Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1911-06-03 / 22. szám

22. sz. 1911. Junius 3, Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 3. oldal AZ ESERNYŐ Egy mindennapi használatban levő tárgy, egy ruhadarab, a legkezdetlegesebb kiviteltől a legfirfomabbig és előállítási árát tekintve, mint mellékes dolog tűnik fel előttünk. Keletkezése alkalmával — előítéletekkel keltvén megküzdenie — ne­vetség és gúny tárgya volt, sőt egyes he­lyeken, mint államveszélyes fényüzési cikket, be is tiltották a használatát. Ke­letkezésekor nagy, alaktalan, Ízléstelen tárgy volt. Lassan, javítások által mindig elegánsabb, Ízlésesebb lett és ma a felta­láláskorabeli esernyőket már csak mint ér­tékes régiségeket mutogatják a mú­zeumokban. Az esernyő napjainkban már annyira el van terjedve, hogy talán épen csak a Szahara homoksivatagjain nem használják. És azért mégis szükséges rossznak tekin­tik, különösen azok, akik hozzászoktak, hogy kezeiket szabadon himbálják és kény­telenek borús időben esőre való kilátás miatt magukkal cipelni, mert nincsenek hozzászokva ehhez a ruhadarabhoz, épen ezért a legtöbbször kiváló pontossággal valahol ’’emlékül“ hagyják. Némely faja oly nagy, mint pl. az amerikai ’ ’ business ‘ ‘ kocsikon, hogy négy­öt ember aláhuzódhatik,sőt van itt akkora is, hogy egy egész család kényelmesen elfér alatta, egyéb faja pedig épen csak olyan nagy, hogy a fejet elfedi és ilye­neket a legelegánsabb dámák hordanak. A vagyonosabb emberek esernyőinek nyele ezüst vagy araiig veretes és drága kövekkel van kirakva és haladásában már akkora rekordot ért el, hogy mint népviseleti tár gyük már a múzeumokban is megfelelő helyet vívtak ki maguknak. Nagyon csodálatos dolog, hogy az esernyőt csaknem a legújabb időkik rend­kívül fölösleges tárgynak tartották. A forró égöv alatt lakóknál ezt nem csodálhatjuk. Ezek a napernyőt már évezredekkel ezelőtt találták fel és dacára ennek, mi már régi babilóniai képeken is látjuk. Az esernyőnek azonban itt nyoma sincs; lehet hogy esztétikai szempontból nem ábrázolták, mert feltehető, hogyha a nap sugarai ellen, diadalmenetek alkalmá­val, pl, egy Semiramisnak a feje felett napernyőt tartottak, akkor esős időben még kevésbé engedték az uralkodót a kel­lemetlen vizesség ellen óvatlanul járni. De a rómaiak idejében és a középkorban már akadunk nyomára. A 14-ik század leírásá­ban is csak előkelő testvéréről, az umbrellino- ról, napernyőről van említés téve és csak az 1616-ik évben Angliában megjelent egy bizonyos vígjátékban van egy jelenet, a melyből az esernyőnek európai létezésére következtethetünk, mint Kinából átszár­mazott tárgyra. Az esernyő behozataláig úgy segí­tettek magukon az emberek, mint pl. Ma­gyarországon még ma is mindig teszik azt a falusi parasztasszonyok, hogy esős idő­ben szoknyájukat hátulról felkapva, a fe­jőkre téri tik; akkor még a legelőkelőbb hölgyek is igy cselekedtek, csakhogy azoknak a szoknyájukba halcsontok és ehhez hasonló tárgyak voltak varrva, me­lyek kényelmesebbekké tették a szoknyá­nak a fejen való elszenvedését. Az első esernyők, amelyekből csak a legelőkelőbb, a leggazdagabb urak dicse­kedhettek egygyel-egygyel, az egyszerű háztetőknek kisebbített hasonmásai vol­tak; nagy, négyszögletes deszkásablak vagy négyszögletű fakeretbe feszitett bőr, esetleg viaszkos vászon, a melyek sarkaik­nál vékony faoszlopokon vagy pálcákon nyugodtak. Négy embernek kellett vinnie, akik bőrig áztak azalatt, mig az ötödik, mint valami papi fejedelem a baldachinja alatt, szárazon ballagott. Az ernyő köze­pében pedig egy kis tenger képződött és idönkint le kellett a vizet a szélein folyatni. Kevéssel később — és itt lép az alkal­masság az előtérbe —belátták, hogy ezek­nek a baldachinoknak a teteje felette hasznavehetetlenek és azon munkálkodtak, hogy úgy készítsék az esernyőket, hogy az könnyebb legyen és egy ember maga is vihesse oly módon, hogy a közepén legyen a nyele. Egyidejűleg alakították olyanra a tetejét, hogy a viz könnyen lecsoroghasson róla. Az esernyő igy köríil- belől elnyerte mai alakját. Csakhogy akkor még a kinyitás és becsukás olyan kezdet­leges volt, hogy azt csak odahaza lehetett elvégezni és ha valaki nyitott esernyővel ment el hazulról, addig le nem csukhatta mig ismét haza nem ért. Mint a postakocsit kiszorította a he­lyéből a vasút, épen úgy a megfelelően elkészített esernyő kiszorította helyéből a régi baldachint és vivői elestek kerese­tüktől. Az esernyő ellen Párisban fel is lázadtak, de mint látjuk, nem tüntethették el a föld színéről. A ki urat akart játszani, nem tartotta maga az esernyőjét. Ez lehe­tett az oka, hogy egy félszázadig az eser- nyöviselést nyárspolgárias dolognak tar­tották. Idők folytán azonban, midőn az esernyő mindinkább alkalmasabb és praktikusabb alakot és szerkezetet kapott, a legelőkelőbb körökben is tért hódított. Tudunk királyokról, akik esős időben sajátkezíileg tartották fejők fölött eser­nyőiket. Mostanában már csak a katonai egyen­ruha áll vele kiengesztelhetetlen hadilábon. De itt is van kivétel, mert ma már tábor­nokok sem tartják egyenruhájukkal össze- férhetlennek az esernyő használatát. Kovács Endre. A csillagjárást fürkészem. A csillagjárást fürkészem az égen, És figyelem a hajnalt, ha derül, Elhagyott tájon, partján halk vizeknek Méláz a lelkem egyedül. Messze kerülöm a lakott vidéket, Csábítanak a járatlan utak, Hol képzeletem szárnya ostromolja, A földöntúli álom-kapukat. Magamhoz emelek egy kis bogárkát A tenyeremen hordom, úgy megyek. És mintha csak a bogárkával élnék A határtalan föld felett. Úgy értem minden küzködését, vágyát, Megérzem, ha megunta a kezem, S mint ismerőst, egy zöldebb kis bokornál Lassan, vigyázva leteszem. És szembe jő velem egy embertársam, Mogorván szól rám: “itt tilos az ut” És poros országúira kell letérnem. Mely megkerüli a közel falut. S eszembe jut én parányi társam, Ki ott a fűben oly boldog és szabad: És fájó szívvel ó, úgy megirigylem Azt a kis igénytelen bogarat. Mert annak útját nem szabják meg csőszök Bármely fűszálon lenyugodhatik, És minden tájon őrzi a teremtő A kis bogárkák szent hajlékait. De nekünk sokszor nem jut vetett ágyunk, S idegen föld az, melyet taposunk, És szegénységben, itt e nagyvilágon Sem élni, sem meghalni nincs jogunk. Peterdi Andor.

Next

/
Thumbnails
Contents