Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-04-22 / 16. szám
16. sz. 1911. április 22. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 3. oldal mátus egyházközségek képviselőit, csatlakozott és nem csatlakozott voltukra való tekintet nélkül, egy közös értekezletre kellene meghívni, a politikai és más ellentéteket szülő kérdések teljes kizárásával, közöttük egy Magyar Református Szövetkezetei létesíteni. Ha sikerült a közel 300-at kitevő Magyar Betegsegélyző és Temetkezési Egyletek Bridgeporti Szövetségét létesíteni, úgy Isten segedelmével sikerülni fog az Amerikai Magyar Református Egyházközségek Szövetkezetét is életre hívni. Ez lenne méltó visz- hangja és igazi emlékeztető évfordulója a Feltámadás magasztos ünnepének. A z AMERIKAI MAGYAR REFOR- MÁTUTOK LAPJA előfizetőinek megszaporodása folytán mai számunktól fogva minden szombaton megkapható a lap-standeken is. Minden szám ára 5 cent. Ne felejtse el, hogy ez az egyetlen református lap Arr.e igában, mely ref. egyházaink közös munkáját felöleli, méltó hát a pártolására és terjesztésére. JÓL TESZEM-E ROSSZUL TESZEM-E... Jól teszem-e, rosszul teszem-e, Áld-e Isten érte, vagy ver-e: Nem tudom, de sose keresem, Hogy melyik föld adja kenyerem. Sorsom engem sokszor hányt-vetett, Mint a szél a száraz levelet, Törzsökömtül messzi, messzire, Országszélriil országszélire. Mégis áldok minden kis zugot, Mely akárhol részemül jutott S legkiváltkép áldom a helyett, Ahol fészket raknom lehetett. Egy az ég, mely bárhol ránk borul, Egy a nap, mely kél és alkonyul S fa, madárdal, jó szív mindenütt Akad, merre Isten napja süt. De akármely föld ád kenyeret, Egy legyen, amelyik eltemet, Földi szegödségem ha kitölt: Hol szolgálni kezdtem, az a föld. Ahol bölcsöm fája sarjadott, Ott vessetek nékem ágyat, ott! Ott leszek én otthon, csak azon Az akáca termő homokon. Legédesebb álmom ott esik, Mig az Ígért óra betelik S ha az angyalfecske kelteget: Leghamarabb ottan ébredek! Móra Ferenc. Versek. Irta: Szabolcsba Mihály. TAVASZ. Szeretem a tavaszt ezer reményéért, Árvalányhajáért, üde szépségéért, Szeretem sngaras, meleg mosolygását, Hirtelen, szeszélyes S bujábhn is édes kedve-változását! Szeretem a gyermek hangos kacagását, Életteli szemét, piros két orcáját, Nyakunkba fonódó meleg ölelését, Sírva fakadását, — szilaj kedvtelését! És elszomorodom örökké, ha látok Szátalan, szomorú gyermek-társaságot, S önkéntelenül is megsiratom őket, Mint a virágtalan, Kopár és daltalan tavaszi mezőket! IHLETÉS Ha elborongok olykor hosszasabban; Rejtőzködő but ne keress te abban, S ne kérd, ne fürkészd az okát, Inkább hozzám lopózván észrevétlen, Vess rám egy csókot édes feleségem, S suhanj gyorsan tovább! Olyankor én a szivem közepében Dalt ringatok, dalt, melyhez akkor éppen A teremtő szót nem lelem! — De rálelek tán csókod ihletétől, Mint ahogy a bimbó a nap hevétől Kinyilik hirtelen! zet. Meglepi az embert parányiságának alázatos tudata s valami nyugodt, néma hatalmat érez maga fölött, ami mindennél jobb, igazságosabb, a mit eddig valaha érzett. Virrasztó gondolatait a béke érzése enyhiti s mintha imádság volna szivében az a tudat, hogy sorsa a gondviselés kezébe van letéve. De hát az éjszaka fenségéről nem igy gondolkozik, nem a béke érzése tölti el s nem a gondviselésben való megnyugvás boldogítja szivét annak a három embernek, a kik ime Kánya községében sietve munkálkodnak az éj szellős, szürke sátora alatt. Baksa Mihály kovácsmester vésővel, harapófogóval gyorsan szedegeti ki a szegeket a gerendákból s vési föl két karját rovátkából az egyetlen harangnak, mely egyszerű fa alkotmányon függött, mit közönségesen “harangláb”-nak neveznek. Az egyik ember tartja a dolgozó kovácsmester alatt a létrát, a másik a harang ütőjét szorítja, nehogy kondulásával az éj csendjét fölzavarja s árulójuk lehessen. — De miért vesszük le ezt az egyedüli harangunkat a helyéről, szól a létrát tartó ember, név szerint Bokor András. Hiszen ez a kis harang szól 1 it bennünket Istenhez, ennek szavára csendül meg bennünk hitünk, vallásunk; — ez kiáltja meg a hajnalt, az estvét. Mit akar vele Baksa mester. Elrejti?... — Úgy van. Elrejtem — válaszol a kovács. Mert miként “az Urnák angyala megjelenők Józsefnek álomban és mondá: Kelj föl, vedd a gyermeket és annak anyját és menekülj Egyptomba és légy ott, a mig mondom, mert Herodes halálra fogja keresni a gyermeket’’ (Máté 2, 13), Úgy nekem is álomban adta tudtomra az én Istenem, hogy veszély fenyegeti harangunkat: A szolgabiró s a plébános — ezek a mi Heródeseink — meg akarnak fosztani tőlle. Meg kell mentenünk a Sátánok kezétől. ... És foly a munka serényen zajtalanul, a kis harang végre lekerül helyéről, a három ember saroglyára téve viszi Baksa Mihály házához. — Az ég, millió nyitott szemmel néz alá, mig az egész Kánya községben vízszintesen elnyúlt emberek alusznak. Noha még csak egy és két óra között jár az idő a mennynek felületét elöntötte már a nyár derekának lágy fénye. A Baksa Mihály házánál — mécses nélkül — virrasztóit két asszony: a felesége és annak az anyja. Szivejk a rendesnél sebesebben dobogtak és némán bár, de imádkoztak. Megkönnyebbülten látták a három ember érkezését. A gazda ugyan dorgálta feleségét, hogy miért nincs ágyban, mikor nyugalomra van szüksége, de az remegve mint a nyárfalevél borult férje kebelére. Mert Baksa Mihályné olyan áldott állapotban volt, mikor az asszonynak két szive van : egy nagyobb, a mi az övé és egy kisebb. Elrejtvén a nagy félelmek között hozott kincset, nyugalomra tértek. Különös az, mondhatná az olvasó, hogy ezek a kányái emberek a saját harangjukat lopják el. De bocsásson meg az olvasó — rosszul fejezné ki magát, mert ezek a jó emberek nem ellopják a harangjukat, hanem megmentik. Tudvalevőleg a múlt század közepén, azokban a sötét időkben a pápista türelmetlenség és kegyetlenség mindenek fölött és első rendben harangjaitól igyekezett megfosztani az evangéliumi gyülekezeteket, mert az a gyülekezetnek a nyelve, mely minden taggal érthetően beszél. Épen a pápista felfogás tulajdonit rendkívüli fontosságot és bűvös erőt a harangnak. (Folyt, köv.)
