Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1911-08-19 / 33. szám

33- sz. 19m augusztus 19.

Amerikai Magyar Reformátusok Lapja

9

ICU01Z3

AZ EZÜSTBÁNYA.

aoo

III. Gusztáv király Dalekarlián utazott át. Sietős volt a dolga. Szinte röptében szerette volna megtenni az egész utat. S amint a kíséretével oly őrült sebesen vágtatott tova, bogy a táltosai kifeszitett szíjak gyanánt nyúltak el az ut hosszában s a kocsija csaknem fölborult a kanyarulatoknál, kidugva fejét a hintó ablakán, rá-rákiáltott a kocsisára: “Mért nem hajt kend jobban? Azt hiszi, tojást szállít ?”

Ily őrült vágtatás mellett a hepe-hupás országutakon szinte csoda lett volna, ha lószerszámnak, kocsinak baja nem akad. Akadt is. Egy meredek hegység lábánál eltörött a kocsirúd s ottmaradt az útban a király, A kíséretéhez tartozók kiugráltak a kocsiból, szidva a kocsist, mint a bokrot, de ezzel nem segítettek a bajon. A király nem utazhatott tovább, mig ki nem javították a hintáját.

Amint a kíséretében levő urak körüljár tatták a szemeiket, nem lelnének-e valamit a vesztegetésre kárhoztatott király mulatta- tására, észrevették, hogy az ut mentén a közeli erdőből templom tornya nyúlik az ég felé. Azt ajánlották hát a kiráynük, üljön át egy másik kocsira, melyen a kísérete utazott s hajtasson a templomba. Vasárnap van, részt vehet tehát az istentiszteleten. Legalább telik az idő, mig elkészül a királyi határ.

A király megfogadta a tanácsot. Elhajtatott a templomba. Az imént órákhosszat utazott komor, erdős vidéken, most kisebb táj terült el előtte: tágas rónák meg nagy falvak s a hatalmas egerfaerdők közt harsányan, méltóságosan tovahömpölygő Dal folyó.

Csupán annyiban nem volt szerencsés a felséges ur, hogy mikor a templomdombon kiszállott a hintájából, épp abban a pillanatban kezdte rá a kántor a ki jövőre szóló zsoltárt s a 'hivek már szállingóztak kifelé az istenházából. Amint a templomiból kijövet 'elhaladtak a király mellett, ez ottmaradt állva, egyik lába a hintóbán, másik a hágcsón; meg se mozdult, csak legeltette rajtok a szemeit. Csinosabb népet nem látott soha. A legények egytől-egyiig magasabbak a közepesnél ; ókos, komoly az arcuk. Az asszonyok pedig kényesen és méltóságteljesen lépdeltek, ünnepi áhítat ömlött el rajtuk.

Az egész előző napon a sivár vidékről beszélgetett a király, a sivár vidékről, melyen keresztülvitt az útja. S nem győzte mondogatni a kíséretének: “Bizonyára ez a birodalmam legkodusabb része.” De amint

meglátta e népet pompás ünneplő ruhájában, eszébe se jutott a szegénység. Sőt repesett a szive s így, szólt magában: ‘Még sem áll oly rosszul a svéd király dolga, mint az ellenségei hiszik. Amíg így festenek az alattvalóim, addig bizonyára meg tudom védeni a hitemet is, meg a birodalmamat is.”

És meghagyta a kíséretéhez tartozóknak, hogy tudassák a néppel, hogy a királyuk a köztük megjelent idegen s gyűljenek köré,

[ mert beszélni óhajt velük.

És beszédet intézett a~ néphez. A sekrestye magas lépcsőjéről beszélt s az a keskeny garádics, melyen állott, megvan még ma is.

A király elkezdte fejtegetni előttük, mily rosszul áll az ország dolga. Elmondta, hogy a svédeket háborúival fenyegetik az oroszok meg a dánok. Ez nem volna olyan nagy baj más körülmények között, ámde a hadseregben sok a pártütő s a király nem biz- hatik a katonáiban. Nem tehet hát egyebet, mint hogy bejárja a tartományait s megkérdezi az alattvalóit: a pártütőkhöz szita- nak-e, vagy pedig ihivek maradnak a királyhoz, emberrel, pénzzel készséggel segítik a hon védelmében?

A földművesek csendesen viselkedtek a király beszéde alatt. Sőt a szónoklata végén se árulták el, tetszett-e nekik, vagy sem. Maga a király úgy vélte, nagyon ékesen szónokolt. Szemei többször is könybe lábadtak a beszéde alatt. De mikor a földművesek még minidig nyugtalanul ötölve-ha- tolva álltaik a helyükön s nem tudták elhatározni magukat a feleletre, ráncba szedte a homlokát s boszusan nézett rájuk.

A földművesek elértették, hogy a királynak terhére van a várakozás. Végre hát előlépett közülök egy.

— Tudd meg, uram. király, hogy mára nem vártunk királyi vendéget a gyülekezetünkbe — mondta a földműves — s ezért nem is felelhetünk hamarosan. Azt tanácsolnám, fordulnál be a sekrestyébe s beszélnél a papunkkal, mig meghányjuk-vetjük, mit válaszoljunk a beszédedre."

A király belátva, hogy bölcsebb választ úgyse kaphat, legokosabbnak ítélte: követni a földműves tanácsát. Befordult hát a sekrestyébe, Földművesnek látszó magános öreg embert talált ott. Magas, kövér a termete, csontos, durva a keze s kérges a kemény dologtól. Nincs se gallérja, se köd- rnene, csak bőrnadrágja, meg hosszú, fehér bárányprémje, mint a többi férfinak valamennyinek.

Fölkelvén, meghajolt a belépő király előtt.

— Azt hittem!, itt találom a lelkipásztort — mondta a király.

Az öreg kissé elpirult. Azt gondolta magában, csak nem árulhatja el, hogy 5 a gyülekezet lelkésze, iha egyszer földművesnek nézi a király.

— Úgy van, A lelkipásztor ilyenkor itt szokott lenni — mondta.

A király leereszkedett egy nagy, magas karszékbe, mely akkoriban ott volt a sekrestyében 5 ma is ott van változatlanul, csak egy aranyos királyi koronát csináltatott a támlájára a gyülekezet.

1— Jóra való ember-e a lelkészük? — kérdezte a király, megpróbálva részvétet tanúsban! a földművesek sorsa iránt.

A király e kérdésére szinte lehetetlen volt a lelkésznek elárulnia a kilétét. Jobb lesz, ha a kiráy továbbra is megmarad abban a hitiben, hogy csak földműves vagyok, gondolta s azt felelte, hogy a lelkipásztor elég derék ember. Tisztán és világosan hirdeti az Isten igéjét s úgy igyekszik élni is, ahogy tanít.

No, ez ínyem szerint beszél, gondolta a király, de jó füle lévén, némi ingadozást vett észre az öreg ember hangjában.

— Mintha mégse volna oly nagyon megelégedve kigyelmed a lelkészükkel — mondta.

— Egy kissé akaratos, igaz — szólt az öreg, azt gondolván, ha a király mégis •megtudná valahogy a kilétét, nem tetszenék neki, ha kérdenék előtte. Azért egy kis megszólalással is előhozakodott:

— Vannak, akik szemére vetik, hogy egymaga akarja vezetni s kormányozni az egyházat — folytatta.

— Mindenesetre nagyon jól vezette és kormányozta — jegyezte meg a király, nem akarva, hogy a földműves leszólja a fölebb- valóját. — A jelek mintha arra vallanának, hogy e gyülekezetben otthonos a jó erkölcs s őseink egyszerűsége.

— Elég jóravaló nép ez, — mondta a lelkész — de hiszen távol él a viágtól, szegényen, elszigetelve, ők se lennének különbek másoknál, ha közelükbe férkőzhetnének a világ csábításai.

— No, attól nem kell tartani — próbálta megnyugtatni a király vállat vonva.

Aztán elhallgatott s ujjaival dobolni kezdett az asztalon. Azt gondolta 'magáiban, elég kegyes szót váltott ezzel a földműves-