Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1911-07-08 / 27. szám

9 oldal.

© EGY HITTUDÓS VALLOMÁSAI ©

27 sz. 1911. Julius 8. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja

— Egykor és most. —

I.

Visszagondolok a verőfényes gyermekkorra. Akkor még a világ kicsiny s az élet egyszerű volt; és boldognak éreztem magamat korlátoltságomban. Istent emberi alakban és úgy képzeltem, hogy barátságosan néz le az égből gyermekeire, vagy láthatatlanul lebeg körülöttem, este lecsukja szemeimet s reggel ismét felébreszt. Nincs nagyobb teendője, csak a mi kis ügyeinket rendezni és azok miatt aggódni s nem volt olyan gyermeki vágyam, melynél őt igénybe ne vettem volna.

Hogy megváltoztak a képzetek! A világ és élet többször alakot cserélt s velük együtt az istenség is. Sokan panaszkodva és fájdalmasan gondolnak vissza gyermekkori álmodozásaikra. Én nem! Szivem az igazság tulajdona és tudom, hogy ahhoz kissé közelebb jutottam. De azt is tudom, hogy az igazság az én hitéletemmel nem volt ellenséges viszonyban és az engemet boldogitó érzéseket nem zavarta, hanem fokozta. Ha voltak olyan idők, amelyekben benső meghasonlás miatt boldogtalannak éreztem magamat, ezek olyan átmeneti idők voltak és habár a vágyakozás most sem hagy nyugton, ez nem valami elveszett, hanem még meg nem talált dolog utáni vágy. A vágyakozás ugyan nem nyújt teljes örömet, de egv gazdagabb élet csiráját hordja magában.

II.

Hiszek a mindenható Istenben.

Bizonyára előttem nem mennyei trónon ülő király többé, ki a földre lenéz és tetszése szerint parancsolja, aminek történnie kell. A világ megmérhetetlen távolságokba terjedt ki és a végtelenség sejtelme fogott el. Ekkor az isteni és emberi működés közti különbséget egyre jobban láttam.

Én csak korlátolt működést ismerek; az isteni működés megfoghatatlan előttem, mint maga a világ is. Én csak idői cselekvésről tudok, melyben egyik a másik után következik; idő nélküli cselekvés, melyben végtelen egymásmellettiség uralkodik, előttem teljesen érthetetlen. Más akarást nem gondolhatok, csak azt, mely egyes elhatározásokban megy végbe ; olyan akaratnak, mely a természeti törvénnyel egy, tapasztalatom szerint nincs mása. így belátom, hogy az isteni

működésnek megfelelő képzet mindenképpen lehetetlen.

Mégis beszélek arról, beszélek isten akaratáról, még pedig öntudatos akaratáról. Mert az öntudatos akarat a legmagasabb, amelyet ismerek és a szándékos működés a legtökéletesebb, amiről tudok, így az isteni akarást és működést csak azzal hasonlíthatom össze.

Jól tudom, hogy ez a kép nem teljes. De az egyetlen lehetséges s az egyedüli kapocs az i;n gondolkozásom és az isteni mindenhatóság közt. Mindenesetre sokkal helyesebb, mintha öntudatlan akaratról és szándéktalan működésről bszélnék. Mert ezáltal magamat az istenségnek főbbe helyezném és a vallásos szükségletet ámításnak nyilvánítanám.

Az igazság nem alattam, hanem felettem van. Ha azt mondanám: Isten személytelen, akkor benne bizonnyal megtalálnám az öntudatlan világ ősokát, de személyes életemmel a levegőben lebegnék. Ha személyesnek gondolom őt, akkor persze teljesen elégtelen képzetet alkotok magamnak róla, de mégis a lehető legmagasabb képzetet és ő benne minden előttem ismert élet okát elképzelem.

Ebben az értelemben hiszek a mindenható Istenben. Hiszem, hogy egészen és teljesen, természeti és személyes életem szerint, mindennel, ami van, egy és ugyan azon okban gyökerezem és ezért az össz- léttel összhangban állok. Önmagámról bizonyos vagyok és érzem, hogy Istenben egy vagyok a világegyetemmel.

És a végtelenség sejtelme nem rettent. Biztosan állok helyemen és minél jobban feltárul szemeim előtt a világ, annál magasabbra emelkedik szivem. E világ Istené és ezért az én világom.

III.

Hiszek a szent és mindentudó Istenben.

A jóról és rosszról való Ítéletem többé nem látszik könnyűnek s cselekvéseink és sorsunk viszonya többé nem oly egyszerű. Olyan tapasztalataim voltak, melyek felrezzentettek álmodozásomból. Úgy találtam, hogy a világ folyásában több talányszerü és titokzatos, mint világos és tiszta dolog van. A természetet nem azok az alapelvek kormányozzák, melyeket erkölcsileg jóknak nevezek. Láttam, hogy a szerencse vakon osztogatta adományait méltónak és méltatlannak. Láttam igazságosokat és igazságtalanokat összeroskadni a sors csapásai alatt. Láttam, hogy az istentelenek sikerre vitték terveiket, mig a jámborok kudarcot vallottak. Megismerkedtem olyan életutakkal, melyek lehetetlenné tették a szegényeknek, hogy e nekik kijelölt utakon úgy járjanak, mint a világosság fiai.

Ekkor azt kérdezém: Van-e valóban különbség jó és rossz közt? Jó-e az, a mit mi jónak nevezünk, Isten előtt is és akarja-e ő azt? Van-e egyáltalában a mi cselekvőségünknek jelentősége reá nézve? Tud-e arról? És azt kellett mondanom, hogy minden lehetséges képzeteim már e viszonyokra nézve is teljesen elégtelenek.

Különös küzdelemben élek; Isten azon ban minden különös dolognak alapja és egyesitője, ö az egység. Én szellemi életemmel ellentétben állok a természettel és igyekszem azt erkölcsileg legyőzni; Istenben nincs különbség a szellem és természet közt. Az időben történő dolgokról tudomásom van, de úgy, hogy minden időpontban csak egyről szerzek öntudatos képet; olyan öntudatot, mely mindenkor s minden egyes eseményt egyszerre felfogni képes, nem tudok elképzelni. így Istenre olyan fogalmakat ruházok rá, melyek a valóságtól oly messze vannak, mint a véges a végtelentől.

Mégse vagyok képes visszatartani magamat, hogy ezt ne tegyem. Másképp elveszteném a talajt erkölcsi életem alól. Legfőbb törekvésemmel egyedül állanék, önmagámnak lennék törvényadója. Hogy ez azonban nem lehet, oly bizonyos előttem, mint az, hogy nem vagyok önmagámnak teremtője.

A jónak gondolata, amely szerint magamat és a körültem fekvő világot képezni iparkodom, kell, hogy ugyanazon okból származzék, amelyben szellemi életemnek fonása van és valamint ez nem lehet kevesebb, mint szellem, éppenugy nem lehet kevesebb, mint jó. Nem értem meg, mi ez tulajdonképpen, de rám nézve az a szent, aki azt akarja, hogy sze.it legyek és az ezutáni ösztönt belém önmagából plántálta át. Lelkiismeretemnek szava az ő törvénye én bennem és minden fellázadás ez ellen, zendülés ő ellene, bűn. így az én hozzám való viszonya is csak személyes lehet, csak azt mondhatom: Ö ismer engemet. Tudom, hogy ez nem emberi tudás; de nem lehet csekélyebb, hanem csak valamivel magasabb.(Fol>t.köv.)