Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-10-08 / 41. szám
41. szám. igio október 8, „Amerikai Magyar Reíoimatusok Lapja 15. oldal. < I ff Örült a trónon. Irta DUMAS SÁNDOR. (2) Útjuk most tovább vezetett a város piacán keresztül, a hol egyptomi vászon, líbiai elefántcsont, myrrha, tömjén, kartágói szőnyegek, arabs csődörök, kardok, korállok és kárbunkulusok kerültek áruba. Akte és Lucius nem sok ügyet vetettek a kalmárok tömegére és inkább szaporázva lépteiket, igyekeztek kijutni a zsivajgó emberáradatból, ami könnyen is sikerült nekik, mert a nép mindenütt tisztelettel nyitott utat az előkelőnek látszó férfiúnak. így haladtak még egy ideig, aztán egy ház elé értek, melynek ajtajában egyszerű szürke görög köntösben állott egy őszes, tisztes férfi. — Atyám, — igy szólitá meg Akte az aggast}ránt, — vendéget hoztam neked, — s ezzel az ifjú felé mutatott kezével. Nemes görög — igy üdvözölte a jövevény római a tisztes aggastyánt — engedd, hogy mielőtt házadba lépek, rövid szóval házi isteneidet üdvözöljem. Legyenek üdvözöltek azok, a kik megengedték, hogy e ház legszebb virága, szépséges leányod, Akte felviruljon. Fogadd atyám hódolatomat. — Légy iidvöz, ifjú ember — mondá Amikies, miközben egyik kezét az idegennek nyujtá, másikkal pedig kitárta háza kapuját. II. A következő napon, a mikor az idegen vendégek ebédhez ültek, Amikies házához jött Korinthus város római helytartójának, Gneius Lentulusnak hírnöke: — A helytartó — igy szólt, büszkén a terem közepére lépve — a római helytartó azt üzeni neked, idegen, hogyha azért jöttél el Korinthusba, hogy részt vegyél a holnapi versenyeken, úgy jöjj fel palotájába és jegyvezd fel nevedet és azt is, hogy a három verseny közül melyiken kívánsz részt venni. Az idegen ifjú erre elővett egy viaszszal bevont elefántcsont táblácskát, egy finom csőnttü vei apró betűket vájt a puha anyagba, reányomta végül gyűrűjének pecsétjét és igy szólt: — Menj uradhoz és mondd meg neki, köszöntetem. Nagy csodálkozás zúgott végig erre az asztalnál jelenlévő görögökön. Amikies nem is rejthető aggodalmát s kisvártatva e szavakkal fordult az ifjú idegenhez: — Bárki is légy, házam vendége vagy és igy meg- védelek bárki és bármi ellen, de tudd meg, óh idegen, hogy a rómaiak urasága nagy és a helytartó hívására talán mégis jobb lett volna eí menned a palotájába. — Bízzál meg bennem, atyám — igy felet az ifjú — én római polgár vagyok. — Oh, hát talán vonakodtál elmenni, — kérdé ijedt hangon Akte. — Nem — szólt Lucius — csak azt írtam Lentulusnak, ha megismerni kívánja nevemet és tudni akarja, mi végből jöttem Korinthusba, fáradjon hozzám. — És azt hiszed, hogy jönni fog? — mondotta az aggastyán. — Bizonynyal — felelt Lucius. — Ide, az én házamba ? — Nem hallod? — Mi az ? — Éppen itt van és bebocsátást kér a kapun. Engedd be őt atyám és hagyjál magunkra. Az ősz görög és leánya csodálkozva hagyták el helyeiket, Lucius fekve maradt. Nem csalódott, Lentulus maga volt és izzadságtól gyöngyöző homloka tett tanúságot arról, hogy az utat a helytartó palotájától Amikies házáig, mely ugyan közel volt, mégis futva mérhette végig. Izgatott hangon kérdé, hol találhatja meg a nemes Luciust és amint megmutatták neki a termet, a hol Lucius vala, leoldotta lábáról a sarut, levetette bibor köpenyét és mint egy alázatos rabszolga közeledett az ajtóhoz, melynél, miután bezárult mögötte, azonnal odaállott őrnek a vele jött kiséret. Majd egy óranegyedig tartott Lentulus és Lucius beszélgetése és miután az előbbi eltávozott, az idegen római ifjú mosolyogva lépett Amikieshez és Aktéhoz, kik az épület oszlopcsarnokában sétáltak fel és alá. — Atyám — igy szólitá meg az ősz görögöt Lucius — légy kegyes s mutasd meg nekem Korinthus nevezetességeit, melyről még a rómaiak is annyi szépet és annyi fenségeset tudnak mondani. — Öreg, törődött ember vagyok — igy felelt Amikies — s aligha volnék képes a hosszú utón vezetőd lenni, hanem itt van a leányom, Akte, ő fog téged elkísérni. — Köszönöm, atyám, kegyedet — felelte, az ifjú — magam nem mertem volna ezt kérni. Lucius és Akte pedig útra keltek s nemsokára elérték a város északi kapuját, melyen át az ut Korinthus ősi várához vezetett. Itt hosszan elmerültek, elbeszélgettek Görögország régi nagyságáról, Korinthus város hajclani fényéről, dicsőségéről, közben a nap nyugvóra tért és a pár csendesen a város felé irányozta lépteit. A hegyoldalban az ut sűrű bozót között vezetett el, Akte mélabus dallamba fogott, mit Lucius halkan, lágyan csengő hangjával kisért. A dalt, mely a szél szárnyain messze elhatott, hirtelen bősz üvöltés szakította félbe. Akte ijedten tekintett Luciusra és riadva mondá: Meneküljünk Lucius! Vagy nem hallod ezt az ordítást? De Lucius nem felelt Akte kiáltására, hanem elővont köpenyéből egy ezüst sípot, és azt hosszan, messze- hallhatóan megfujta. A sip hangjára a közeli bozót széjjelnyillott és az ut közepén egy hatalmas nőstény tigris vált láthatóvá. Akte aléltan borult Lucius karjaiba, de mire magához tért, a rettenetes fenevad bárány szelídséggel simult Aktéhoz, ki csodálkozásából alig tudott magához térni. . Lucius pedig lekapcsolta az állat nyakán csüggő örvet és összefűzte vele Akte derékövét, mely a leányka testéről ijedtében lepattant. — Eredj, Phoebe, nincs reád szükségünk, eredj a hajóra, — igy szólt az állathoz, mely ura parancsát azonnal teljesítette. Akte még soká nézett a lomhán tova lépkedő vad után, mely útközben néha-néha megállóit és hátratekintett gazdájára. (Folyt, köv.)
