Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-10-15 / 42. szám
42. szám. 1910 október 15. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja” 9. oldal Dévai Biró Mátyás. (Meghalt 1547-ben.) ,,A te hozzád való buzgó szerelmem megemészt engemet; mert elfelejtkeznek a te beszédidről az én ellenségeim.“ (Zsolt. CXIX: 139.) A magyarországi reformátorok között a legkitűnőbb helyek egyikét Dévai Biró Mátyás foglalja el; kinél nagyobbat, akár lel- kesültségét, buzgalmát, vértanúi készségét, akár működési körének kiterjedését, az általa eszközölt nagyszerű eredményt, akár küzdelmeit, szenvedéseit tekintve, hazánk vallásjavitói között nem találunk egyet sem, s ki ezen okokból méltó joggal szokott ,, Magyarország Luther “-ének neveztetni. O is, miként Luther, kész volt az igazságért bátran harcolni, nem gondolva saját személyével. Ha Krisztusért kellett harcra kelni, nem rettent vissza semmitől, számot vetett önmagával, küzdött, hatott az egész hazában s főként az egész magyar faj körében ; küzdött és hatott szabadon úgy, mint börtönben egész haláláig. Dévai nagyon hihetőleg Hunyadmegyében Déván született az 1500-ik év táján. Gyermek- és ifjúkora mély homályba van burkolva, s csak annyit tudunk ifjú éveivől, hogy tudományos kiké- peztetése végett ő is, miként ezen korban számos tudományszomjas ifjú külföldre utazott, s nevezetesen az 1523-ik és 1524-ik évek alatt az akkortájt nagy hirben állott, s a magyarok által sűrűén látogatott krakkói egyetem polgára volt. Innen visszatérve, szerzetes rendbe lépett, és igen buzgó római katholikus pap volt, többek közt Boldogkőben is káplánkodván, Tömöri István udvarában. Nemsokára azonban az ő keblébe is behatott és gyújtott az evangéliom isteni szikrája, őt is megragadá a reformáció sebesen rohanó szelleme, mely uj idők fordulatát jelezte. Ezen evangéliomi szellemtől lelkesítve, több magyar ifjú példájára 1529-ben útra kelt, hogy a reformáció eredeti forrását, Wittenberget felkeresse, hogy erőt nyerjen a további munkálkodásra, fegyvert a harcra. Meg is lön a fáradsága jutalmazva, mert itt Luthernek hitbuzgó- sága, mindent legyőző, semmitől vissza nem rettenő apostoli bá. torsága reá is kétségkívül buzditólag, edzőleg hatott. S midőn 1531-ben hazájába visszatért, azon szilárd elhatározást hozta ma gával haza, hogy ő is kezébe ragadva a vallásjavitás lobogóját, világosságot áraszszon a sötétségben; hogy ő is számot vetve az élettel és halállal, hirdetőjévé légyen az igazságnak hazájában, azon hazában, ahol ő mint gyermek játszadozott, mint ifjú ábrándozott, s hol mint férfiú munkálkodni óhajtott. Magasztos ihlettséggel, lángoló tűzzel, rettenthetlen bátorsággal lépett apostoli pályájára, melyekhez még alapos tudományos képzettsége, megnyerő modora is járulván, nem csoda, ha úgy az alsóbb, mint a felsőbb ranguakat lebilincselte, nem csoda, ha nyomában mindenfelé, úgy a büszke palotákban, mint a szegények kunyhóiban az evangéliom éltető vizének forrásai fakadoztak. Működése teréül elsőben az ekkor Zápolya Jánost uraló Budát választotta 1531-ben, hol nemcsak élőszóval hirdette az igét, hanem irodalmilag is előmozditotta a reformáció ügyét, itt készítvén azon nevezetes 52 tételét, melyekben a megtisztított keresztyén vallás főbb tanításait rövid pontokban terjesztette elő. A kassai tanács még ezen év folytán Kassára hívta Dévait az ige hirdetése végett. Itt hivatásának ismét teljes mértékben megfelelt, de épen ezért fel is költötte maga ellen teljes mértékben a római papirend és más hatalmasok haragját, üldöztetését és bosszuállását. Szalaházi egri püspök és egyszersmind Ferdinánd király tanácsosa a buzgó hitvallót elfogatta, és bár a kassai magyar nép mellette fegyverre kelt, mégis elhurcoltatta előbb Pozsonyba, majd Bécsbe, hol őt Ferdinánd király, talán csak azon okból is, hogy a pápát maga iránt lekötelezze, Faber bécsújhelyi püspöknek, a reformáció egyik legkonokabb ellenségének kezébe adta vizsgálat és elítélés végett. Bécsi fogsága Dévainak majd két évig tartott, mely — mint maga is említi — teljes volt lelki és testi gyötrelmekkel. Itt többször törvényszék elé idéztetvén, Faber püspök 27 vádpontot emelt ellene, de a melyeknek ő minkegyikérj alaposan megfelelt. P. o. az 5 ik vádpont ez volt: ,,Nem hisz hét Sakra- mentomot. ‘ ‘ Erre Dévai igy felelt: ,,Az evangéliom ban s a romlatlan századok Atyáinál csak két Sakramentomot találunk. Szentséget csak Isten, nem pedig ember szerezhet. ‘ ‘ A Il-ik pont ez volt: ,, Azt mondja, hogy a boldogságos szűz bűnös. ‘ ‘ Dévai válaszolta: ,,A boldogságos szűz is Krisztus érdemébe vetett hit által, tehát nem saját érdeméből igazuíhatott meg, az eredendő bűn ő benne is megvolt. “ A 13-ik pont:.,Tagadja, hogy a római egyház egyház volna.“ A felelet ez volt: „Hiszem az egész földön szétterjedt közönséges egyházat, mely a hitre, szeretetre, sakramentomokra nézve egyezésben van, ha szinte a rend fentartása végett, s társadalmi célból különböző istentiszteletekkel bir is. Tagadom tehát, hogy igaz egyház volna a római egyház, mely a szenteket, t. i. az evangéliom híveit üldözi és annyi gonoszra alkalmat adott, s nem a Krisztusnak, az ő fejének szellemét követi, ki nem elveszteni, hanem megtartani jött az embereket. ‘ ‘ Ezen felhozott nehány pontból is világosan kitűnik Dévai leiki bátorsága s tudományos képzettsége, de egyszersmind az is, hogy ő Ferdinánd és Faber püspök véleménye szerint a leggonoszabb eretnek, ki nem egyszeres, de tízszeres halálra is méltó. Nem is múlt Faberen, ki különben is inkább megérdemelte volna a hóhér nevezetet, mint a tudori vagy püspöki címet, — miként ezt Dévainak egyik külföldi barátja megjegyzi, — mert hiszen egész Németországon s a szomszéd tartományokban ismeretesek voltak a püspök véres tervei s tettei. S valóban ki is mondták már a halálos ítéletet Dévaira, de különös isteni gondviselés folytán Ferdinánd szive meglágyult és több hatalmas főur közbenjárására megkegyelmezett és szabadon bocsátotta Dévait. Innen kiszabadulván hithősünk, a Zápolya János uralma alatti országrészekbe, nevezetesen korábbi működése helyére, Budám vonult. Itt az evangéliom hirdetéséért ismét fogságba jutott, s az ebene áskálódó kath. papok, szerzetesek hihetőleg már készítők számára a máglyát, örvendezének az igaznak bekövetkezni hitt halálán. De az Ur őrködött ismét hü szolgája fölött, kihozta ismét a halál torkából és pedig, miként ezen korból egy történetíró elbeszéli, felettébb sajátságos módon. Azt mondja nevezetesen, hogy Dévai, János királynál az uj tudomány tanítása miatt, mint eretnek bevádoltatván, a halálra Ítélt bűnösök közé börtönbe vettetett. Történt azonban ekkor, hogy egy kovácsot is ugyanazon börtönbe vetettek amiatt, mert a király lovát rosszul patkolván, megsántitotta, melyért a király felettébb megboszankodván, azon esetre, ha lova meg nem gyógyul, a kovácsot halállal büntettetni parancsolta. A fogházban Dévai a kovácsot az evangéliomi tudománynyal megismertetvén, midőn a ló meggyógyultával a kovácsnak hírül viszik, hogy lépjen ki a börtönből, s Dévait, mint megégetendő eretneket hagyja oda, az nagy meglepetésére a királynak s mindeneknek kijelenti, hogy ő Dévaival ugyanazon valláson van, vele együtt kész halált is szenvedni. A király nagylelküleg máglya helyett mindkettőt szabadon bocsátotta. ■
