári céhünk gyűlésében az a szó, hogy im e gyászos napokat használnák fel mindnyájan azon üdvös cselekedetekre, mely szerint építenének kegyelmetek is egy sátort: a mieink hasonlatosságára, a holott az Istent imádhatnák s nekényszerülnének elvándorolni minden ur napján szomszéd helységekbe, hanem segítenének szívok szerinti imádságaikkal megengesztelni az ur Istennek az ő haragját, mely alatt bizony annyit szenvednek kegyelmetek is, miként mi szenvedünk. Ez nagy szó volt: igen nagy mondás . .. Ha valami költő volnék, a ki képzelt dolgokat mesélni állt elő, világért nem mernék ilyeket adni emberem szájába, de miután nem vagyok más, mint jámbor krónikairó, a ki elbeszéli azt, a mit öreg emberek beszéltek fiatal embereknek, úgy maradt meg az emlékezetben, bízvást megírhatom a mostani ivadéknak, hogy ott azon a téren egykor összegyűltek a nép együgyüi, a publikanusok és tudatlanok, a minők közöl a názáreti király válogatá az ő apostolait, és ott azok, akik hatalmasabbak voltak, azt mondák a gyöngébbeknek: “íme, e helyen, a hol állunk, építsetek sátort az Urnák, a melyben imádkozzatok.” íAz érdemes atyamester nem tudott to- váb szónokolni az elérzékenyülés miatt; a helyett egyre szorongató a hozzá közel esők kezeit s szemeivel mutogatott a háta mögé furakodó becsületes német polgár ácsmesterre, kiben régen meglátszott, hogy szeretne valamit mondani, a mit meg is tett, a mint szóhoz juthatott, kezeivel magyarázva, a hol nyelve hibázott. — ‘Mi nem ellenzőnk ám az! Mi nem haragszunkrá egymásnak. Mi jó embereket lehetünk. Ne félje magát senki. Azután egy emberséges kovácsmester tört magának utat a középhez, a hol beszélni lehetett s felgyürte jobb karjáról az inget, mintha azt máskép elmondani nem is lehetne, mint neki gyürközve, harsogó hangon bocsátá közre jámbor ötletét. —• Atyámlfiai, jó barátaim; én azt mondom, hogy építsetek^ itt, a hol állunk, egy akkora sátort, hogy minden nemzetségiek elférjen benne, híjátok ide fiaitokat, feleségeiteket s a mennyi helyen megférnek, akkorát kikentünk innen s ott álljon a templom; torony is legyen rajta, csengetyü is legyen benne. A derék férfiú homlokáról csurgott az izzadtság az utolsó szavaknál, olyan igyekezettel szónokolt, s szerette volna látni, ki mondhat neki ellent, midőn ingujjával végig törülte orcáját? Nem mondott senki ellent/ sőt mindenki iparkodott felebarátjával megértetni, mennyire idegen dolog volt szivétől minden harag ez ideig is, s mint fogják ők ezentúl is szeretni és becsülni egymást, akár engedi meg az országgyűlés, akár nem. Nemes Bajcsy András uram mind e jelenet alatt összefogott kezekkel állott a középen, komoly orcáján egy vonást meg nem változtatva s figyelmesen végig hallgatva minden beszélőt, és senkit meg nem szakítva abban, mint a ki valami nagy szót akar mondani s azt a végére tartogatja. Midőn azután venné észre, hogy mindnyájan ő reá vetik szemeiket, leemelé nagy süvegét szénfekete szögkemény bajáról s két kezével melléhez nyomva azt, felsóhajta, tekintélyéhez méltó nyelven: — iGloria in exoelsis omnipotenti Deo! Dicsőség az magasságban az mindenható Istennek. És akkor szemeivel megválván az égtől, visszafordula érdemes lakatostársaihoz és mondá: —• Az Ur parancsoló, — kegyelmetek tudtunkra adák, — mi pedig meg fogjuk cselekedni: a ki igaz ember meg fogjuk cselekedni; a ki igaz ember és Istent tiszteli, akként cselekszik, a hogy én. Mészáros János gazduram. Minthogy kegyelmednek köpönyege vagyon, terítse azt ide elém a földre. (folyt, köv.)]
